A Fekete Csipke 28. fejezet

Az elvonó kúra

A legszebb álmaimat élem, álmomban egy erdőben vagyok. A napfény ragyogva átszűrődik a faleveleken, körülöttem őzek suhannak át a bokrok között, egy-két nyulat is látok a közelben. Már nem tudom, mi a valóság, és mi az álom. Minden összemosódik, mintha a napok is egymásba folynának. Álmomban felváltva jelenik meg Benett és Mark. Az előbb még Benett-tel verekedtem, most pedig Markkal csókolózom. Egyre furább dolgokat produkál az agyam; fogalmam sincs, honnan jönnek elő ezek a képek.

Aztán rájövök, hogy mi a bajom: vérre van szükségem. A számat már szétsebesítettem, a körmeimet is letördeltem. Tudom, hogy kárt teszek magamban, de az éhség erősebb minden józan gondolatnál. Alfi rég nem jött vissza hozzám; biztosan fél tőlem. Érzem, hogy tudja, miért akarom elkapni. Talán érzi a bosszúmat. Ebben biztos vagyok. Végre meglátom a vacsorámat, így lassan közelítem meg. Egy isteni finom szarvas. Megbújok az egyik fánál, és óvatosan figyelem. Ezután mély levegőt veszek, és elkezdek futni felé. Mielőtt ráugranék az áldozatomra, recsegés, ropogás és kattanás ráz fel az álmaimból. Először csak tompán hallom, de aztán egyre közelebbről érkeznek a hangok. Kinyitom a szemem, megdörzsölöm, hogy tisztábban lássak, majd lassan feltápászkodom a hideg földről. Minden irányból sűrű, fojtogató füst hömpölyög körém; szinte semmit sem látok. Hirtelen egy árnyalak bontakozik ki a ködben, lassan közeledik felém. Szívem kihagy egy ütemet, de amikor közelebb ér, megkönnyebbülök – az arc, amit felismerni vélek, Marké. Az egyik kezében pisztoly, a másikban éles tőr villan, ujjai görcsösen szorítják mindkettőt.

Összehúzott szemmel próbálom elhessegetni az orrom előtt lebegő port, és egy pillanatig csak némán bámuljuk egymást, a csendet a háttérben halk morajlás és távoli zörejek töltik meg. Mark megindul felém, tekintetében aggódás csillan.

– Jól vagy? – kérdezi halkan, mintha attól félne, hogy a csendet megtörve még nagyobb bajt hoz ránk. Bólintok, bár kicsit még szédelgek, és oldalra pillantok. Alfi ájultan fekszik a földön, arca sápadt és mozdulatlan.

– Benett is itt van? – kérdezem, még mindig kissé kábultan. Válaszra sem marad idő, mert abban a pillanatban megjelenik Mark mögött Benett.

– Még szép! Ki nem hagynám ezt a bulit! – mondja, majd játékosan megpörget egy bicskát a kezében, és zsebre vágja. Elismerően biccentek feléjük, majd közelebb lépek Benetthez, hálásan megveregetve a vállát.

– Köszönöm – mondom halkan, majd ismét Alfira pillantok. – Meddig lesz kiütve?

Benett megvakarja az állát, tekintete fürkészve vizslatja a földön fekvő testet, aztán felém fordul.

– Pár óráig, úgyhogy siessünk – válaszolja, vállát megvonva, mintha csak egy kis szünetet tartanánk, de ő jobban tudja. Addig Mark gyorsan körbejárja a helyet, tekintetét a füstön keresztül pásztázva. Hamar visszatér hozzánk, arca komor.

– Nincs meg Mira – mondja csodálkozva, tekintetét rajtam tartva. Megáll bennem az ütő egy pillanatra, aztán lehajtom a fejem.

– Alfi elvitte valahova, miután... – sóhajtok egyet, nehezen formálva a szavakat. – Miután lakmároztam belőle.

Mark és Benett szeme elkerekedik, felhúzott szemöldökkel, hitetlenkedve néznek rám.

– Te ittál a barátnődből? – hangjukban egy furcsa keveréke van a megdöbbenésnek és az undornak.

– Alfi kényszerített rá – mondom halkan, dühösen szorítva ökölbe a kezem. – És ezért meg fog fizetni!

Összeütöm az öklömet, és bosszúsan tekintek a férfi ájult testére. Dühöm lassan fortyog bennem, de egy dolgot biztosan tudok: Alfi nem fogja szárazon megúszni ezt az árulást. Fogalmam sincs még, mivel büntethetném meg úgy igazán, de egy biztos – velünk jön. Nem hagyom itt, és nem hagyom, hogy elkerülje a felelősséget.

– Elvisszük –közlöm a fiúkkal határozottan, miközben Mark és Benett egyetértően bólintanak. Tekintetemben elszántság tükröződik. Minden egyes információt ki fogunk szedni belőle, nem fogja eltitkolni előlünk az igazságot. Tudnia kell, hogy min mentem keresztül miatta – és most neki kell szembenézni a következményekkel. 

Alfit a kocsiba fektetjük. Én azonnal beugrom mellé, és bekötöm az övét, bár az ájult teste nehezen simul az ülésbe. Amikor a mellkasa fölé hajolok, megveregetem és mosolyogva megszólalok:

– Jó utat, haver!

A fejét elnehezedve visszaejti, mintha csak válaszul reagálna. Benett beül elölre, az anyósülésre, és megjegyzi:

– Nem túl lelkes.

Mark csendben, magabiztos mozdulattal felteszi a napszemüvegét, majd beül a volán mögé. A motor felbőg, és az útra kanyarodunk, ahogy kilövünk az éjszakába. Ahogy a kocsi lendületesen halad, gyors pillantást vetek Alfira. Az arca nyugodt, de a történtek nyomai ott pihennek rajta, még ha most nem is érzékeli. Félúton eszembe jut valami, és elkezdek kutakodni az útitársam zsebeiben. Biztos van valami fontos nála, amit talán elfelejtett, vagy esetleg valami hasznos számunkra? Nem sokat gondolkodom; kíváncsiságom győz. 

Óvatosan elkezdek kutakodni Alfi zsebeiben, ügyelve, hogy nehogy felébresszem. Az első zsebben csak egy gyűrött papírfecnit találok, amin alig látszik valami, talán valami régi bevásárlólista vagy telefonszám. A második zseb mélyén viszont egy kulcscsomót találok. Nem szokványos kulcsok – egyedi faragások vannak rajtuk, mintha valami különleges helyhez tartoznának. Egy pillanatra megtorpanok, aztán tovább keresgélek. A hátsó zsebéből egy régi fotó bukkan elő, amelyen Alfi egy nővel és egy kisgyerekkel áll. Mindhármuk arcán mosoly, de valami furcsa nosztalgia lengi körül a képet. A kép látványa elgondolkodtat, de mielőtt még túl mélyen belemennék a gondolataimba, gyorsan visszacsúsztatom a fotót a zsebébe. Aztán tovább kutakodok, és egy kulcsot húzok elő. 

– Találtál valamit Miss Columbo?

Benett hangjára összerezzenek, és majdnem elejtem azt a kulcscsomót, amit épp Alfi zsebéből halásztam ki.

– Jaj, Benett! Hát... csak ellenőrzöm, hogy minden rendben van Alfival. Tudod, biztos, ami biztos – hebegem, de érzem, hogy ez nem túl meggyőző.

Benett kuncogva elhúzza a száját, és a szemöldökét felvonva néz rám.

– Ó, szóval így kell ezt. A "minden rendben van-e" protokoll része a zsebkutatás is? Ezt fel kell jegyeznem, mert legutóbb, mikor elájultam, senki se nézte át a zsebeimet ilyen "alaposan".

Érzem, hogy fülig vörösödök, de próbálok visszavágni.

– Na, persze, csak épp nem vagyok annyira kíváncsi a rágógumipapírokra és a múlt heti blokkjaidra, Benett. Alfi viszont... nos, ő... fontos dolgokat hordozhat!

Benett vigyorogva hátrahajol, és szinte suttogva mondja:

– Fontos dolgok? Ennek a pasinak az összes bizonyítéka elveszett. De csak kutass tovább, bébi, talán egy titkos lottószelvény is akad ott...

Most már nem bírom ki nevetés nélkül, és Benett is felkacag, miközben Alfira nézünk, aki ájultan pihen az anyósülésen, arcán békés kifejezés. Tudom, hogy kínos, amit csinálok, de a kíváncsiság nagy úr, és valahogy Benett viccelődése kicsit enyhíti is a helyzet abszurditását.

–Igaza van Elinának-szól felém Mark, és egymásra nézünk a visszapillantó tükörből. A szívem hevesen kezd el dobogni, és furcsa melegség árad szét a testemen.  Benett kicsit meglepetten pillant hátra, de próbálja tartani a laza stílusát. Egyből féltékeny lett. Nem bírja, ha Mark beszól. Így nem hagyta szó nélkül a dolgot:

– Hűha, úgy tűnik, csapatmunka lesz itt, nem gondoltam volna, hogy ketten is asszisztálnátok Alfi zsebellenőrzéséhez – jegyzi meg Benett félmosollyal, miközben előre fordul.

Mark lazán előrehajol, és ismét találkozik a tekintetünk a visszapillantó tükörben.

– Csak támogatom a barátaimat, tudod? Meg amúgy is... ki tudja, milyen titkokat rejthet Alfi zsebe? – mondja cinkos mosollyal, mintha valami hatalmas kincsvadászat közepén lennénk.

Próbálok természetes maradni, de érzem, hogy a fülem vörösödik, és közben a kezemet diszkréten visszahúzom Alfi zsebéből.

– Na, persze – próbálom megőrizni a nyugalmam –, de ha valami értékeset találok, osztozunk, rendben?

Benett felkacag, és a fejét csóválva megszólal:

– Hát, bébi, ha egy- két aprónál többet találsz, azt ünnepelni fogjuk. Sőt, esküszöm, meghívlak egy körre.

Mark is elneveti magát, és ahogy rám néz, mintha egy pillanatra valami cinkosság csillanna volna a szemében. Együtt nevetünk, még ha csak egy kis időre is, és a szívverésem lassan kezd helyreállni.

Megérkezünk Mark lakásához. A fiúk megbíznak, hogy addig őrizzem Alfit a kocsiban. Ahogy Benett és Mark eltűnnek, én próbálok nyugodt maradni, de az éhség már szinte szétmar belülről. Alfi itt fekszik mellettem, ájultan, és bár tudom, hogy nem kellene, egyszerűen képtelen vagyok ellenállni. Egyszerűen túl nagy a kísértés.

Odahajolok hozzá, és mélyen belélegzem a bőre, édes illatát, amely olyan közel van, hogy szinte az ujjaim között érzem a lüktetését. Aztán a fogaim lassan belemélyednek a bőrébe. Az első korty... és ekkor valami borzalmas történik. Egy éles, égető fájdalom vág végig a torkomon. Fulladozva, köhögve húzom el a fejem, mintha a testem egy idegen anyagtól akarna megszabadulni. A torkom úgy lángol, mintha valami forró folyadékot ittam volna. Verbéna. Alfi verbénával védekezett. Trükkös egy fickó, ezt meg kell hagyni.

Miközben próbálok magamhoz térni, hirtelen meghallom a lépteket és a kocsiajtó csapódását. Felnézek, és ott állnak Mark és Benett, döbbent és csalódott arccal.

– Elina! Komolyan? Miért nem vártál meg minket? Egy percre se lehet téged itt hagyni? – sziszegi Mark mérgesen, miközben kinyitja az ajtót.

A düh kitör belőlem, és az éhségem tovább hergel.

– Éhes vagyok! – förmedek rá, szinte morogva, és érzem, hogy a testem feszültséggel telik meg, hiszen bármikor kész vagyok robbanni.

Mark oldalra lép, mintha kész lenne engem megfékezni, de Benett lassan, óvatosan közelít, és kinyitja az én oldalam. Kiszállok a kocsiból, de a térdeim azonnal megroggyannak, és próbálok talpon maradni, de minden egyes pillanatban érzem, hogy egyre jobban elvesztem az irányítást.

– Azt hiszem, tudom, mit kell tenni – mondja Benett Marknak, a hangja komolyabb, mint valaha. – Elvonókúrára kell kényszeríteni Elinát. Ez így nem mehet tovább.

Elvonókúra? Pánik uralkodik el rajtam. Az éhségemmel együtt a félelem is teljes erővel tör rám, és kétségbeesetten nézek rájuk, ahogy próbálok szavakat találni.

– Nem... nem lehet. Én... én nem... – dadogom, de az éhség és a verbéna okozta rosszullét továbbra is gyötör, és érzem, hogy lassan, de biztosan kicsúszik a talaj a lábam alól.

Hallom, ahogy Mark és Benett kiabálnak egymásnak, de már nem tudom, mit mondanak. A világ lassan megszűnik körülöttem; a zajok egyre jobban tompulnak, a kép elmosódik.

Egy pillanatra még érzem a lábaimat, végül aztán megroggyanok, és minden elsötétül.

Napok óta ebben a cellában raboskodom. Akárcsak Alfinál. Semmi sem változott. Benett és Mark ide zártak, azt mondják, hogy „elvonókúrán” vagyok. Eleinte tombolva kérleltem őket, hogy engedjenek ki, de ahogy teltek a napok, már csak a tehetetlen düh maradt bennem. Néha bejönnek, és hoznak valamit. Állati vért. Undorodva nézem a kis tasakokat, de az éhség nagy úr. Most is hallom Mark lépteit, ahogy közeledik. Az ajtó kinyílik, és ő belép, kezében egy tasak vérrel. Még csak rám se néz, egyszerűen a kezembe hajítja.

– Át kell állnod az állati vérre – mondja hidegen.

Szóra se méltatom, csak előremászok a cella koszos padlóján, és szinte rávetem magam a tasakra. Az ujjaim remegve tépik fel a műanyag fóliát, és már iszom is. Az éhségem olyan mély, hogy nem érdekel az íze, nem érdekel, hogy nem emberi vér; egyszerűen csak kell valami, ami csillapítja a belső fájdalmat. A vér íze tompa, fémes, messze nem olyan, mint az emberi, de most mégis életet ad. Ahogy nyelem, érzem, hogy a testem lassan ellazul, bár az elégedettség elmarad. Csak a kielégítetlen vágy marad bennem, az éhség egy halványan csillapított változata.