A Fekete Csipke 30. fejezet

A fürdőszobai kaland

Még pár óra és nemsokára megünnepeljük Benett születésnapját. Miközben ülök, és a körülöttem zajló eseményeket figyelem, érzem, hogy ideje készülődni. Felállok a székről, és elindulok. Nóra követ, és amikor mellém ér, kedvesen rám mosolyog.

– Gyere, megmutatom a szobádat – ajánlja fel. Egy hálás biccentéssel fogadom a gesztust, és követni kezdem az emelet felé. Ahogy a lépcsőhöz érek, ösztönösen visszapillantok Markra. A pillantásunk találkozik, és néhány hosszú másodpercig elmerülünk egymás tekintetében. A szívem furcsa ritmust ver. Aztán lehunyom a szemem, és tovább indulok. Nóra egy gyönyörű baldachinos hálószobába vezet. Ahogy belépünk, elhúzza az ablakon lévő függönyöket, és körbe mutat.

– Ez a vendégszoba, hölgyek számára – mondja, miközben én ámulva nézek körül. A szoba világos és egyszerűen elegáns, a levegőben enyhe levendulaillat terjeng. Az illat megnyugtat, ugyanakkor valami különlegeset is áraszt.

A tekintetem az egyik sarokban álló sminkesasztalra téved. Közelebb lépek, és meglátok rajta egy fésűt. Óvatosan a kezembe veszem, és alaposabban szemügyre veszem. A fésű gyönyörű, mintha egy műalkotás lenne. Csipkés minták futnak rajta, amelyek egy régi, mesebeli világot idéznek.Ahogy az ujjaim végigsiklanak a mintákon, egy különös érzés fut végig a testemen. Egy enyhe, bizsergető érzés a tetoválásom helyén. Zavartan felhúzom a szoknyám szegélyét, hogy megnézzem a bőrömet. A tetoválás mintája szinte megegyezik a fésű díszítésével. A szívem vadul dübörög, mintha valami fontos és titokzatos dolog lappangana ebben a különös egybeesésben. Vajon mit jelenthet mindez?

Nóra rám mosolyog, és így szól hozzám:

– Az a fésű családi ereklye – mondja lágyan, de határozottan. – Anyáról lányára szállt. Mivel a családban csak két fiú örökös maradt, ezért a fésűnek nincsen tulajdonosa.

A szemem a fésűn pihen, miközben ujjbegyeimmel óvatosan végigsimítok a finom csipkés mintákon. Nóra mondandójában van valami különös szomorúság és nosztalgia, amitől a mellkasomban furcsa melegség támad.

Halkan bólintok, és magamhoz szorítom a fésűt, mintha már most szoros kapocs alakulna ki köztem és közte. A tárgy nem csupán egy régi dísznek tűnik – valami többnek, valami élő emléknek, amely hozzám szól. Egy része a múltjuknak, amely most, mintha a sors révén, az én kezemben kötött volna ki.

– Gyönyörű – suttogom halkan, és érzem, ahogy valami különös meghittség járja át a szobát.

– A fürdőszoba pedig szembe található– mutat az ajtó felé. 

– Köszönöm– és ezzel felkapom az ágyról a törölközőt, és a fürdő felé veszem az irányt. Nóri szorosan követ, láthatóan céltudatosan halad mellettem. Tényleg közel vagyunk, alig néhány lépésre, de valamiért a jelenetben van egy furcsa, nosztalgikus hangulat.

Ahogy a folyosón haladunk, elmerengek. Eszembe jutnak azok az első idők, amikor Brendonnal összeköltöztünk. Akkor még minden olyan kaotikus volt, és valahogy izgalmas is. Az emlékek szinte önkéntelenül törnek elő belőlem. Az ajtóhoz érek, és a kilincsre helyezem a kezem. Nóra pedig bólint egyet, és tovább halad a folyosón. Amikor kinyitom az ajtót, egy pillanatra megtorpanok a párától, amely szinte az arcomba csap. A kilátás homályos, de hamarosan tisztulni kezd.

– Rosszkor jöttem? – kérdezem bizonytalanul, miközben az előttem lebegő párát elhessegetem a kezemmel.

Ekkor mozgást látok. Ahogy a párás levegő lassan szertefoszlik, Benett alakja kirajzolódik. Abban a pillanatban lép ki a kádból. Azonnal elfordítom a fejem, és a tenyeremmel eltakarom a szemem.

– Oh! – szakad ki belőlem, de a kíváncsiságom nem hagy nyugodni. Az ujjaim között óvatosan kikukucskálok, hogy rápillantsak. A szemem megállapodik a szépen kidolgozott, feszes izmain. Hiába próbálom megállni, hogy végigmérjem, a tekintetem szinte önálló életet él. Benett... nos, még mindig nagyon jó formában van.

A gondolataim gyorsan elkalandoznak, és az arcom forró lesz a helyzet abszurditásától. Ekkor észreveszi, hogy ott állok. A szeme találkozik az enyémmel, és azonnal felkapom a fejem, hogy a mennyezetet bámuljam.

– Én... izé... bocsánat! – motyogom, és próbálok úgy tenni, mintha nem vettem volna észre semmit. De az arcom ég, a szívem zakatol, és a fürdő hirtelen túl kicsinek tűnik kettőnk számára.

A szívem hevesen ver, és mielőtt felfoghatnám, mi történik, hallom, ahogy közeledik felém. A szemem sarkából látom, hogy széles vigyor terül szét az arcán. Lebuktam. Az egyik kezével lazán a hajába túr, mintha ezzel csak még inkább ki akarná hangsúlyozni a helyzet természetességét. A másik kezével a törölközőt fogja, amely lazán a csípőjén pihen. Mielőtt észbe kapnék, a hátam az ajtónak ütközik. Nem tudok tovább hátrálni, és érzem a hideg fának a tapintását a pólómon keresztül. Benett már egészen közel van, és a közelsége teljesen összezavar. A párás levegő szinte tapintható, de nem tudom eldönteni, hogy ettől kapok alig levegőt, vagy attól, ahogy rám néz.

– Miért tűnsz ennyire idegesnek? – kérdezi halkan, a hangja mély és játékos, mintha pontosan tudná, hogy zavarba hozott.

Próbálok megszólalni, de a szavak egyszerűen nem jönnek. A tekintetem ide-oda cikázik, és minden bátorságomat összeszedve végül megköszörülöm a torkom.

– Csak… nem számítottam rád – felelem rekedten, miközben próbálom megtartani a szemkontaktust, de a szívverésem elárulja, mennyire kibillentett a helyzet.

– Valóban? – kérdezi Benett játékos mosollyal, és még közelebb hajol. – Egyébként tudtad, hogy ezen a fürdőszobán kívül még van kettő?

A hangja könnyed és szórakozott, de az érintése… nos, az teljesen más. Az ujjaival lágyan végigsimít az arcomon, a kézfejének érintése forró és finom, mintha éppen csak meg akarná érinteni a bőrömet. Ahogy a keze hozzám ér, akaratlanul is lehunyom a szemem, próbálva összeszedni a gondolataimat, de a szívem zakatolása és a bőröm alatt áramló furcsa forróság egyre nehezebbé teszi. Az ajtónak támaszkodva próbálok kapaszkodni valamiféle önuralomba. Nem szédülhetek meg. Nem ájulhatok el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire elgyengüljek. A gyomromban pillangók ezrei kelnek életre, és a levegő szinte vibrál közöttünk.

– Benett… – suttogom halkan, de a hangom elhal. Nem tudom, mit akartam mondani. Nem tudom, mit lehet mondani egy ilyen helyzetben. Csak abban vagyok biztos, hogy nagy hatással van rám. Sokkal nagyobbal, mint amennyit megengedhetnék magamnak. Próbálok a szemébe nézni, de a pillantása olyan intenzív, hogy szinte azonnal lesütöm a szemem. Mintha nem bírnám elviselni azt a szenvedélyt, ami benne ég. Mégis ott van az a különös vonzalom, ami nem engedi, hogy eltávolodjak tőle.

Érzem, ahogy a keze finoman a vállamhoz ér. A mozdulat lassú, megfontolt, mintha biztos akarna lenni abban, hogy nem ellenkezem. Az ujjai végigsiklanak a kardigánom anyagán, majd óvatosan lehúzza rólam. A puha felső hangtalanul esik le a földre, és az érintése végigsöpör a bőrömön. A mozdulat kizökkent annyira, hogy felkapjam a fejem, és újra a szemébe nézzek. Benett tekintete most már nyílt, áttetsző, és minden kétséget kizáróan tudom, mit akar. A vágy szinte tapintható benne, mintha nem is próbálná elrejteni előlem. Azt hiszem, ekkor értem meg igazán, hogy ugyanúgy érzek. Nem tudom, mikor kezdődött, vagy miért érzem ennyire intenzíven, de most már nem tudom tagadni. Kívánom őt. A testem minden porcikája felé húz, és a köztünk lévő feszültség lassan eléri a határát.

Majd Benett megfogja a nyakamat, és hirtelen a falnak nyom. Ezután az ajkaival a nyakam vonalát csókolja. Az érintése forró és puhán borzongató, mintha pontosan tudná, hogyan érhet hozzám, hogy az egész testem beleremegjen. Egy halk, mégis ösztönös nyögés szakad ki belőlem, amit képtelen vagyok visszatartani. A karjaimmal átfonom őt, a közelsége olyan, mintha teljesen elfeledtetné velem a külvilágot. Az illata, a mozdulatai – teljesen rabul ejtenek engem.

Benett keze közben lassan a pólóm alá csúszik. Majd egy kézzel kipattintja a melltartómat, ami azonnal leomlik rólam. A légzésem elnehezedik, és a szívem vadul zakatol. Egy pillanatra sem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mennyire élvezem ezt a helyzetet.

– Tudod, hogy ez őrültség – suttogtam, de a hangom elhalt, amikor belemarkolt a mellembe. 

– Nem érdekel – felelte, a szavak inkább egy rekedtes sóhajként hagyták el az ajkait. A szemei beszéltek helyette: birtoklóak és éhesek voltak. Már nem számítottak a kérdőjelek, sem a határok. A tenyerével végigsimított a derekamon, és magához húzott, és éreztem az ágaskodó férfiasságát. Az ajkai forrón és türelmetlenül értek az enyémekhez. Az a csók... egyszerre volt gyengéd és vad, mintha minden eddigi kimondatlan vágyunk egyetlen pillanatban robbant volna ki. A csempének dőltem, a hideg kontrasztja éles ellentétben állt az ő érintésének forróságával. A kezei lejjebb kúsztak a puncim felé, majd elkezdett felizgatni. A víz lassan csordogált a csapból, halk háttérzajt adva a heves sóhajnak. Egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Minden tiltás, minden szabály távoli ködként vált semmivé. Amikor már eléggé benedvesedtem, egyre vészesebben közelített felém a gyönyör. 

–Benett, már nem bírom tovább…

A szeme villan, sötét és vágytól fűtött, ahogy egy halvány, vad mosoly jelenik meg a száján. Nem szól semmit, csak közelebb hajol, és ajkai az enyéimre találnak. Beleharap az alsó ajkamba, pont annyira, hogy érezzem az izgató fájdalmat, ami egyszerre űz és felszabadít. Ez az apró mozdulat olyan, mintha egy robbanás gyújtózsinórját érintené.

Hirtelen minden feszültség, minden felgyülemlett vágy egyszerre szakad fel bennem. Nem tudom visszatartani a nyögést, ami kiszakad belőlem, és egy pillanat alatt elvesztem az irányítást. Millió darabra esem szét. Az orgazmus olyan elemi erővel tör rám, hogy képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Mintha a testem minden egyes porcikája lüktetne, a hullámok pedig újra és újra végigszántanának rajtam. Benett szorosan tart, közben érzem a bizsergést, ami szétárad bennem. Csókjai olyan tüzet szítanak bennem, amely egyszerre nyugtatja meg háborgó lelkemet, és rázza meg minden porcikámat.

– Gyönyörű vagy, amikor így elveszíted magad – morogja rekedten, majd lehajol a lábam közé, és elkezd ingerelni a nyelvével. A fejét az ölemhez szorítom, és máris megérkezik a második felvonás. Az orgazmus szinte azonnal elragadott, gyorsabban, mint gondoltam volna, és nem tudtam visszafogni azt a kiáltást, ami a torkomból tört elő. Benett azonnal felkel, és befogja a számat. Egy darabig még nyöszörgök a forróság okozta kábultattól, és most veszem észre, hogy a kezeim a hátába mélyedtek, körmeim halvány nyomot hagyva a bőrén. 

– Csendesebben, Elina, vagy lebukunk – suttogta, de a mosolya elárulta, hogy élvezi a hatást, amit rám gyakorolt.

– Ne haragudj – mondtam halkan, miközben próbáltam összeszedni magam.

Benett gyengéden beletúrt a hajamba, majd azzal a mozdulattal hátraszegte a fejemet. A következő pillanatban ajkai a nyakamhoz értek, és éreztem, ahogy elkezdi szívni a véremet. Az érzés forró volt, édes és zsigeri, mintha minden idegvégződésem őrá reagált volna. Ez nem pusztán vágy volt, hanem valami annál sokkal mélyebb. Az egész testemen végigfutott a borzongás, a lábaim megremegtek, de nem a gyengeségtől. Ez a pillanat a gyengédség és a szenvedély tökéletes egyensúlyában létezett. Minden egyes érintésével azt éreztem, hogy megért engem, hogy ismeri a legbelső titkaimat és érzéseimet, és mindet elfogadja.

Mivel nem tudtam megállni, ezért egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy átéltem ezt az elviselhetetlenül szép pillanatot. Benett megérezhette, mert abbahagyta, amit csinált, és finoman a szemeimbe nézett. Az arckifejezése egyszerre volt meglepett és gyengéd, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy bocsánatot kérjen-e, vagy tovább folytassa.

– Elina, minden rendben? – kérdezte halkan, hangjában ott bujkált az aggódás.

Egy mosoly jelent meg az arcomon, és szinte suttogva válaszoltam: – Soha nem voltam ennyire boldog. Ez... egyszerűen túl jó volt.

Az ujjai finoman végigsimítottak az arcomon, letörölve a könnycseppet. Nem szólt semmit, csak szorosan magához húzott, mintha biztos akarna lenni benne, hogy érezhetem azt a védelmet és szeretetet, amit nyújtani akart. Az ölelésében minden félelmem elillant, csak a melegség és a meghittség maradt. Ebben a csendes, intim pillanatban valami mélyen belül átkattant bennem, mint egy kulcs, amely végre megtalálta a hozzá illő zárat.

És akkor tudatosult bennem: visszavonhatatlanul és tagadhatatlanul beleszerettem Benettbe.

Ez nem egy hirtelen felismerés volt, hanem egy érzés, amely eddig is ott lapult, csak most végre megadtam magam neki. Az a szenvedély, amit közöttünk éreztem, nem csak a testek találkozása volt. Ez több volt. Sokkal mélyebb volt. Az, ahogyan rám nézett, ahogyan gondoskodott rólam, ahogyan megértett anélkül, hogy szavakra lett volna szükség... mindez elkerülhetetlenné tette, hogy beleszeressek. Nem harcoltam ellene, nem is tudtam volna. Ő már nem csak egy szerető volt. Ő lett az a valaki, akire titkon mindig is vágytam, még akkor is, ha tudtam, hogy az emberek szemében ez helytelen.

A mellkasom szinte szétfeszítette az érzés. Benett rám pillantott, az ujjai gyengéden simították végig a bimbóimat. Ettől hirtelen beleremegtem, annyira jó érzés volt. 

– Mi az? – kérdezte halkan, a hangjában ott bujkált az aggodalom és a kíváncsiság.

Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Hogyan mondhatnám el neki, hogy most jöttem rá, mennyire szeretem őt? Hogy már nem csak vágyom rá, hanem mindenestül az enyémnek akarom tudni? Csak egy halvány mosollyal válaszoltam, és megérintettem az arcát, végigsimítva a borostás vonalát.

– Szeretlek– suttogtam, miközben belenéztem a szemeibe, amelyekben ott ragyogott minden, amit érezni akartam.

Benett szeme egy pillanatra elkerekedett, mintha nem hinné el, amit hallott. Az érintése megakadt a mellkasomon, ahogy egy árnyalatnyi bizonytalanság suhant át az arcán. De csak egy pillanatig. A következő másodpercben már tudtam, hogy a szavaim eljutottak hozzá. A bizonytalanságot egy mély, őszinte érzelem váltotta fel a tekintetében. Nem szólt semmit, de ahogy rám nézett, éreztem, hogy a világ összes szava felesleges lett volna.

– Elina… – suttogta rekedten, és a hangja mélyen remegett. – Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem.

Az ajkai az enyémekre találtak, de most más volt. Nem volt sietség, nem volt vad szenvedély, csak tiszta, mély szeretet. Egyetlen csók, amelyben ott volt minden érzés, minden vágy, minden szó, amit még nem mondtunk ki. Ahogy a szívem a mellkasomban dübörgött, biztos voltam benne, hogy ő is érzi.

Amikor elhúzódott, a homlokát az enyémnek támasztotta, és halkan felsóhajtott. – Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. – A szavak úgy ömlöttek belőle, mint egy zápor eső, egy száraz, hosszú nyár után. Szorosan hozzábújtam, a karjaival körém font védelmező burokban, és hallgattam a szíve dobogását. Erős volt és egyenletes, mintha azt mondaná, hogy mostantól mindig számíthatok rá. Minden egyes dobbanásában ott volt az élet, amit megosztottunk ebben a pillanatban.

A légzése lassan megnyugodott, ahogy az állát a fejem tetejére támasztotta, és gyengéden simított végig a hátamon. Az ujjaim óvatosan játszottak a hátán.

– Nem tudtam, hogy ezt valaha hallani fogom tőled – mondtam halkan, a szívem még mindig zakatolt a felismeréstől, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én.

– Mindig is így éreztem – válaszolta alig hallhatóan, mintha az igazság mélysége zavarba hozta volna. – Csak féltem kimondani, mert azt hittem, elveszíthetlek.

És ebben a pillanatban egy határozott kopogás törte meg a csendet. A hang élesen pattant a fürdőszoba ajtaján, mint egy figyelmeztetés, hogy az álomvilág, amiben elmerültünk, nem tarthat örökké.

Benettel összenéztünk, és a szemeiben egyszerre láttam a vágy és a pánik villanását. A szívverésem újra felgyorsult, de most már nem a csókjaitól, hanem az idegességtől. Hirtelen nem tudtuk eldönteni, hogy maradjunk mozdulatlanul, és reméljük, hogy a kopogás elhal, vagy azonnal cselekedjünk, és eltűnjünk, mielőtt bárki észrevesz minket. Végül az utóbbinál döntöttünk. Előbb Benett szállt ki a kádból, én pedig nem sokkal utána. 

Benett az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A párás levegő azonnal kiszökött a szabadba, mintha ez a titkos pillanat is velünk akarna eltűnni. Egy pillanatra megállt, visszafordult, és anélkül, hogy szavakat pazarolt volna, hirtelen megcsókolt. Az ajkai forróak voltak és sietősek, mintha az érintése emlékeztetni akarna arra, hogy ez nem egy búcsú, hanem egy ígéret. Aztán elengedett, és egyetlen mozdulattal kimászott az ablakon. Mire feleszméltem, már csak ablak halk záródását hallom. 

Éppen akkor fordultam vissza, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Mark állt ott, a tekintetében egyszerre keveredett a döbbenet és a kíváncsiság. Megdermedtem, a hideg csempe a talpam alatt szinte égetett. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan törjem meg a csendet, de nem is kellett. Mark zihálva, reszelős hangon megszólalt, és a szavai úgy csapódtak nekem, mint egy ostorcsapás.

– Ugye nem Benettel voltál?

A kérdése ott lógott a levegőben, nehéz és elkerülhetetlen. Éreztem, ahogy az idő lelassul, a cseppek a mosdókagylóból lassan, szinte örökkévalóságnak tűnő idő alatt hullottak le. A tekintetében ott lobogott a harag, de mögötte volt valami más is. Valami, amitől a gyomrom összeszorult: a remény halvány szikrája, hogy talán tagadni fogok, hogy talán nem az igazságot fogja hallani.

De képes lettem volna hazudni? Vagy képes lettem volna kimondani az igazságot, ami talán mindent széttörhet közöttünk?