A Fekete Csipke 44. fejezet

Látogatóban Amaránál

Félve lépek be az alagsorba, ahogy Benett kinyitja előttem a pince ajtaját. A szorongás és a rettegés belülről emészt fel, mint elevenen akarnának felfalni. Tudom, hogy ami most vár ránk, nem lesz könnyű látvány. Ahogy belépünk, a pince levegője nehézzé válik, mintha penész és régi vér fémes illata keveredne benne. A csend fullasztó, csak a lépteink tompa visszhangja szökken a falakról. Az aggodalom úgy fonódik körém, mint egy hideg, láthatatlan háló, és a sötét energia szinte tapinthatóvá válik, mintha valami láthatatlan, gonosz tekintet kísérne engem a homályból.

Megérkezünk. Amara ott van, a rácsok mögött, mozdulatlanul, mint egy bábu. A lélegzete alig hallatszik, csak egy-egy halk sóhaj jelzi, hogy még él. A haja ziláltan omlik az arcába, mintha meg akarná óvni a külvilágtól, vagy talán eltakarni a szenvedésének nyomait. Ez a hajkorona egykor élettel teli és ragyogó volt, most azonban por és verejték borítja, mégis olyan, mint egy törött pajzs, amely elrejti a világ elől azt a gyönyörű arcot, amely annyi fájdalmat hordozott el az elmúlt napokban.

Aggódva pillantok Benettre. Ő azonban megemeli a kezét, mintha mindez csupán átmeneti lenne. A szemeiben nincs semmi, ami mélyebb aggodalomról árulkodna.

– Minden rendben lesz vele, meglátod. – mondja, miközben megrázza a fejét. – Pár éve is volt ilyesmi kirohanása, de úgy tűnik, most nem tanult belőle. Aztán kinyitja az ajtót, és belépünk. A helyiség szűk, a levegő párás, sötét. Amara lassan felnéz rám, a tekintete olyan üres, mintha kiköltözött volna belőle az élet. De amikor végre felismer engem, az arca eltorzul egy pillanatra. Az egész testén érezhető a fájdalom és a bezártság.

– Szia, kincsem! – mondom, miközben leguggolok elé. A szívem hevesebben ver, mintha minden dobbanás fájdalom lenne. Ő viszont elhúzódik, mintha a hangom elől is menekülne. A szemeiben fájdalom, gyűlölet, és talán egy kis félelem is csillan. Az arca remeg, de nem szól semmit.

Aztán felcsillan a szeme, és végre rám néz.

– Menj innen, Rafael! – üvölti, és egyre inkább nyöszörögni kezd.

A szavaiból mély, szinte kézzel tapintható fájdalom sugárzik, amely a levegőt is nehezebbé teszi körülötte. Ahogy maga elé húzza a térdeit, az ujjai görcsösen vájnak a bőrébe, mintha meg akarná szaggatni a valóságot, amelybe belegyökerezett. A körmei apró, halvány nyomokat hagynak, amelyek beszédesebbek bármilyen ki nem mondott sikolynál. A teste reszket, apró remegései olyanok, mint egy vihar előjelei, miközben egyre jobban befelé húzódik, mintha önmagába akarna tűnni, elrejtőzni a világ és a saját érzései elől. Az egész lényéből egyfajta sötétség árad, nem düh, hanem egy olyan mély és végzetes kétségbeesés, amely a lelkét marcangolja. Kérdőn nézek fel Benettre, a tekintetem tele van feszültséggel és csendes kétségbeeséssel. Ő azonban, mintha csak olvasna bennem, mellém áll és megfogja a vállamat.

Nem várja meg, hogy kimondjam a szavakat, mintha a gondolatok a levegőben vibrálnának közöttünk, és ő pontosan tudná, mit akarok hallani. Az arckifejezése változatlan, rezzenéstelen, mintha mindez csupán egy megszokott helyzet lenne, egy esemény, amelyhez már immunissá vált – de valahogy mégis ott vibrál mögötte valami nyugtalanítóan emberi: egy árnyalatnyi fáradtság vagy talán unalom.

– Ezek csak elvonási tünetek – mondja hűvösen, és a szavai keményen csapódnak a levegőbe. A hangja nyugodt, túlságosan is, mint aki már rég eltemette magában az együttérzés utolsó szikráját. – Most éppen hallucinál. Ne aggódj, szívem, ha ezen túl lesz, kiengedem. – Az ajkáról lezuhanó szavak olyan kegyetlenül egyszerűek, hogy beleremegek. Az arcán nem tükröződik semmi – se részvét, se düh, se elégedettség. Mintha már rég hozzászokott volna ahhoz, hogy ilyen helyzetek nem érdemelnek különösebb figyelmet. Az a teljes közöny, amivel rám néz, elviselhetetlenebb, mint bármilyen nyílt ellenségesség.

Megértően bólintok, de a szívem azonnal összefacsarodik. A lánc, amely Amara csuklóját fogva tartja, és a valóság, amely bennünket rabságban tart, mintha közös súlyként nehezedne ránk, egyre mélyebbre vágva bennem. Egy lépés, két lépés – és már ott is vagyok mellette, közel, de mégis szinte elérhetetlen távolságban. A mozdulat, amivel a közelébe lépek, olyan, mintha magamra aggattam volna egy újabb láncszemet a saját bűneim terhéhez.

A kezem lassan emelkedik felé, minden mozdulat egy kínzóan nehéz döntés. Meg akarom érinteni, meg akarom ölelni – nem, annál is többet: valahogy magamra akarom venni a fájdalmát, hogy csillapítsam azt a poklot, ami benne tombol. De ahogy ujjbegyeim alig néhány centire kerülnek tőle, ő hirtelen elhúzódik, mint akit megérintett a tűz. A szemében rémület lángol, és a fájdalom olyan tisztán tükröződik, hogy szinte beleborzongok. Az a pánik, amit a pillantása áraszt, mintha az én bűneim árnyéka lenne, amiben ő vergődik.

– Rafael, kérlek, ne bánts! – kiáltja, és a hangja még a legfájóbb nyöszörgésnél is erősebbnek tűnik. Egy pillanatra elhallgatok, mintha minden levegő elhagyná a tüdőm. A szavak mintha nem is hozzám tartoznának, mintha a fájdalma a szavak mögött rejlő mélység minden egyes szót magába nyelne.

Amara egész testében remegni kezd, és a szemeinek üveges tekintete az őrület határát súrolja. Olyan, mintha már nem lenne képes megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Az ajka remegve mozog, mintha minden egyes elharapott szó egy újabb szög lenne a saját szenvedésének koporsójában. Egész alakja egyre kisebbé válik, összébb húzódik, mintha valami láthatatlan erő szorítaná össze, mígnem szinte elolvad a pince sötétjében, mint egy elfolyó árnyék. Az egész lénye nem több már, mint egy megtört lélek, egy üres héj, akit elárult a saját világa, amely most itt, ebben a hideg, kegyetlen cellában omlott össze.

A szívem hevesebben ver, ahogy rájövök, hogy őt már nem én menthetem meg, és a súlyos valóság pillanatai egyre jobban megfojtanak. Az érzés, hogy ő is elveszett, hogy mindez nem hozható vissza, elnyeli minden gondolatomat. Egy pillanatra elfordulok, és Benettre tekintek, aki mintha szórakozottan figyelné az egész jelenetet, mintha számára mindez csak egy megszokott rutin lenne. Egy anya számára nincs kínzóbb látvány, mint ami most a gyermekével történik.

Az összes szál, amely eddig összekötött minket, most sorra szakad el, mintha a sors egyetlen éles ollóval akarná elvágni mindazt, ami még megmaradt. De a szívem mélyén egy dolog biztos: nem hagyhatom, hogy tovább szenvedjen. Minden, amit eddig tettem vagy nem tettem, most már csak egyetlen célhoz vezethet – hogy őt visszahozzam, akármi is az ára.

– Benett – szólalok meg halkan, az arcom komor. – Ki kell hoznom őt. Most!

A férfi rám pillant, és egyetlen rezdülésem sem kerüli el a figyelmét. Az arcán semmi nem tükröződik, mintha kőből faragták volna, de a szemeiben valami alig észrevehető, hűvös villanás jelenik meg, mintha egyetlen pillanatra mérlegelne – engem, a helyzetet, talán a saját döntéseit. A tekintetét azonnal elkapja rólam, és Amara felé néz.

– Még nincs itt az ideje – feleli szinte nyugodtan. – Ahhoz, hogy túljusson ezen, idő kell. Ne siess. Megérti.

Benett nem érti, mit jelent egy anya számára látni, ahogy a gyermeke szenved, és úgy tűnik, nem is akarja megérteni. A vőlegényem a saját szabályait követi, én viszont érzem, hogy itt az idő. Minden egyes másodperc egy újabb láthatatlan láncot fon Amara köré, fogva tartva őt a saját gyötrelmei börtönében. Érzem a szívem heves dobogását, a kezem remegni kezd, de nem állok meg. Most kell cselekednem, mert ha most nem, akkor sosem lesz már esélyem.

– El kell vinnünk innen – mondom végül, a szavaim már határozottak. – Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz neki. Érted?

De még mielőtt bármit mondhatnék, Benett hirtelen megragadja a karomat, és erővel maga mellé húz.

– Ide figyelj, Elina! – mondja, a hangjában most már ott van a fenyegetés, az éles, vészjósló hidegség. – Nem te fogod megmondani, mi legyen! Mégis mit képzelsz?

A szavak, bár még mindig hidegek, most már elnyomják a levegőben lévő feszültséget. A testem megfeszül, a karom remeg, de próbálok megmaradni a saját álláspontomnál. A keze szorítása, ahogyan felhúz maga mellé, még inkább összeszorítja a szívemet. A férfi tekintete teljesen átdöfi a lelkemet.

A belső világom forrong. Mi jogon próbál engem megfélemlíteni? Miért próbálja megállítani azt, amit már elhatároztam? Nem hagyhatom, hogy Amara szenvedjen, és még akkor sem hagyhatom, ha Benett, aki eddig mindig a hatalom birtokában volt, most megpróbál visszatartani. Már csak azért sem! A szívem dübörög, minden egyes dobbanás mintha egy újabb pofont osztana ki a férfinak, aki most próbál megállítani. Az éles fájdalom, amit érzek, nem a testemből, hanem a lelkem mélyéből tör elő. Képtelen vagyok elhinni, hogy épp a lányom miatt babrál ki velem.

– Mi jogon beszélsz így velem? – kérdezem, a hangom keménnyé válik, de a fájdalom is ott van benne, mintha minden egyes szó egy darabot tépne ki belőlem. –Hiszen az anyja vagyok!– A torkom elszorul, ahogy ezek a szavak elhagyják a számat. Az anyai szeretet és a fájdalom határvonalán egyensúlyozva próbálok elhúzódni a férfitól, de ő erőszakosan visszaránt.

– Elmegyünk – közli velem szárazon, mintha minden szót, amit mond, elintézett tényeként kezelne. Közben elindulunk a lépcső felé, és minden egyes lépésnél úgy érzem, mintha az én szabadságomat venné el.

– Amara! – kiabálok felé, a hangom tükrözi a kétségbeesést, ami belülről összerántja a mellkasomat. De a lányom nem reagál. Az üveges tekintet, amit rám szegez, olyan, mintha már nem is volna ott. A rémület, a fájdalom, mindez eltűnt, és helyét valami üres, reménytelen üresség vette át. Nem tudom, mit művelt vele Benett, de egy biztos: ezt még meg fogja bánni

Felérünk, és Benett azonnal kulcsra zárja az ajtót. Nem szólunk egymáshoz. Én karba tett kézzel állok előtte, míg ő lassan a zsebébe süllyeszti a kulcsokat. Egy pillanatig csak néz rám, majd megfogja a vállamat.

– Hidd el, így lesz a legjobb – mondja lágyan, és homlokon csókol.

Elfordulok tőle, próbálva uralkodni magamon, de Benett hirtelen megragadja a karomat, és magához von. Mellkasa az enyémhez simul, a szemeiben valami vad, forró szenvedély lobban, amitől megfeszül minden idegszálam. Rögtön érzem, hogy valami mélyen felkavarja őt. Talán az ellenállásom, talán valami más, amit még én sem értek.

Ujjai gyengéden cirógatni kezdik az arcomat. A bőröm alatt végigfut a bizsergés, lassan továbbhalad az érintése, egészen a nyakam vonaláig. Egy jóleső borzongás fut végig rajtam. Megpróbálom elhúzni magam, de ő nem enged. Szemei az enyémbe fúródnak, mintha kérdésekkel teli viharban állnánk.Az érintése lassan végighalad a karomon, finoman, mintha minden mozdulatával próbálna a saját oldalára állítani. Azt hiszi megadom magam.

Nem tévedett nagyot.

A tűz, amelyet eddig mélyen elfojtottam, most megállíthatatlanul lángra kap, és úgy terjed szét bennem, mintha évek óta csak erre a pillanatra várt volna. Hiába próbálom kordában tartani a testem, a vérem lüktetése elárul. Minden egyes porcikám reagál rá, önálló életre kelve, mintha az évek óta eltemetett vágy most kiszabadult volna, és átvette volna az uralmat felettem. Egyetlen érintés, és én már nem én vagyok – csak egy érzés, egy mindent elsöprő, megállíthatatlan vágy.

–Miért harcolnál az ellen, amit te is ugyanúgy akarsz, mint én?– a szavai mélyre hatolnak, és az ujjai gyengéden végigsimítanak a vállamon, majd lecsúsznak a karomra. A mozdulata lassú, és olyan érzéki, mintha próbálná magába szívni a pillanatot. A keze megáll a csuklómon, lágyan körbefogja, majd visszahúzza a saját mellkasához. Mielőtt még bármit mondhatnék, ajkai közelednek, és finoman az enyémhez érnek. A csókja eleinte türelmes, finom érintésként perzsel, majd lassan átmegy lángoló szenvedélybe.

Benett gyengéd mozdulattal a szoba ajtajának nyom, mintha ezzel is kijelölné a határt a külvilág és a kettőnk között vibráló feszültség között. Még nem lépünk tovább, mintha élvezné, hogy a várakozás maga is éppoly édes, mint a beteljesülés. Az ujjai finoman körülölelik a nyakamat, a bőrének érintése egyszerre nyugtató és heves. Ahogy ösztönösen elfordítom a fejem, az ajkai azonnal a bőrömre simulnak. Az első csók eleinte gyengéd, szinte alig érzem, de a nyomában ott van a forróság. Benett óvatosan, kimérten halad lejjebb, majd a szoknyám alá nyúl. Majd megragadta a bugyimat, és egy mozdulattal lehúzta rólam. A másodpercek vészesen fogytak, mintha nem lenne holnap. A testem ösztönösen megfeszült, szinte mozdulatlanná dermedtem, mégis minden idegszálam égett, készen állva arra, hogy cselekedjek.

–Benett! –szinte kiáltottam, próbálva összeszedni minden határozottságomat. – Ne itt!

Ficánkolva próbáltam elhúzódni, a kezeim a mellkasát taszították, de az ereje szilárdan tartott.

– Engedj el! Be szeretnék menni! –kiáltottam, próbálva tartani a heves iramot, de a pasim nem nagyon reagált rám.

Lenyomom a kilincset, és a szoba hűvös légköre szinte megcsapja a felhevült bőrömet. Benett bezárja az ajtót mögöttünk, a kattanás olyan éles, mintha valaki pecsétet nyomott volna egy papírra. Egyetlen határozott mozdulattal a kanapéra ültet, az ujjai erőteljesen szorítanak a vállamon, és minden ellenállásomat megbénítják. A teste fölém tornyosul, és a légzése nyugodt, kontrollált – az enyém viszont zilált, szaggatott.

A szívem őrült ritmust ver, minden lüktetés mintha a bőröm alatt visszhangzana, és a zavarba ejtő forróság, amely belülről emészt, egyre erősebbé válik. Érzem, hogy egyre jobban elveszítem a fegyelmemet, a teste közelségétől.

– Szóval, csak azt akarom mondani neked, hogy nem kéne a hatalmadat fitogatnod előttem – suttogja a fülembe, a hangja olyan lágy és sötét, hogy megremegek tőle. – Komolyan azt hiszed, hogy mindent megteszek, amire csak vágysz?

A szavai egyszerre kihívóak és szexisek, miközben a kezei még mindig a vállamon pihennek, mozdulatlanná téve. Megnyalom az ajkaimat, de a szám már teljesen kiszáradt. A torkom pedig azonnal összeszorult. Nem tudok megszólalni – csak a tekintetem találkozik az övével, tele zavarral, vággyal és egy cseppnyi félelemmel. Az irányítás kicsúszott a kezemből, és most teljesen az ő játékszere vagyok. Ujjaimmal a hajába túrok, és ösztönösen közelebb húzódom hozzá, szinte belesimulva az ölelésébe. Érzem a teste feszességét, az izmait, amelyek az enyémhez simulnak.

–Igen, mert úgyis mindig az lesz, amit akarok–felelem két csók között, majd lassan elhúzódik tőlem. A szívverésem annyira felgyorsul, hogy alig kapok levegőt, de nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. Az ujjai finoman körülölelik a nyakamat, érintése egyszerre megnyugtat és felkavar. Érzem a tenyerének melegét, amely szinte hullámként árad szét a testemben. Ahogy ösztönösen elfordítom a fejem, hogy elrejthessem zavaromat, Benett nem tétovázik: ajkai puhán érintik a bőrömet. A lélegzetem elakad, ahogy ajkai lassan, óvatosan haladnak egyre lejjebb. Minden mozdulatából érződik az önuralma, mintha egyszerre akarna megnyugtatni és éreztetni velem azt a heves szenvedélyt, ami benne lobog.

Amikor keze lecsúszik a derekamra, ujjai gyengéden végigsimítanak a szoknyám anyagán. Egy pillanatra megáll, és gyönyörködni kezd a harisnyakötőmben. Az ujjai lassan megérintik a csipkés anyagot, és egyetlen határozott, mégis érzéki mozdulattal lehúzza rólam, majd hanyagul félredobja, mintha már nem lenne jelentősége. Minden mozdulata kiszámított, mégis ösztönös, ahogy a kezével ismét végigsimítja a combomat, a bőrömön lángoló nyomot hagyva maga után.

– Tudod, hogy nem akarlak bántani – suttogja rekedten, de minden szava mögött ott van az a visszafojtott vágy, ami lángra gyújtja a levegőt körülöttünk.

A bugyim következik. Ujjai puhán, szinte szándékosan lassan csúsznak az anyaghoz, mielőtt hirtelen mozdulattal lehúzná rólam. A mozdulat egyszerre hirtelen és természetes, mintha csak neki lenne joga ezt tenni. A hűvös levegő megérinti a bőrömet, de nem érek rá fázni –minden percet élvezni akarok vele. Mielőtt a pasim rám hajol, gyorsan leveszi magáról a ruháit, majd azokat is félre dobja. Azzal megfogja a testemet, és hasra fektet a kanapén. Mielőtt tiltakozhatnék, ő máris belém hatol, és heves mozdulattal dugni kezd. Érzem, hogy belemarkol a hajamba, és gyengéden hátrahúzza, kényszerítve arra, hogy oldalról a szemébe nézzek.

Tekintete mély és vad, olyan, amiben nincs helye kétségnek –most az ő vágyainak kell megfelelnem, és nem fog ereszteni.Minden mozdulatából érzem, hogy nem fog kímélni, és valami mélyen bennem nem is akarja, hogy visszafogja magát. Ez a feszültség, ez a kontrollált vadság olyan érzéseket ébreszt, amelyek régóta el voltak temetve.

Ezúttal a kulcscsontomhoz hajol, és lassú, elnyújtott csókokat hint rá, mintha minden egyes érintésével birtokba akarna venni. Keze időközben a hajamtól visszasiklik a derekamra, és határozott mozdulattal magához húz.

– Te sem akarod, hogy megálljak – szólal meg rekedten, hangja mély és parancsoló.

Én csak hevesen bólogatok, minden mozdulatom árulkodó, és hagyom, hogy a tekintete végigsöpörjön rajtam, kiolvasva belőlem mindent, amit kimondani képtelen vagyok. Időközben pedig egyre jobban szorongat a közelgő orgazmusom. A hangom eléggé árulkodó már, így Benett egy percre sem áll le. Amikor végre csillagokat látok, a valóság teljesen eltűnik. Egy pillanatra úgy érzem, repülök, mintha minden földi gravitáció elengedett volna. Egy láthatatlan örvény ragad magával, és az extázis tiszta, mindent betöltő érzése elárasztja a lényemet. A férfi ajkai a fülemhez érnek, finoman harapdálva, mintha minden érintésével mélyebbre akarná vésni ezt a pillanatot. A teste remegni kezd, a lélegzete egyre szabálytalanabbá válik, míg végül őt is eléri a beteljesülés.

Benett szinte tehetetlenül dől mellém, a mozdulatai lassúak, mint aki minden erejét beleadta az előző pillanatokba. Az ujjai még mindig gyengéden érintenek, mintha nem akarná megszakítani az elmúlt percek eseményeit. Ahogy a testünk lecsúszik a kanapéról, a hideg padló szinte felráz a bódultságból, mégis biztonságban érzem magam mellette. A szoba közepére dőlünk, ő a karjaiba zár, mintha most már semmi sem szakíthatna el egymástól. A légzésünk lassan egyenletessé válik, és a csend, amely körülölel minket, békés és gondtalan.

Benett ujjai lustán simítanak végig a hajamon, egy-egy kósza tincset hátratűrve az arcomból, miközben szinte suttogva megszólal:

– Örülök, hogy végül nem álltunk le.

Majd rám néz és az arcomat fürkészi, de most nincs benne az a megszokott kiismerhetetlen tekintet. Sokkal lágyabb, de mégis veszélyes.

– Megérte, ugye? – mondja halkan, a hangja alig több egy sóhajnál, miközben egy tincset az ujja köré csavar. Nem tudom, mit válaszoljak, hiszen annyira jó volt, hogy nem találok szavakat. Úgyhogy egy mosollyal bólintok.

– Akkor talán kezdhetjük elölről – suttogja, és a mosoly visszatér, én pedig egy pillanatra leállítom őt.
– Szeretnék egy kis energiát tőled..– nézek rá nagy szemekkel.

Benett megadóan bólint, én pedig belehajolok a nyakába és hagyom, hogy vér helyett szétáradjon bennem a férfi energiája.