A Fekete Csipke 26. fejezet

A kárhozat pillangója

Egy szobában vagyok, és a padlón fekszem. Csukott szemmel élvezem a pillanatot, amikor valami könnyű, lebegő érzést veszek észre magam felett. Kinyitom a szemem, és elképedve látom, hogy aranyszárnyú pillangók lebegnek fölöttem, mintha egy mese könyvbe csöppentem volna. Szárnyaik finoman, szinte láthatatlanul rezdülnek, ahogy a napfénye táncol rajtuk. 

Lassan, óvatosan feléjük nyújtom a kezem, mintha attól tartanék, hogy egy hirtelen mozdulat elijeszti őket, és ez az éteri látvány eltűnik. Az egyik pillangó, az összes közül a legfényesebb, könnyedén, mint egy súlytalan álom, leszáll az ujjamra. Érzem apró, hűvös lábait, ahogy gyengéden megpihen. A következő pillanatban azt látom, hogy a pillangó hirtelen lángra lobban, majd nyomtalanul eltűnik. Az aranyló szárnyak fénye tüzes ragyogással fonódik össze, és a tűz lágyan, szinte táncolva emészti el. Az ujjamon érzem a melegét, de nem éget – inkább olyan, mintha egy különleges energiát hagyna hátra, egy nyomot, ami soha nem halványul el.

– Elina… –szólít a távolból egy hang. Nem reagálok rá, tudom, hogy ki hív. Nem reagálok rá, de egy rejtélyes erő mégis odavonz az egyik ajtóhoz. Lassan közelebb lépek, kezem remegve érinti a hideg kilincset, majd belépek a szobába. Körülnézek, és döbbenten állok meg; fogalmam sincs, hol vagyok.

– Elina… – suttogja újra a hang. De nem engedek neki, tudom, hogy figyelmen kívül kell hagynom. A szoba sarkában álló könyvespolcra téved a tekintetem. Polcain rengeteg ketyegő óra sorakozik, mindegyik ütemesen jár. Ahogy telnek a másodpercek, egy-egy óra váratlanul lepottyan, és hangos csattanással a padlón végzi, mintha egy belső kényszerrel engedné el magát. A hulló órák szaporodó zuhanása egyre feszültebbé teszi a csendet. A tenyeremet a fülemre szorítom, próbálva elnyomni a hangos zajt.

– Lejár az időd, kedves! – hallom Alfi hideg, ismerős hangját, ami áthatja a szoba légkörét.

– Nem igaz! – kiáltom vissza, hangomban kétség és elkeseredés vegyül. Az órák közben egyre gyorsabban zuhannak le a polcról, mintha minden másodperccel közelebb kerülnék valami elkerülhetetlenhez. Képtelen vagyok visszatartani a folyamatot; az idő minden percben újra és újra kicsúszik a kezem közül.

– Ideje visszatérni hozzám! Hallod, Elina? Már nem odavalósi vagy… hiszen végre megvagy! – mondja Alfi, hangja most már kárörvendően harsog, mint egy éhes árnyék, ami minden sötétségen áthatol.

A szoba falai mintha összeszűkülnének körülöttem, ahogy Alfi gonosz kacagása rezonál a levegőben. A térdeim megremegnek, és tehetetlenül a földre rogyok. Sikoltásom elvész a zajban, kezeim erőtlenül a padlóra hullanak, ahogy a sötétség mindent átjár, és magával ránt engem is.

Rémült zihálással riadok fel, és már az első pillanatban érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. A testem csupa izzadság, a hálóing vékony anyaga a bőrömre tapad, és mikor a homlokomhoz nyúlok, érzem a nyirkos hideget. Még mindig bennem van a verbéna keserű utóhatása a szervezetemben. Miért csinálta velem ezt Alfi? Miért nem hagy engem békén? Lassan felülök, és próbálok megnyugodni, de a lábaim úgy remegnek, mint a kocsonya. Az ágy szélén ülve néhány pillanatig csak a légzésre koncentrálok, és próbálom lenyugtatni magam. Aztán erőt veszek magamon, és felkelek. Lassan az ajtó felé indulok, minden egyes lépés mintha egy éles szúrást hagyna a lábamban. Érzem a szoba sötét auráját, ami körülveszi.

Megérintem az ajtót, és résnyire nyitom. Kikukucskálok a folyosóra. Senki nem őrzi a szobámat. Olyan mély csend honol a folyosón, hogy a hideg futkos tőle a hátamon. Egyetlen árva lélek sincs a közelben, csak a kihalt, hosszú folyosó húzódik a sötétben. Mély levegőt veszek, és óvatosan kisurranok a szobából, ügyelve, hogy a kilincs halkan kattanjon vissza a helyére. Az ajtó halkan becsukódik, és érzem, hogy a szívem dobogása egy pillanatra újra felgyorsul. Most már csak a lépteim tompa zaja kísér. A folyosón lopakodva, minden árnyékot és apró neszt figyelve haladok, miközben fogalmam sincs, mi vár rám ezen a helyen, és merre is tartok pontosan.

Hirtelen megpillantom az egyik ajtót – Mira ajtaja. Azonnal felismerem, és a felismerés egyszerre nyugtat meg és rémít halálra. Ha itt vagyok az álmában, akkor ez csak egyet jelenthet: Alfi is közel jár. Bármelyik pillanatban ránk találhat. Mély levegőt veszek, és belépek Mira szobájába. Ott fekszik az ágyában, arca nyugodt és békés. Nem hagyhatom, hogy védtelen maradjon – hiszen Alfi… ki tudja, mire lenne képes vele. Gyengéden mellé lépek, és leülök az ágy szélére. Óvatosan megérintem a vállát, finoman rázogatom, remélve, hogy felébresztem.

– Mira… Drágám, ébredj fel. Itt vagyok – suttogom neki, hangom halkan remeg. Mira halkan nyöszörög, ahogy próbálja kinyitni a szemeit. Riadtan pislog rám, szemében a döbbenet és az öröm keveredik.

– Elina? Mit keresel itt? Régen álmodtam veled – mondja, miközben lassan megdörzsöli a szemeit.

– Mira! Figyelj rám! Veszélyben vagyunk! Itt van Alfi! – suttogom sürgetően, hogy a félelem ne bénítson le teljesen.

Mira néhány másodpercig értetlenül néz rám, próbálja felfogni a szavaimat. Végül a felismerés elönti az arcát, ahogy a döbbenet lassan megül a vonásain.

– Tessék? Mármint a tanárunk, Alfi? – kérdezi döbbenten, arca teljesen elsápad.

Egyetlen szó nélkül bólintok, majd megragadom a kezét, és segítek neki kiszállni az ágyból. Tudom, hogy csak egy pillanatunk van, talán még annyi sem.

Megragadom Mira kezét, és az ajtó felé húzom, gyors léptekkel kiszaladunk a folyosóra. A levegő súlyos, és mintha minden árnyék fenyegetően nyúlna felénk. Alig néhány métert tettünk meg, amikor hátunk mögül felcsendül Alfi hátborzongató, gonosz kacagása. Az a kacaj, amitől már oly sokszor kirázott a hideg. Ösztönösen hátrapillantok, látom a homályban mocorgó alakját, és azonnal Mira felé nyújtom a kezemet.

– Fogd meg a kezemet! – kiáltom, szinte parancsolóan, és ő azonnal elfogadja a felkérést, ujjai szorosan fonódnak az enyémek köré. Ahogy csak bírjuk, futni kezdünk a folyosón, minden lépés egy apró menekülési esély Alfi elől. A szívem vadul ver, és az agyam lázasan pörög. Biztosan lennie kell itt egy szobának, ahol elbújhatunk. Hirtelen eszembe jut az emelet – ott van egy szoba, amely talán elég védelmet nyújthat, legalább egy kis időre. Megrántom Mira kezét, és szinte futva indulok a lépcső felé, ő pedig lihegve követ. Hallom, ahogy egyenletlenül kapkodja a levegőt, de minden erőmet arra összpontosítom, hogy gyorsan, akadály nélkül felérjünk az emeletre. Erősen szorítom a kezét, ujjaim görcsösen fonódnak az övéibe. Nem engedem el, bármi történjen is.

A lépcső hirtelen megrázkódik alattunk, mintha valaki szándékosan mozdította volna meg. Egy földrengés ereje rázza meg a lépcsőfokokat, és a falakból por és vakolat hullik ránk. Mira egy pillanatra meginog, megbotlik, és látom, hogy egyre nehezebben tart lépést velem.

– Ne maradj le! – kiáltom hátra, próbálva őt is továbbhúzni. De Mira már fáradt, a léptei lassulnak.

– Nem bírom a tempót, Elina! – hallom a hangját, tele kétségbeeséssel és félelemmel.

– Ne add fel! Mindjárt megérkezünk! – biztatom, miközben a folyosó végén felvillan a menedéket ígérő fény, de a lépcső alattunk továbbra is recseg-ropog. Sietnünk kell, mert bármelyik pillanatban beszakadhat. Észre sem veszem, hogy Mira keze lassan csúszik ki az enyémből, mígnem hirtelen elenged. A rémület hideg hullámként száguld végig rajtam, ahogy a barátnőm egyensúlyát veszítve hátrazuhan, egyenesen a sötétség mélyébe.

– Mira!!! – sikoltom, és kétségbeesetten próbálok utána nyúlni, de már csak a hideg levegőt markolom. Kétségbeesetten kapaszkodom a lépcső korlátjába, ujjaim görcsösen szorítják a rozoga fát.

A következő pillanatban egy vakító, fehér fény hasít a látómezőmbe, és minden elmosódik.

Hirtelen riadok fel, és azonnal érzem, hogy megint máshol vagyok. Egy széken ülök egy félhomályos pincében. A kezeim hátrakötözve, ujjaim zsibbadnak a szoros kötéstől, és a számat durva ronggyal tömték be, megakadályozva, hogy akár egy hangot is kiadjak. Az első pillanatokban az álmosság köde és a pánik kavarog bennem, de ahogy körbenézek, meglátom Alfit. Ott áll tőlem néhány lépésre, és ahogy találkozik a tekintetünk, lassan, diadalmasan elmosolyodik.

Lassan felém hajol, arcán önelégült kifejezés ül, mintha csak szórakoztatnám.

– Nos, sikerült megmentened a kis barátnődet? – kérdezi, a szavakat mély gúnnyal ejtve ki, miközben továbbra is az arcomba vigyorog.

A düh és a tehetetlenség egy pillanat alatt átjárja a testem, és ösztönösen próbálok belerúgni. Lendítem a lábam, de a kötelek erősen tartanak; hiába feszülök neki, képtelen vagyok elérni. Alfi csak még szélesebben mosolyog, és egy pillanatra kihívóan hátralép, mintha élvezné a próbálkozásaimat.

– Hiába próbálkozol – mondja nyugodt hangnemben.– Ugyanolyanok vagyunk, Elina. Hallottam, hogy átváltoztál – folytatja, szemében gyanúsan csillan valami. – Pontosan ezért raboltalak el, mert szeretnék valamit megosztani veled.

Miközben beszél, egy fecskendőt vesz elő, és lassan feltartja, hogy biztosan lássam. Egy üvegfiolát emel a szeméhez, majd a tűt belemártja, és lassan felszívja a folyadékot, amely furcsán zöldesen csillog. Ahogy végez, elégedett mosollyal fecskendez néhány cseppet a levegőbe, mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy minden tökéletesen működik.

–Szuper!– mormogja önelégülten, ahogy a tű lassan a kezében lebeg felém. Én pedig elkezdek ficánkolni a széken, de a kötelek egyetlen centit sem engednek. Az adrenalintól remegve próbálok valamilyen menekülési utat találni, de Alfi minden mozdulatomat figyeli, és az arcán a gonoszság szinte határtalan.

A férfi könyörtelenül belém nyomja a tűt, és egy jeges áramlat fut végig az ereimen. Az anyag szinte azonnal hatni kezd: az éhség, amely belülről mardosott, lassan elcsitul, a szívem lüktetése pedig megnyugszik, mintha puha, súlyos fátyol borult volna rá. Nem egészen olyan, mintha nyugtatót kaptam volna, de az érzés valami hasonló – egy szérum, amely elfojtja minden ösztönömet.

– Mi a franc volt ez? – nézek fel rá összeszűkült szemekkel, az agyam tompán, de mégis élesen dolgozik. Baljós előérzetem van. Alfi elmosolyodik, arca hűvös és számító.

– Csak csillapítottam az étvágyadat, hogy még véletlenül se támadj rám – mondja, szinte hanyagul. Hangjából csöpög a gúny. – De igazából nem tudnál bántani, Elina. Inkább magamtól óvlak – teszi hozzá, mintha ezt valóban valamilyen nemes gesztusnak szánná.

A fejem hátrahanyatlik és a mennyezetet látom, majd eszembe jut Mark és Benett. Vajon észrevették már, hogy eltűntem? A szívem összeszorul, ahogy végiggondolom, vajon fognak-e keresni. Reménykedem, hogy igen. Talán már most is úton vannak, próbálnak nyomokat találni, de mi van, ha Alfi már gondoskodott róla, hogy senki ne találjon meg? A félelem egyre erősebben feszül bennem, szinte elviselhetetlenül, ahogy eszembe jutnak Alfi szavai. Az éhségemtől próbált visszatartani, de azt mondta, valójában önmagától véd engem. Azt állítja, ő veszélyes, és azért próbál távol maradni tőlem, hogy ne árthasson.

Ez a gondolat egyre erősebben befészkeli magát az elmémbe, és ahogy lassan összeáll a kép, szörnyű felismerés hasít belém: Alfi egy ősi, sötét erőhöz kötődik, valami olyan erőhöz, ami képes az idővel és az álmokkal manipulálni, és ami a mi világunk határain túlra nyúlik. Az időutazás és az emberek álmai felett gyakorolt hatalma lehetővé teszi számára, hogy befolyásolja az idővonalakat. Ez mindent megmagyaráz – azt, hogy miként férkőzhetett be Mira álmaiba, és hogyan húzott engem is magával a sötétségbe. Alfi sokkal erősebb ellenfél, mint bármikor is gondoltam volna.

Alfi céljai és képességei nem egyszerűen a mi világunk szabályai szerint működnek. Tudom, hogy ha bárki képes lehet megállítani, az Mark és Benett. Csak remélni tudom, hogy észrevették az eltűnésemet, és elindulnak a keresésemre, mielőtt Alfi végezne velem. Továbbra is fészkelődni kezdek a széken, de nem bírok kiszabadulni. 

Órák telnek el, talán napok is, már nem tudom. A testem egyre gyengébb, minden izom sajog, és a fejem kábán lüktet. A hajam csatakosan tapad az arcomra, a sminkem elkenődött és foltos, de már nem érdekel. A testem elnehezül, teljesen hozzásimulok a székhez, mintha hozzám tartozna. Az éhség szinte mar belülről, az üres gyomrom görcsbe rándul minden lélegzetvételnél, de meg sem próbálok az ételre gondolni. Bármit megennék, bármi enyhítene a kínomon, de itt semmi sincs. A kimerültség egyre jobban eluralkodik rajtam, és már csak egy hajszál választ el az őrülettől.

A csend szinte fáj, de egyszer csak meghallok egy tompa kattanást, majd az ajtó irányába pillantok. Lassan, kábultan emelem fel a fejem, és Alfi alakja rajzolódik ki a félhomályban. A szívem majd kiugrik, amikor meglátom, hogy kivel érkezett: Mirával. 

– Mhmhmhm! – próbálok kiabálni, minden erőmet összeszedem, hogy valahogy felhívjam magamra a figyelmét, de a számra kötött rongy elfojtja a hangomat. Csak tompa, elnyomott hang tör elő a torkomból, mintha minden erőfeszítésem hiábavaló lenne. A rémület teljesen átjár, ahogy Mira arcára nézek. A barátnőm tekintetében ugyanaz a döbbenet és rettegés ül, amit magamban is érzek. Alfi magabiztos léptekkel húzza be őt a szobába, és Mira szemeiben lassan realizálódik a helyzet. Nem akarom elhinni, hogy idehozta őt is, hogy ebbe a rémálomba rángatta, amiből egyre inkább úgy tűnik, nincs kiút. Remegve próbálok valahogy kiszabadulni a kötelékekből, de gyenge vagyok és kimerült.

Alfi lassan felém fordul, az arcán diadalittas, kegyetlen mosoly ül, és keményen maga elé rántja Mirát, mintha csak egy játékszer volna. A szemében győzedelmes öröm csillog, mintha mindent elért volna, amire vágyott.

– Hoztam egy kis vacsit! – mondja, és hangja olyan hideg és kíméletlen, hogy szinte megbénít. A szavak borzasztóak és szinte felfoghatatlanok. Ez nem lehet igaz! Ő tényleg elhozta Mírát, a legjobb barátnőmet, vacsorának! Mira– soha nem bántanám őt, soha! A gyomrom görcsbe rándul, próbálok elfordulni, de Alfi hangja újra elér hozzám.

– Megkóstolnám, de úgy gondoltam, neked jár az elsőbbség – szól kéjesen, és látom, hogy a szemében kihívás, káröröm lobog. Mire rájövök, hogy mire készül, Mira riadt pillantásával találkozom, szemeiben a kétség és a teljes tanácstalanság ül. A szája leragasztva, az arca elsápadt, szinte reszket a félelemtől. Fogalma sincs, miért van itt, és én sem értem, miért kellett belerángatnia a barátnőmet ebbe a pokolba.

– Mire vársz, Elina? Az előbb majdnem sikerült nekem, de volt önuralmam. Gondolom, neked már alig van, ugye? – kérdezi Alfi gúnyosan, mintha biztos lenne benne, hogy a határon állok. Mintha pontosan tudná, hogy a hosszú órák óta gyötrő éhség és fáradtság megtörtek, és már nem bírom sokáig.

Alfi egyetlen mozdulattal letépi rólam a szigszalagot, és azonnal bizseregni kezd a szám. Szisszenve fordítom el a fejem, de mire újra felnézek Mira már az arcom előtt van. Érzem az illatát, amit most, minden erőfeszítésem ellenére, csábítónak találok. A gyomrom görcsbe rándul, a torkom kiszárad, de azonnal elhúzom a fejem, próbálva elnyomni minden ösztönös vágyat, ami feltör bennem. Nem hagyhatom, hogy a szomjam felülkerekedjen rajtam. Alfi ajka elégedett mosolyra húzódik, és lassan végighúzza az ujjait Mira nyakán, pont ott, ahol a pulzusa lüktet. Mire rájövök, mit csinál, már egyenesen felém fordítja őt, mint valami kínáló tálat, kísértő és borzalmas látványt nyújtva.

– Nos, biztos, hogy nem kívántad meg? – kérdezi Alfi, hangja cseppfolyós, mint a méreg, minden szavával újabb ütést mérve rám. – Csak egy kis vér… egy kis energia… Na melyiket kéred?

Lassan összeszorítom az állkapcsomat, miközben a belső viaskodás szinte darabokra tép. Az éhség és az ösztönös vágy ott forrong bennem, de Mira rémült tekintete, ahogy kétségbeesetten kapaszkodik a valóságba, mégis visszaránt. Nem engedhetem meg Alfinak, hogy belerángasson ebbe az őrületbe. De mielőtt bármit tehetnék, előhúz egy bicskát, és végighúzza Mira vállán. A vér azonnal kiserken, és a látvány olyan erővel ragad magával, hogy már képtelen vagyok visszafogni magam. Lassan felé hajolok, és inni kezdek belőle.

Mira fájdalmasan felnyög, és tudom, hogy ez neki rossz, nagyon rossz. De nincs választásom. Az éhség olyan elemi erővel uralkodik rajtam, hogy képtelenség megállni. Hallom, ahogy Alfi hangosan felnevet – élvezi a mohóságomat, mintha valami szórakoztató látvány lennék számára. Az erő, ami átjár, szinte mámorító. Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Napok óta erre vágytam.

Aztán hirtelen, fuldokolva hátrálok, eltolom magamtól Mirát, próbálva levegőhöz jutni. Még a jóból is megárt a sok.

– Ugye, milyen jó érzés újra erőben lenni? Meglátod, minél többet kapsz ebből az erőből, annál nagyobb lesz a hatalmad – mondja Alfi, sötét tekintettel, a hangjában ott bujkál valami hátborzongató elégedettség. Ahogy kimondja ezeket a szavakat, érzem, ahogy minden porcikámat átjárja a színtiszta gonoszság és kárörvendés. Kezdem felismerni, hogy ez a sötét oldal egyre jobban magával ragad, és a lelkem egy része lassan, de visszafordíthatatlanul az ő pártjára áll.