A Fekete Csipke 29. fejezet

A kötelék

A fejem zúg, a szívem lüktet a mellkasomban. Éles fény hasít a látókörömbe, és a levegőben terjeng az étel szaga. Távoli kacajok, csilingelő étkészletek és poharak koccanása, és valami furcsa, régies zene szűrődött a tudatom mélyére. Kinyitottam a szemem.

A fapadlón néhol megkopott a festék, s ahogy feltápászkodtam, a földön lévő kopott szőnyeg kicsit megcsúszott a lábam alatt. A tűzhelyen csendesen rotyogott valami leves, és a levegőben fűszerek – rozmaring és talán bors – illata keringett. Ekkor egy sötét ruhás asszony sétált be. Zömök termetű, kissé ősz hajú nő volt, sápadt bőrén a sok évnyi munkától mély ráncok futottak. Mielőtt egyetlen szót is kinyöghettem volna, az egyik szobalány hirtelen közelebb lépett hozzám. Az arca lágy vonásai és barátságos mosolya megnyugtatott, miközben a kezét nyújtotta felém.

– Szia! Nóri vagyok – mondta, és határozottan megrázta a kezem.

– Elina – feleltem kissé zavartan, de valahogy mégis megnyugodtam a közvetlenségétől.

Nóri nem habozott; bátran megfogta a kezemet, és a konyha közepén álló nagy faasztalhoz vezetett. Egy székre mutatott, és én engedelmesen leültem. Közben ő sebesen kezdett készülődni. Először egy kanalat és egy poharat helyezett elém az asztalra, majd a szekrényből előhúzott egy hatalmas kenyeret. Ügyesen a mellkasához szorította, és egy éles késsel vastag szeletet vágott belőle.

A szakácsnő időközben odalépett a tűzhelyhez, és egy mély merőkanállal bablevest szedett ki egy kopott, de tiszta fehér tányérba. A mozdulataiban megvolt a rutin és a határozottság, amitől egyértelmű volt, hogy ő a konyhafőnök.

Szinte egyszerre tették elém a kenyeret és a levest. Az illat azonnal megcsapott – a gőzölgő bableves fűszeres, otthonos aromája és a friss kenyér élesztős illata keveredett, amitől egy pillanatra el is feledkeztem róla, hogy nem tudom, pontosan hol vagyok.

– Egyél csak – mondta Nóri, miközben kíváncsian figyelt.

Kicsit megilletődve nyúltam a kanálért. Nem tudtam, hogy ez az egész helyzet hogyan fog tovább alakulni, de a gyomrom közben hangos morgással jelezte, hogy most nincs helye túl sok kérdésnek. Lassan kanalazni kezdtem a levest, és egyre inkább úgy éreztem, hogy talán mégiscsak jó helyre kerültem. Nóri mosolyogva nézett rám, mintha egy cseppet sem zavarná, hogy egy idegen ül a konyhaasztalnál. A kenyér omlós és friss volt, szinte tökéletes kiegészítője a levesnek. 

Ekkor halk, határozott léptek zaját hallottam a hátam mögül. Valaki közeledett. Egy pillanatra megdermedtem, a kanalat a tányér szélére tettem, és oldalra fordítottam a fejem. A szívem szinte megállt egy pillanatra.

– Nem hittem volna, hogy újra látlak.

Felé fordultam, és ott állt Mark. Széles válla megfeszítette a régi szabású zakót, borostás arcán halvány mosoly játszott. A tekintete ugyanazt az intenzitást hordozta, amitől mindig is úgy éreztem, hogy átlát rajtam.

– Hát persze, hogy itt vagy – mondtam kissé ingerülten. – Te mindig tudod, hogyan kell mindenbe belekeveredni.

– Csak utánad jöttem – felelte lazán, de a hangjában volt valami sötétebb árnyalat. – Benett is itt van. Valahol…

A neve hallatán összeszorult a torkom. A konyha halk zsongása hirtelen eltompult, ahogy Benett arca bevillant a gondolataim közé. Emlékeztem rá, ahogy a szemében lobogott a szenvedély. Teljes szívvel állt a mi oldalunkra. Bármit megtenne értem.

– Ő is itt van? – kérdeztem.

Mark bólintott, aztán közelebb lépett. – Nemcsak itt van, hanem éppen a születésnapját ünnepli. De ez nem olyan szórakoztató esemény, mint amilyennek tűnik. Tudod, miért jöttünk.

Egy pillanatig csak néztem rá. A férfi mindig olyan könnyedséggel kezelte a veszélyt, mintha az élet egy sakktábla lenne, ahol ő már előre tudja minden lépés kimenetelét.

– Alfit meg kell találnunk. – A hangom határozottabban csengett, mint vártam.

– Az a pasas nem egyszerű célpont, az biztos – jegyezte meg Mark. – Ha itt van az Időkerék, akkor minden oka megvan arra, hogy elrejtse. És nekünk minden okunk megvan arra, hogy megszerezzük.

A szavai súlyos igazságként koppantak a konyha csendjében. Az Időkerék volt az egyetlen eszköz, ami képes volt arra, hogy szabályozza az idő ugrásait – hogy visszatérjünk a jelenbe, vagy éppen megváltoztassuk a sorsunkat.

– Mi a terv? – kérdeztem.

Mark a zakójába nyúlt, és előhúzott egy apró, kopott térképet. A rajta lévő vonalak és jelek úgy kanyarogtak, mint egy labirintus. – Ez elvezet Alfihoz. De először össze kell szednünk Benettet. Nélküle esélyünk sincs.

– És ő tud erről? – vontam fel a szemöldököm.

Mark csak megvonta a vállát. – Igen, viszont rá kell vennünk pár dologra.

Összehúztam a szemem. – Mire?

Egy pillanatra habozott, mintha mérlegelné, mennyit mondjon el. Aztán előrehajolt, és csendesebb hangon folytatta:

– Hogy keresse meg az exét. El kell játszania, hogy újra együtt vannak.

A levegő megakadt a torkomban, mintha hirtelen nem kaptam volna elég oxigént. A szavak lassan értelmet nyertek, de az agyam azonnal tiltakozni kezdett ellenük.

– Miért? – suttogtam, a hangom rekedt volt a visszafojtott érzelmektől.

Mark arckifejezése kemény maradt, de a szeme villant egy röpke, bűntudatos árnyalattal.

– Mert Alfi az ő kapcsolatukon keresztül figyelte Benettet. Az exéhez kötődik a kulcs. Ha eljátsszák, hogy újra együtt vannak, közelebb kerülhetünk hozzá.

A szavai szinte visszhangot vertek bennem, minden egyes szó újabb rést ütött a mellkasomon. Próbáltam uralkodni az arcomon, de éreztem, hogy az érzelmeim kiülnek rá, mint egy védtelen, nyitott könyv.

– És te azt gondolod, hogy ez működni fog? – kérdeztem lassan, hogy a hangom ne remegjen.

Mark vállat vont, mintha ez nem lenne több, mint egy logikus stratégia.

– Ez az egyetlen esélyünk.

Éreztem, hogy a düh, a féltékenység és a bizonytalanság mind egyszerre kezd lüktetni bennem. A szívem zakatolt, és legszívesebben azonnal elviharzottam volna, hogy elrejtsem az érzéseimet, de helyette csak egy mély levegőt vettem, és próbáltam kimértnek tűnni.

– Rendben – préseltem ki végül magamból, a hangom halk és feszült volt. – De ha ez balul sül el, téged foglak hibáztatni!

Mark rám nézett, figyelmesen tanulmányozott. Majd elmosolyodott. Az a mosoly… mindig is hatással volt rám. De most más volt benne valami. Kihívó. Mintha tudná, hogy ezt a csatát most ő nyerte meg.

Ekkor Rita, a szakácsnő, az ajtóhoz sétált, mert valaki becsengetett a hátsó ajtónál. Kinyitotta, és Rubin állt a küszöbön.

– Téged meg mi szél hozott? – kérdezte Rita, miközben Rubin belépett, majd amint megpillantott minket, az arca felragyogott.

– Őket keresem! – mutatott ránk, és lendületesen elindult felénk.

Mark karba tett kézzel álldogált, míg én Rubin nyakába ugrottam, és szorosan összeölelkeztünk.

– Nem üdvözlöd Rubint? – fordultam Markhoz, kihívóan felhúzva a szemöldökömet.

Mark csak vállat vont, aztán kezet rázott Rubinnal.

– Benett merre van? Mindnyájatokra szükség van – mondta Rubin sietve. – Egy darabig még ebben az időzónában maradunk. Az Időkereke továbbra is Alfinál van.

– Van egy tippem, merre lehet – szólalt meg Rita, és a lépcső felé mutatott a fakanállal. – Talán felment a szobájába.

Markra néztem, aki egy pillanatig habozott.

– Mark! Te úgyis tudod, merre van az öcséd szobája – szólítottam meg, majd megfogtam a kezét, és magammal húztam a lépcső irányába.

A lépcsőn felfelé menet szinte tapintható volt a feszültség. Rubin energikusan magyarázott valamit, de alig hallottam a szavait. Valami különös nyugtalanság telepedett rám, ahogy közelebb kerültünk Benett szobájához. És akkor meghallottam.Egy dallam szűrődött ki az ajtón. Hárfa. A hangok gyönyörűek voltak, szívbemarkolóan tiszták, mintha magából az időből szőttek volna zenét. A dallam minden porcikámban visszhangzott, egyszerre nyugtató és felkavaró érzést keltve. Megtorpantam az ajtó előtt, és óvatosan néztem a többiekre.

Mark összeráncolt homlokkal meredt az ajtóra. Rubin zavartan biccentett, mintha csak kérdezni akarná, hogy mit tegyünk. Én azonban egy mély levegőt vettem, és lassan lenyomtam a kilincset. Az ajtó halk nyikorgással kitárult. Benett háttal állt nekünk. Nem vett minket észre, csak figyelte a hárfázó alakot, aki előtte ült. A nő arcát hosszú, hullámos haj takarta, mintha szándékosan rejtőzne el. Az ujjai szinte táncoltak a húrokon, minden hangjegy áthatotta a szoba légkörét.

– Benett? – szólítottam meg halkan, de ő meg sem rezzent.

Mark belépett mögém, majd odasúgta:

– Ki ez a nő?

Rubin az ajtófélfának támaszkodott, de most először ő sem tudott választ adni. A zene abbamaradt, a hárfa hangja hirtelen elhallgatott, mintha valaki kettévágta volna a dallamot.A nő lassan megfordult. A hajának egy része még mindig az arcába hullott, de a szemei valósággal odaszegeztek. Amikor megláttam, ki az, éreztem, ahogy a tüdőmből kiszorul a levegő, mintha az idő egy pillanatra megállt volna. Az arca ismerős volt, mégis szinte idegennek tűnt a pillanat hevében.

– Anabelle?! – bukott ki belőlem, mielőtt bárki megakadályozhatott volna.

Mark szeme összeszűkült, Benett pedig végre megmozdult. Ránk nézett, de az arcán nem meglepettség vagy öröm tükröződött – sokkal inkább valami mély szomorúság.

– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, a hangom remegése elárulta a bennem dúló érzéseket.

Anabelle rám emelte a tekintetét. Azok a szemek... pontosan olyanok voltak, mint amilyenekre emlékeztem. Életteliek, titokzatosak, és most valami ördögi nyugtalanság is tükröződött bennük.

– Nem én akartam itt lenni – mondta halkan, a hangja lágy, de mégis teli gúnnyal. – Az Időkereke hozott vissza.

Rubin felkapta a fejét, mintha kulcsszót hallott volna.

– Az Időkereke? De az tudtommal Alfinál van! Hogyhogy te… – kezdte volna, de Anabelle leintette.

– Nem minden úgy van, ahogy gondoljátok – mondta titokzatosan, majd a hárfa húroira tette a kezét, mintha azzal próbálná elfojtani a feszültséget. – Az Időkereke saját szabályai szerint működik. És most ide vezetett… hozzátok.

Mark előrelépett, karba tett kézzel fürkészve őt.

– Ha itt vagy, annak oka van – mondta hűvösen. – És nem hiszem, hogy az véletlen lenne.

Anabelle felsóhajtott, és a keze megállt a hárfa felett.

– Nem véletlen – ismerte el. – De nem tudjátok, mit indítottatok el… és mit kell tennem, hogy helyrehozzam.

A szoba szinte vibrált a kimondatlan feszültségtől. Mindenki figyelt. A kérdés pedig ott lebegett a levegőben: vajon mit akarhat Anabelle?

A combom hirtelen megfeszült, mintha tűkkel szurkálnák, majd az érzés égető, szinte elviselhetetlen fájdalommá változott. Egy pillanat alatt ért, váratlanul, mint egy áramütés. Összeszorítottam a fogaimat, de a fájdalom olyan erős volt, hogy tehetetlenül a térdemre zuhantam. A kezem ösztönösen a combomra szorítottam, mintha azzal enyhíthetném a kínt, de csak még inkább éreztem a fekete csipke tetoválás szúró, lángoló erejét.

– Elina! – hallottam Mark hangját, tele aggodalommal, de a fájdalom mindent elnyomott.

Egy pillanattal később már mellettem guggolt, a keze a vállamon volt, hogy megtartson.

– Mi van veled? – kérdezte élesen, de a hangjából kiérződött a kétségbeesés is. Az arcomon izzadságcseppek gyöngyöztek, és minden erőmet összeszedtem, hogy válaszolni tudjak.

– Érzem… – szűrtem a fogaim között, miközben egy újabb hullám áramlott végig rajtam. A fájdalom olyan volt, mintha a tetoválás belém akarna égetni valamit. – Érzem Annabelle-t…

Mark szeme elkerekedett, és felnézett rám, majd Annabelle-re.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezte tőle, de én csak homályosan érzékeltem a szavait.

– Nem tudom… – nyögtem ki, a fájdalom minden más gondolatot kiűzött a fejemből. Az érzés görcsösen húzta össze az izmomat, mintha valami láthatatlan fonal kötne össze minket.

A fájdalom lassan kezdett alábbhagyni, de a helyét furcsa, lüktető érzés vette át. Mintha valaki vagy valami az elmém mélyén kopogtatna, egy üzenetet próbálna átadni. Felnéztem Annabelle-re, aki mintha tudta volna, mi történik velem. A szeme összeszűkült, az ajka finoman megremegett, de nem szólt semmit.

– Mi… mi ez? – kérdeztem halkan, ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt.

– Ez a kötelékünk – mondta végül Annabelle, a hangja egyszerre volt szelíd és fenyegető. – Nem tagadhatod meg. Az Időkereke mindannyiunkat összekötött. És a fájdalom csak a kezdet.

Tudtam, mit jelent mindez, és a tudat szinte bénító volt. Annabelle és Alfi… már nem csak ők voltak összekötve az Időkerekével. Én is része lettem ennek a láncnak.

„Ha ők meghalnak… velük együtt én is meghalok.”

Ez a gondolat elviselhetetlen volt. Mintha valaki elvette volna a szabad akaratomat, és az életemet egy szerencsejáték tétjévé tette volna. A szívem zakatolt, a kezem ökölbe szorult, mintha ezzel megpróbálnék küzdeni valami ellen, amit nem láthatok, nem érinthetek.

Mark hangja zökkentett vissza a valóságba.

– Elina, mi történt? – kérdezte, de már nem csak aggodalom volt benne. Volt valami más is, valami mélyebb, amit nem tudtam hova tenni.

Ráemeltem a tekintetem. A szemeiben visszatükröződött a saját kétségbeesésem. Egy pillanatig haboztam, aztán kinyögtem:

– Össze vagyok kötve… Annabellel… és Alfival is.

Mark arcán döbbenet villant át, de mielőtt bármit mondhatott volna, Rubin hangja töltötte be a szobát.

– Ez lehetetlen. Az Időkereke nem működik így… nem így kellene működnie!

Annabelle felemelte a kezét, hogy elcsendesítse.

– Nem érted, Rubin – mondta halkan, de határozottan. – Az Időkereke mindent összekapcsol, amit megérint. Nincs kivétel. És ha egyikünk meghal…

Elhallgatott, de a befejezetlen mondat súlya ott lebegett a szobában. A gyomrom összeszorult.

– Velük együtt én is meghalok – mondtam ki a szavakat, a hangom remegett, de tudtam, hogy igaz.

A szobában csend lett, csak a hárfa húrjai zizegtek halkan a huzatban. Mindannyian éreztük a helyzet súlyát. Nem volt menekvés.

Mark keze lassan a vállamra simult.

– Akkor megtaláljuk a módját, hogy ez ne történjen meg – mondta, a hangja erősebb volt, mint az érzései, amik a tekintetében kavarogtak. – Nem hagylak cserben, Elina. Nem hagyom, hogy így vége legyen.

De mélyen belül tudtam, hogy nem csak rajta múlik. Ez Annabelle játéka volt, és mi csak bábok voltunk a tábláján. A kérdés az volt: meddig tudjuk még húzni ezt az egészet, mielőtt mindent elveszítünk? Éreztem, hogy muszáj leülnöm, különben összeesem. Egy kopott, de kényelmesnek tűnő székre zuhantam, a kezeimet az arcom elé emelve próbáltam szabályozni a légzésemet. Úgy ziháltam, mintha kilométereket futottam volna, pedig csak az érzések súlya nyomott össze.

Mark azonnal ott termett mellettem. Szinte éreztem, ahogy a közelsége valamennyire megpróbált megnyugtatni, de nem tudtam felnézni rá.

Gyengéden simogatott, lassú, megfontolt mozdulatokkal.

– Minden rendben lesz – mondta halkan. A hangja mély és nyugtató volt, mintha meg akarna védeni minden gondtól. – Veled vagyok. Nem hagylak magadra.