A Fekete Csipke 27. fejezet

Te vagy a legjobb barátnőm

Késésben vagyok, már megint. Rohanok az órára, meg sem lepődöm, hogy elaludtam – megint. Éppen a női mosdó előtt vágom be a kanyart, amikor nekiütközöm valakinek.

– Bocsánat, ne haragudj! – mondom gyorsan, próbálom összeszedni magam és a cuccaimat is. A lány leguggol, hogy segítsen, én pedig sietve kapom fel a tolltartómat.

– Az én hibám – mondja, miközben ő is a földről szedegeti a dolgait. Ahogy összenézünk, hirtelen felismerem, hogy kivel botlottam össze.

– Mira? – kérdezem meglepetten, miközben lehajolok a könyvei után.

– Igen, én vagyok – válaszolja mosolyogva, és kicsit elszégyelli magát, ahogy az egyik vastag irodalomkönyvet visszatolja a vállára csúszó táskájába. – Ne haragudj, hogy majdnem fellöktelek. Ma egyszerűen minden összejön – folytatja, egy kósza hajtincset a füle mögé simítva. Az arca kissé kipirult, és van valami meghitt a zavarában, mintha már hosszú ideje ismernénk egymást, pedig eddig csak felületesen találkoztunk.

Ahogy felállunk és visszaadom neki a jegyzetfüzetét, amelyből egy szép, aprólékos kézírással írt vers lapul ki, nem tudom megállni, hogy ne pillantsak bele. Nem azért, mert tolakodni akarok, de a szavak valahogy vonzzák a tekintetemet.

– Verset írsz? – kérdezem halkan, mintha egy titkot kellene kinyomoznom. Az arca még jobban kipirul, de egy apró mosoly jelenik meg a szája szélén.

– Igen... bár csak magamnak, meg talán a pár hónap múlva esedékes irodalmi versenyre – feleli, és hangjában csendes büszkeség vegyül. – Néha jól esik leírni azt, amit nem lehet egyszerűen kimondani.

Egy pillanatig mindketten csak állunk és nézünk egymásra, mintha a könyvei és az én táskám körül tornyosuló jegyzetek is egy láthatatlan falat alkotnának közöttünk. Mégis, ebben a csendes pillanatban valami megmagyarázhatatlan kötelék fonódik kettőnk közé, egy olyan kapcsolódás, amit egyikünk sem tudna pontosan megfogalmazni, de mindketten érezzük. De egyet már biztosan tudtam, hogy mi máris barátnők lettünk.

– Te... Te is szeretsz írni, nem? – kérdezi végül, én pedig azonnal elpirulok, és zavartan megköszörülöm a torkomat.

– Igen. Bár nem vagyok olyan bátor, hogy meg is mutassam másoknak – vallom be félig mosolyogva, félig zavarban, miközben a táskámból kihulló papírokat próbálom rendbe szedni. Aztán egy kis idő múlva hozzáteszem: – Talán még sosem találkoztam valakivel, aki megérti, mit jelent ez.

Mira elmosolyodik, és mintha ez a mosoly egy kis fényt gyújtana a sápadt novemberi délutánban.

– Tudod – mondja lassan, szinte már bátortalanul –, talán néha nem kell mindent egyedül elrejteni. Az írás… olyan, mint egy titkos ajtó, amelyen keresztül mások is bepillanthatnak a világodba. Talán nem baj, ha néha valaki be is lép rajta.

A szavai halkan kopognak bennem, és egy pillanatra elgondolkodom. Milyen lenne megosztani mindazt, amit eddig csak a saját gondolataimban őrizgettem? Milyen lenne, ha valaki tényleg megértené, amit próbálok elmondani?

– Igazad lehet – mondom végül, és szinte önkéntelenül csúszik ki a számon egy őszinte vallomás: – Néha azt érzem, hogy az írás a legegyszerűbb módja annak, hogy elrejtsem magam… és mégis megmutassam, ki vagyok.

Mira elgondolkodva bólint, mintha pontosan értené, miről beszélek. Aztán lassan elmosolyodik, és egy halvány kacaj csúszik ki a száján, ami egyszerre könnyed és mégis komoly. Egy pillanatig habozunk egymás előtt, majd a lány előre nyújtja a kezét.

– Mira vagyok.

Megrázom a kezét, közben még egy kicsit zavarban vagyok.

– Én pedig Elina vagyok, és... azon csodálkozom, hogy eddig még miért nem beszéltünk – motyogom, kicsit feszengve, mert valóban így van.

Ekkor hirtelen becsengetnek. Egymásra nézünk Mirával, majd elindulunk a terembe. Hátul foglalok helyet, és meglepetésemre Mira követ, leül mellém. Pár másodperccel később belép Alfi tanár úr, és mindketten egyszerre sóhajtunk fel. Valahogy, mintha ettől a pillanattól kezdve egy hullámhosszon lennénk.

Véríz tölti meg a számat, az ereimben szétáradó erőtől egyszerre érzem magam hatalmasnak és elátkozottnak. Megpróbálok ellenállni, próbálok megállni, de Mira vére... egyszerűen túl csábító. Annyira törékenynek és élettelinek tűnik, mint valami haldokló láng. Én viszont újraéledtem az ő gyengeségéből, feltöltődtem, de ő már remegve húzódik el tőlem, ahogy végre észhez térek. Mira eltántorodik, a teste alig bír megállni a saját lábán, szemei homályosak és üresek.

Alig ocsúdok fel, mire Alfi vigyorgó arca bukkan fel a rácsok túloldalán. Önelégültség és káröröm keveredik a tekintetében.

– Látom, minden oké – mondja lazán, sunyi mosollyal, amitől felmegy bennem a pumpa. Gyűlölöm ezt a férfit, mindent elárul a szándékáról az a tekintet. Tudom, hogy azt akarta, Mira idő előtt haljon meg, hogy végignézzem, ahogy az utolsó cseppig elfogy belőle az élet.

Még mindig kavarog bennem az erő és az étvágy, de megpróbálom kordában tartani, mégis kiszökik a düh a hangomból, ahogy rá sziszegem:

– Nincs minden rendben.

A szavaim mögött érződik az indulatom, de ő csak megvetően legyint, mintha untatnánk. Ránk sem néz, sőt, ásít egyet, mintha az egész helyzet elaléltatná.

– Na, ha úgy érzed, erős vagy, szólj, és kiengedem a kis barátnődet – veti oda még, mielőtt sarkon fordul, és eltűnik a folyosón. A rácsok kattannak, ahogy magunkra hagy minket, én pedig képtelen vagyok tovább visszatartani az indulatomat.

Ellököm magam a rácstól, és a cella egyik sarkába húzódom. Tenyereim reszketve takarják el az arcom, orrom elé szorítom őket, próbálva elfojtani Mira vérének édes és perzselő illatát. Minden ösztönöm azt súgja, hogy vegyem el, amit kínál, de közben érzem a szívemben a bűntudatot és a szégyent.

Csak azt akarom, hogy véget érjen. És hogy elengedjen ez a belső szörnyeteg. Lehunyom a szemem, és próbálok valahogy lenyugodni. Érzem, hogy Mira vére még mindig ott lüktet az ereimben, szétárad bennem az ereje, és ez még inkább fokozza a bűntudatomat. A szívem összeszorul, ahogy hallom, hogy a sarokban, ahová visszahúzódott, halk nyöszörgés szakad ki belőle. Tudom, hogy miattam szenved.

Lassan kinyitom a szemem, és felnézek rá. Mira rám pillant, és a tekintetében ott lobban a félelem egy szikrája. Az a félelem, amit még sosem láttam azelőtt. Összeszorul a torkom. Hiszen sosem akartam fájdalmat okozni neki. Sosem akartam, hogy féljen tőlem. Ő a legjobb barátnőm… az egyetlen, aki igazán megértett engem, aki mellett nem éreztem magam szörnyetegnek.

Most viszont igen.

De most, ebben a pillanatban csak arra koncentrálok, hogy visszanyerjem az irányítást magam felett, hogy megmutassam Mirának, nem kell félnie tőlem. Hogy bebizonyítsam neki – és talán magamnak is –, hogy képes vagyok felülkerekedni ezen a szörnyetegen, ami bennem él. Lassan a fáradtság ólomsúlyként ereszkedik rám, minden idegszálam elgyengül, mintha a nap összes érzelmi vihara most sújtana le rám igazán.A barátnőm éppen most pilledt el a rács mellett kapaszkodva. Órákig nézhettük volna így egymást, míg végül az álmosság győzött. 

Az álom, ami magába húz, először nyugalmas és meleg. A táj ismerősnek tűnik, otthonos. A gondolat is megnyugtat, hogy talán valahol végre békére találok. De aztán valami megbomlik. Érzem a nyakamon a forróságot, a szívem egyre hevesebben ver, ahogy egy sötét vágy lassan eluralkodik rajtam.

Mark jelenik meg előttem – erős, rendíthetetlen, és végtelenül bízik bennem. Az arca most is nyugodt, megértő, az a mosoly, amitől mindig egy kicsit jobban érzem magam. De ebben az álomban valami más. Közelebb hajolok hozzá, és érzem az illatát… érzem a vére illatát.

A szám önkéntelenül közelít a nyakához. Próbálnék ellenállni, de valami elhatalmasodik rajtam, valami mély, sötét vágy, amit képtelen vagyok megállítani. A fogaim lassan a bőréhez érnek, és mikor behatolnak, érzem a forró fémes ízt, amit elkezdek szívni belőle. Olyan erősnek érzem magam. Olyan mámorító és egyszerre rettenetes.

Mark teste megremeg alattam, ahogy érzem, hogy az élet kiszökik belőle, mintha magával vinné minden reményemet és emberségemet. Mégis képtelen vagyok abbahagyni. A saját testem ösztönösen hajlik rá, követelőzően, mohón. Szívom az erejét, ahogy egykor ő adott erőt nekem, és közben érzem, ahogy elveszítem önmagamat is, mintha a végletekig kiüresednék, amíg már csak egy szörnyeteg maradna.

Ekkor egy szikrányi tudat visszakúszik belém, egy halk, kétségbeesett kiáltás a fejemben: „Nem… Markot nem…” A felismerés élesen, fájón tör rám, és az álom egyetlen pillanat alatt rémálommá változik.

Zihálva ébredek, a szívem vadul kalapál, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Az álom emléke még élénken ég az agyamban, a vér íze, Mark rémült tekintete… de aztán meglátom a valóságot, ami még borzalmasabb.

Mira a földön fekszik előttem, mozdulatlanul, ájultan. A nyakán friss sebek éktelenkednek, és azonnal felismerem, hogy ugyanazok a nyomok, amiket én hagytam rajta korábban. Felsikoltok, és kiabálni kezdek:

–Alfi! Segíts! 

Perceknek tűnik, míg a férfi feltűnik a cella túloldalán, és amikor megjelenik, látom a gúnyt a szemében, azt a megvető mosolyt, ami szinte felszítja bennem a gyűlöletet.

– Úgy tűnik, az éjszaka közepén nem sikerült kontroll alatt tartanod magad – jegyzi meg halkan, szinte kedélyesen, mintha ez csak valami tréfás megjegyzés lenne. – Csak nem megtámadtad a kis barátnődet?

– De ez nem igaz! – sikoltom kétségbeesetten. – Nem én voltam! Én nem lennék rá képes!

De ő nem hallgat meg, csak egy kaján mosollyal néz rám, mintha élvezné a szenvedésemet. Tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy nem ilyen vagyok, soha nem lennék rá képes. Mégis, a bizonytalanság lassan, gyilkos módon kezdi beszivárogni a gondolataimat. Mi van, ha valóban elvesztettem az uralmat? Mi van, ha az az álom több volt puszta rémálomnál?

Alfi lassan lehajol, és felemeli Mira gyenge testét, aki még mindig ájultan hever a földön. Minden izmom megfeszül, amikor látom, hogy elviszi őt, távol tőlem, valahová, ahová nem követhetem. Tudom, hogy ő az igazi bűnös, hogy ő tett valamit, de képtelen vagyok bármit is tenni.

Ahogy eltűnik Mira a folyosó végén, térdre zuhanok a rácsok előtt, és két kézzel kapaszkodom beléjük, és pánikolni kezdek. A kín és a bűntudat könnyek formájában tör ki belőlem, a zokogásom fojtott, megtört hangja visszhangzik a sötét cellában. Nem tudom, hogy fogom visszaszerezni Mirát. Csak azt tudom, hogy nem hagyhatom, hogy így érjen véget.

A hideg kőpadlón fekszem, arcom a cella rácsai felé fordítva, ahol a holdfény halványan beszűrődik, tompa ezüstös fényt szórva a sötét helyiségbe. Az éjszaka nyugalma most mintha keserű emlékeztető lenne számomra, hogy az élet odakint zajlik, nélkülem. A távolban egy bagoly huhogása töri meg a csendet, egy pillanatra kizökkent, de a visszhang egyre inkább erősíti a magányomat, mintsem megnyugtat.

Honvágy kínoz. Talán most Mark is a holdfényt nézi, Benett pedig ott van vele. Együtt vannak otthon, abban a biztonságos világban, amit én most csak távoli emlékként őrzök. Hiányoznak. Hiányzik az otthon, a szabadság, amit annyira természetesnek vettem.

Már nem is számolom a napokat. Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta idehoztak, mióta Alfi kíméletlen csapdájába estem. A napok összefolynak, a fogság lassan beszivárog a tudatomba, és kezdek megőrülni. Az egyetlen reményem, hogy egyszer talán eljönnek értem, és kimentenek ebből a sötét börtönből.

A fájdalom éles és lüktető, ahogy megmozdulok, a kötél élesen a bőrömbe váj. Összeszorítom a fogam, hogy visszafojtsam a kínt. Mivel nem akarok Alfi előtt gyengének mutatkozni. A látásom még mindig homályos, de látom, ahogy egy sötét alak közelít felém, mozdulatai lassúak, és céltudatosak.

– Szia, cicám. Látom, jól aludtál – szól hozzám Alfi, hangja negédesen cseng. Gúnytól és önelégültségtől csöpög minden szava. Nem tudom hányszor mondtam már mennyire gyűlölöm most. Érzem, hogy a gyomrom korog az éhségtől, kiszáradt szám nehezen mozog, mégis összeszedem a maradék erőmet, hogy válaszoljak.

– Hol van Mira? – sziszegem dühösen, hangom inkább kétségbeesetten csendül, mintsem fenyegetően. Bármit megtennék, hogy biztos lehessek benne, hogy a barátnőm él, és biztonságban van.

Alfi viszont nem siet a válasszal. Előhúz egy cigit és öngyújtót, szinte szertartásosan gyújt rá. Lassan kifújja a füstöt, egyenesen az arcomba, és vigyorogva folytatja.

– Szerencséd van, mert életben van – mondja végül, de minden szava egyre mélyebbre döf a szívemben. – Még időben kimenekítettem, látva rajtad, hogy nem bírod már tovább. Gyenge vagy, Elina. Nincs önuralmad.

Elfordítom a fejem, hogy ne kelljen látnom azt az győzelmes mosolyt, ami az arcára ül ki. Próbálok nem törődni a becsmérlő szavaival, de a harag mégis elönt. Hogy mer ilyesmit mondani? Hogy mer gyengének nevezni, amikor napok óta próbálok kitartani? Szemeimben a tehetetlenség könnyei gyűlnek össze, de nem engedem meg magamnak, hogy lecsorogjanak az arcomon.

Alfi egy utolsó pillantást vet rám, majd a cigicsikket hanyagul a cipőm orrára pöcköli, mintha csak egy jelentéktelen kis senki lennék. Becsukom a szemem, szinte érzem a parázs melegét a bőrömön, de nem engedem, hogy lássa rajtam a dühöt.Összeszorítom az ajkaimat, szívem vadul kalapál. Ebben a percben nem maradt semmi kétségem afelől, mit kell tennem. Esküszöm, ha egyszer kiszabadulok, ő lesz az első, akivel végzek. Lassan és pontosan, érzéketlenül megadom neki azt, amit megérdemel.