A Fekete Csipke 25. fejezet

Az osztálytalálkozó

A kocsiban ülök, az ujjaim szinte görcsösen markolják a ruhám anyagát. Érzem, hogy az erőm napról napra fogy, mintha lassan haldokolnék. Már egy hete nem szívtam magamba egy cseppnyi energiát sem, és most a testem kiált érte. Olyan ez, mint a heroin függőknél – égető szükségem van rá. Brendon felém hajol, és gyengéden megcsókol. Az érintése egy pillanatra kizökkent a gondolataimból.

– Értetted, amit mondtam, Elina? – kérdezi, miközben egy tincset tűr a fülem mögé.

Próbálok odafigyelni, de ahogy a nyakán lüktető eret bámulom, minden koncentrációm szertefoszlik. Szinte hipnotizál az ér pulzálása, és akaratlanul végighúzom a nyelvem az ajkaimon. Most már értem, miért vágyott rám annyira Mark és Benett. Brendon illata teljesen elbódít, és érzem, ha most nem kóstolhatom meg, elvesztem a józan eszem. Mélyeket lélegzem, próbálom elterelni a figyelmem erről az ellenállhatatlan nyakról, de a kísértés egyre erősebb.

Most vagy soha – súgja a hang a fejemben. De rögtön próbálom leállítani magam. Nem… nem szabad!

A belső hang azonban nem hallgat el. Éhes vagy, muszáj enni… szükséged van erre!

Az ablak felé fordítom a fejem, hátha segít lehűteni a gondolataimat. Az emberek lassan gyülekeznek az egyetem épülete előtt. Mindegyik olyan ínycsiklandónak tűnik… Milyen lehet az ízük? Az energiájuk vajon mennyire lenne édes és sűrű? Ha Brendont nem tudom megcsapolni, talán találok valaki mást.

– Szívem, mehetünk? – Brendon hangja ismét félbeszakítja a gondolatmenetemet. Hevesen bólogatok, és próbálom gyorsan összeszedni magam.

Erőt veszek magamon, próbálom elnyomni az éhséget, és elterelni a figyelmem. Végigsimítok a ruhámon, és elégedetten elmosolyodom. Egy élénk zöld, testhez simuló szatén estélyi van rajtam – tökéletes választás erre az estére. A teremben gazdag, befolyásos üzletemberek lesznek. Vajon milyen lenne közülük választani? Ezután a pasimra pillantok és szóra nyitom a számat:

– Mehetünk! – mondom, majd hozzáteszem, – Gyorsan feldobok egy kis rúzst, várj egy percet!

Előkapom a sminkemet, és közben látom, hogy Brendon vigyorogva kiszáll az autóból. A tükrön át követem, ahogy becsukja az ajtót és türelmetlenül visszanéz rám.

– Siess! – szól vissza, majd a szemem láttára elindul az épület felé.

A tekintetem a tükörre siklik, és észreveszem, hogy a szemeim szinte koromfeketék. Basszus… sürgősen kell valaki. Nem húzhatom tovább, különben elveszítem az irányítást.

Elveszek egy kagylót a tálcáról, a számba veszem, de az íze most valahogy tompa. Ez nem jó – szólal meg bennem a belső hang, szinte csalódottan. Oldalra pillantok, és megakad a szemem egy férfin. Fiatal, jóvágású. Hmmm… talán ő is megteszi. A gondolat szinte akaratom ellenére kúszik fel bennem, lassan, mint egy sötét árnyék, amelyet nem tudok elhessegetni. Érzem, ahogy belém fészkeli magát, és minél inkább próbálom elnyomni, annál mélyebbre ágyazódik. Az izgalom apró szikrái kelnek életre bennem, és tudom, hogy nehéz lesz ellenállni.

– Elina! Majd gyere, bemutatlak az egyik régi osztályfőnökömnek! – int felém Brendon. Egy pillanatra megtorpanok.

– Egy pillanat, és máris megyek! – válaszolok mosolyogva, és felkapom a tányéromat, mintha csak a desszertek varázsolnának el. De figyelmem továbbra is a férfin van. Látom, hogy a mosdó felé indul, és szinte ösztönösen leteszem a tányéromat az asztalra, majd követem. Az illata keveredik a parfümjével, de ez mégis vonzóvá, szinte bódítóvá teszi. Érzem rajta a sötét vibrálást. Ő a megtestesült gonoszság, gondolom magamban, és tudom, hogy pontosan erre van szükségem.

Egy pillanatra megtorpanok egy nagy növény mellett, onnan figyelem, ahogy a férfi eltűnik a mosdóban. Gyorsan körbenézek, majd belépek utána és halkan, de határozottan bezárom az ajtót. Várakozom, érzem, hogy az éhség szinte perzsel belülről. Amikor kijön a fülkéből, megijed, és megtorpan.

– Hölgyem! Ez a férfi mosdó! – mondja, miközben végigmér. Egy pillanatra elmosolyodom. Biztos tetszem neki.

– Bocsánat, azt hiszem, eltévedtem – mondom ártatlan tekintettel, miközben egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Ujjaim finoman a mellkasára simulnak, és ahogy közelebb hajolok, nyakam szinte az övéhez ér. Orrammal a bőréhez közelítek, érezve a pulzusa lüktetését és az illatát, amely azonnal felkorbácsolja bennem az éhséget. Azonnal meg akarom kóstolni őt.

– A kijárat arra van – mondja habozva, próbál magabiztosnak tűnni, de látom, hogy hátrál.

– Na és? Nekem maga kell – suttogom rekedten, az éhségtől eltompulva. Hallom, ahogy nagyot nyel, és figyelem, ahogy egy pillanatra megrémül.

– Valóban? Ha egyéjszakás kalandot akar, akkor nem engem keres – tiltakozik gyengén, de háta már a mosdókagylónak feszül, nincs hová menekülnie.

Előrébb lépek, szinte körbeveszem az aurámmal, érzem, hogy csak egyetlen lépés választ el attól, amire igazán vágyom.

Megérintem a tarkóját, ujjaim szinte beleolvadnak a bőrébe, ahogy közelebb húzom magamhoz. Szinte remeg a kezem alatt, de már nem számít. A szám a nyakához ér, és beléharapok. Az első csepp vér mámorító, szinte szétárad bennem az energia, ahogy lassan szívni kezdem az életét. Az érzés szédítő, mintha minden sejtet feltöltene, mintha végre ismét önmagam lennék. A férfi megnyekken, próbál elhúzódni, de én nem engedek. Hamarosan érzem, ahogy a karjai erőtlenül lehullanak maga mellé, szinte teljesen átadva magát nekem. Lehunyom a szemem, belefeledkezem az ízébe, az erejébe, az élettel teli lüktetésbe.

Ekkor hirtelen megtörik a pillanat. Az ajtó kivágódik, és valaki ellök tőle. Egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat, ahogy hátrazuhanok. Benett áll előttem, arca dühösen, szemrehányóan villan rám. Még fel sem fogom, mi történt, amikor a fájdalom élesen és könyörtelenül hasít a torkomba. Egy verbénával átitatott nyíl fúródott a nyakamba. A szúrás heve szinte bénító, és az égető érzés szétárad a testemben, perzselő folyamként lüktet végig minden idegszálamon. A verbéna azonnal hatni kezd, amitől lángolni kezd a testem. Egy rémült zihálás szakad ki belőlem, ahogy próbálok levegő után kapni.

A kezem remegve emelkedik a nyakamhoz, de hiába próbálom kivenni a nyilat; a verbéna ereje megsemmisít minden próbálkozásomat. Fulldokolva rogyok le a fűtőtest mellé, ujjaim görcsösen szorulnak a csövekre, mintha ez tartana még életben. Minden egyes lélegzetvétel szúró fájdalommal jár, éles, könyörtelen döfésként hasít belém. Mégis, valahonnan mélyről, az utolsó csepp energiámat összeszedve ismét megemelem a kezem, és ujjaim a nyílvessző köré fonódnak. Minden idegszálam tiltakozik, ahogy lassan elkezdem kihúzni magamból a nyilat, de végül kiszabadítom a testemből. Azonnal érzem, hogy kiserken a vérem, mely olyan sötét, akár az éjszaka. Szerencsére hamar csillapodik a vérzés, a  testem szinte természetellenes gyorsasággal regenerálódik. Lassan, remegő lábakkal talpra állok, és a nyilat a földre ejtem, és mély hangon felmordulok. A szemem még mindig homályos a verbéna hatásától, de látom Benettet, ahogy kimenekíti az áldozatomat a mosdóból. Majd rám pillant, szemeiben rideg eltökéltség csillan.

– Elina! Mindjárt jövök! – hangzik Benett rideg, határozott hangja, mielőtt eltűnik az ajtó mögött. Reflexszerűen utánuk rohanok, de éppen az orrom előtt zárja be. Megpróbálom kinyitni, de Benett gyorsabb volt.

– Engedjetek ki! Hallod?! Benett! Gyere vissza, de tűstént! – kiáltom az ajtónak feszülve, de válaszra se méltat. A dühöm forr, érzem, ahogy a tehetetlenség egyre mélyebb, nyugtalanító lüktetést kelt bennem. Mérgesen az ajtónak támaszkodom, és megadóan lecsúszok a hideg padlóra.

Komolyan, ezt nem hiszem el. Benett fogja magát felbukkan a semmiből, és tönkreteszi a vacsorámat. Ez már több a soknál. Ha neki szabad volt "ennie" belőlem, akkor én miért nem kaphatom meg azt akit akarok? Miért kell engem eltiltani mindentől? Minden egyes perc, amit így, bezárva, tehetetlenül töltök, csak újabb csepp a tűrőképességem poharába. Bennem egy erő pulzál, amelyet már nem lehet sokáig féken tartani.

Nem tudom, mióta lehetek itt, de minden pillanat örökkévalóságnak tűnik, amíg várakozom valakire, aki megment. Reménnyel telve felkelek a hideg padlóról, amikor hallom az ajtó nyikorgását, és kíváncsian felnézek. De a remény gyorsan szertefoszlik, amikor meglátom, ki áll az ajtóban:

– Csodás! Már csak te hiányoztál! – fakadok ki keserűen, elfordulva tőle.

Mark higgadtan néz rám, arca kifejezéstelen, mintha minden érzelmet gondosan elrejtene. – Hallom, nem bírsz viselkedni – mondja mély, komoly hangon, amelyben nincs helye sem türelemnek, sem engedékenységnek.

Felkapom a fejemet, és felé fordulok. – Nem bírok magammal?! Van fogalmad arról, hogy Benett mit tett az előbb? – csattanok fel éles hangon.

Mark nem mozdul, csak keresztbe font karokkal háttal a falnak támaszkodik, hideg tekintete egyenesen rám szegeződik. – Mindenről tudok – mondja halkan, mintha ez minden további magyarázatot kizárna.

Egy pillanatra megzavar a közönye, az, ahogyan egykedvűen, távolságtartón figyel, mintha nem lenne más dolga, mint ítélkezni fölöttem. Mi baja van? Miért ilyen visszafogott, mintha egy kívülálló lenne?

Dühösen felnevetek. – Hah! Mintha csak kötelező lenne beszámolni a tevékenységeimről! Nekem is van magánéletem! – vágom hozzá a szavakat, és mielőtt észbe kapnék, a lábam megindul felé. A dühöm, az igazságtalanság érzése, amit ezek a szabályok és a megfigyelésük miatt érzek, hirtelen robban bennem, és anélkül, hogy átgondolnám, megpróbálok egy erős ütést mérni rá. Mark hirtelen mozdulattal elkapja az öklömet, mielőtt az elérhetné, és magam mellé szorítja. Az ujjai erősen záródnak az enyémek köré, és egy határozott mozdulattal közelebb ránt magához, olyan közel, hogy a mellkasához simulok. A szívverésem vadul dübörög, de nem a félelemtől – inkább a düh és a szégyen forró keverékétől.

– Ide figyelj, Elina! – sziszegi, tekintete elszánt szigorral szegeződik rám, bár van benne egy árnyalatnyi megmagyarázhatatlan lágyság is. – Tudom, hogy ez az egész új neked, és már most a fejedbe szállt a hatalom. De nem kéne ennyire megvadulnod, és főleg nem kéne nyilvános helyeken vadászni! Elment az eszed?

Dühösen félrenézek, próbálva elszakadni a szorításából, de érzem, hogy igaz, amit mond. Valahol mélyen tudom, hogy veszélyesen egyensúlyozok a szabadság és az önkontroll elvesztése között, mégis gyűlölöm, hogy éppen ő hívja fel erre a figyelmemet.

– Te nem értheted, milyen ez – válaszolom csöndesen, kicsúszó érzelemmel, de Mark továbbra is szilárdan tartja a tekintetét rajtam, mintha ezzel próbálna észhez téríteni.

– Dehogynem – válaszolja Mark csendesen, de a hangjából kiérződik a régmúlt fájdalma és megértése. – Pontosan ugyanezt a ciklust éltem át, amikor átváltoztam, és Benett is. Mindketten keresztülmentünk ezen… bár nálunk nem volt olyan durva, mint nálad.

Meglepetten nézek rá. Az arca, amely eddig szinte érzelemmentes álarcot viselt, most nyílik meg előttem, felfedve a saját küzdelmeit, amelyeket eddig elrejtett előlem. Egy pillanatra megingok a dühömben. Talán ő tényleg érti, milyen ez, talán jobban, mint gondoltam.

– Nem tudom, nálad mitől lett ilyen az átváltozás– folytatja, tekintete szinte lágyabbra vált, mintha próbálna rájönni, mi az, ami engem ennyire mélyen taszít ebbe a vad káoszba. – Mintha benned valami egészen más indult volna el… valami, ami nem hagyja, hogy megőrizd a kontrollt.

– Mert lehet, hogy nincs is bennem kontroll – válaszolom sötéten.– Én uralkodni akarok, meg akarom kapni az egész világot.

Mark arca megkeményedik, de egy árnyalatnyi szomorúság is megvillan a tekintetében, amitől hirtelen idegennek tűnik számomra. Nem hátrál meg, nem próbál megváltoztatni, csak figyel, mintha el akarna érni valamit az önuralmával, amit szavakkal nem tudna kifejezni.

– Csak hogy ez nem ilyen egyszerű – szólal meg végül halkan.– Elina, ha nem csillapodsz le, előbb-utóbb elhatalmasodik rajtad ez az egész. És mivel ezt nem akarom, meg kell találnom a gyógyírt – jelenti ki, és a hangjában ott vibrál valami különös eltökéltség.

Tágra nyílt szemekkel meredek rá. Jól hallottam? Gyógyírt mondott? A meglepetéstől szinte levegőt is elfelejtek venni.

– Tessék? Ugye most szórakozol velem? – kirántom a kezem az övéből, és elfordulok tőle, hogy ne lássa, mennyire megrendített a kijelentése.

A heves vitánkat egy határozott kopogás szakítja félbe.

– Hahó! Ez a mosdó foglalt? – hallom Brendon hangját kívülről.

Azonnal Markra nézek, aki már tudja, mit kell tennie. Egy gyors, de szenvedélyes csókban forr össze az ajkunk, és a lábaim megremegnek, még akkor is, ha mélyen belül gyűlölöm őt ezért az egészért. Ő elenged, majd az ablak felé indul, hogy kimeneküljön, mielőtt Brendon észrevenné. Egyetlen szó nélkül távozik, és mire visszanézek, már el is tűnt az éjszakában.

Gyorsan végigsimítok a ruhámon, megpróbálva leplezni a zavaromat, és erőltetett mosolyt varázsolok az arcomra. A kilincshez nyúlok, kinyitom az ajtót, és ott áll előttem Brendon, aki láthatóan megdöbben, amikor meglát.

– Kicsim, mit keresel a férfi mosdóban? – kérdezi furcsállva.

Gyorsan ki kell találnom valamit, hogy ne keltsen gyanút.

– Nemrég tele volt a női részleg, gondoltam, beugrom ide – mondom mosolyogva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Brendon megértően bólint, és körbepillant a helyiségben.

– Értem, akkor jó. Látom, már elpárolgott a tömeg – jegyzi meg, majd közelebb lép.

– Megmosom a kezemet, és jövök! – ígérem neki vidáman, és egy apró puszit nyomok az arcára, remélve, hogy ez a magyarázat elég lesz neki.

Brendon bólint egyet, és megadóan kisétál. Kézmosás közben egy adag szappant nyomok a kezemre, lassan dörzsölöm a bőrömbe, mintha a mozdulatokkal megszabadulhatnék a zűrzavartól a fejemben. Miután leöblítem a habot, egy papírtörlőért nyúlok, lassan felemelem a fejem, és megdermedek: egy sötét alak tükröződik a hátam mögött.

– Mark? – kérdezem döbbenten, hiszen az imént láttam eltűnni az ablakon át.

Az alak hátrébb lép, és az ismerős, hideg hang megszólal.

– Szia, Elina. Hallom, mostanság egészen jól elszórakozol.

A felismerés belém mar, és halkan suttogom a nevét.

– Alfi… – Megfordulok, és ott áll előttem, arcán gúnyos mosoly, kezében egy kis üvegfiola, amelyet játékosan az orrom előtt lóbál.

– Mily meglepő, hogy itt talállak. A kismadarak azt csiripelik, hogy sikeresen átváltoztál. – A hangja olajosan selymes, minden szóval mintha egy láthatatlan hálót szőne körém.

Hátrálok, amíg a hátam a hideg falnak ütközik, a fájdalom hirtelen, éles lüktetésként árad szét bennem.

– Ki volt az? – kérdezem remegő hangon, szememet le nem véve a fioláról, amely sötét folyadékkal van tele.

Alfi lassan közelebb lép, szinte élvezve a helyzetet.

– Hogy ki volt? – gúnyolódik. – Elina, talán nem is akarod tudni.

– Mondd el, mit akarsz? – kérdezem dühösen, és érzem, ahogy a harag hullámai átjárnak.

Alfi gúnyos mosollyal közelebb lép, és ujjait lassan végighúzza az arcomon, mintha pontosan tudná, hogy ezzel csak még inkább feldühít. Tekintete hideg, szinte áttetszően üres, ahogy megszólal.

– Te, Benett és Mark… – kezdi, és egy röpke szünetet tart, mintha ízlelgetné a szavakat. – Mind kárhozottként léteztek ebben a világban. Most már nincsen visszaút.

A gyomromban valami összerándul; a szó olyan, mintha egy végzetről szólna, valami természetfelettiről vagy egy örökké tartó küzdelemről, amelyből nincs kiút.

– Ezentúl minden más lesz, Elina–mondja a szemembe, és van valami rideg és számító a tekintetében.– Benne ragadtatok egy örökké tartó forgatagba. Egy helyre, ahol minden választás csak mélyebbre sodor benneteket.

– Alfi, nem tudsz mindent irányítani – sziszegem, mégis érzem, hogy a szavai nyomot hagytak bennem, egy láthatatlan bélyeget, amelytől nem tudok szabadulni.

Alfi hirtelen előkap egy kést, és belém szúrja. A fájdalom olyan váratlanul és élesen hasít belém, hogy hangosan felkiáltok, miközben próbálom megérteni, miért teszi ezt. Az égő fájdalom egyre intenzívebbé válik, mintha valami méreg szétáradna az ereimben.

– Mi a fene? – nyögöm, és összegörnyedek, ahogy a fájdalom megfoszt a levegőtől.

Alfi elégedett vigyorral néz le rám.

– Csak egy kis verbénával itattam át – mondja szinte könnyedén. – Gondoltam, jó móka lesz.

Gyilkos pillantással nézek rá, és sziszegve válaszolok:

– Te szadista!

De ő csak tovább vigyorog, figyelve, ahogy a verbéna szétárad bennem. A hatása égeti az ereimet, minden mozdulat fájdalmat okoz, mintha valami idegen, lángoló anyag terjedne szét a testemben. A gyengeség hullámokban önt el, és képtelen vagyok megállítani a remegést, amely egyre jobban a hatalmába kerít.  Az utolsó pillanatban még látom Alfi vigyorát, azt a rideg, kegyetlen mosolyt, amelyben ott bujkál az elégedettség. Lassan minden elhomályosul körülöttem, és elájulok.