A Fekete Csipke 24. fejezet

Az erő próbája

A reggeli fény halvány, ködös fátyla alatt sétálok, amíg meg nem pillantok egy régi, elhagyatott házat. Az épület rideg és üres, de ahogy meglátom, egy belső erő húz felé. Olyan helynek tűnik, amelyik ismeri a titkaimat – vagy ahol éppen azokkal találkozhatok. Megközelítem az ajtót, ami nyikorgóan tárul fel előttem. Amint belépek, a szél felkapja a faleveleket, amelyek suttogva forognak körülöttem, mintha figyelmeztetnének valamire. A lépteim tompán koppannak az elhasználódott, recsegő padlón, és az egész ház egy rideg csendbe burkolózik, amit csak az ablakok üvegtörmelékének halk zörgése tör meg, ahogy a huzat megmozdítja őket. A keretek rozogán lógnak, egyik-másik üveg teljesen betörve, mintha valaki kétségbeesetten próbált volna menekülni ebből a házból.

A függönyök már alig tartják magukat, anyaguk megfakult és foszladozik, szinte szellemként lebegve a huzatban. Az egész hely úgy fest, mintha egy horrorfilm díszlete lenne: repedezett falak, megkopott festék, törött üvegdarabok és a félhomályban úszó sarkok mindenhol.

A hideg végigfutkos a gerincemen, ahogy felismerem az igazságot. Ez nem egy díszlet, nem valami elképzelt rémkép. Ez maga a horror. Az épület mintha élne, mintha a falai is figyelnének engem, a sötét sarokból rejtett titkok leselkednek. Hirtelen minden baljósnak tűnik, és egy mély, nyomasztó érzés kerít hatalmába – mintha ideje lenne elmenekülnöm, mielőtt túlságosan késő lenne.De valami megfoghatatlan erő tart vissza, mintha a ház saját akaratából nem engedne szabadulni. Az ajtó mögöttem lassan, nyikorgóan becsukódik, és ezzel mintha minden lehetséges kiút eltűnne.

A lélegzetem felgyorsul, a levegő hideg és nehéz, mintha ólomsúlyként telepedne a mellkasomra. Érzem, hogy valami vár rám odabent, valami, ami túlmutat a félelmen. Már tudom: ez a hely nem egyszerűen elhagyatott – ez egy csapda, egy olyan hely, ami magába szívja azokat, akik túlságosan kíváncsiak.

– Van itt valaki? – kérdezem félmosollyal, és belépek, óvatos léptekkel feltérképezve a helyet. Tisztán érzem, hogy ez az a hely, ahonnan visszatérhetek a saját világomba. Tudom, hogy Anabelle itt van, és vár rám. Ő mindig megelőz, mintha pontosan tudná, mikor és hol találhat meg engem.

– Anabelle! Tudom, hogy itt vagy! – szólítom, és tovább merészkedem.

A nappali felé indulok, próbálva nem a szilánkokra lépni, amik szétszóródva csillognak a padlón. Óvatosan bekukkantok a sarok mögül, és meglátom Anabelle-t a kandalló előtt állva. A tűz fénye furcsa árnyékokat vet az arcára, amely egyszerre tűnik nyugodtnak és nyugtalanítónak. Amint belépek, a nő felnéz rám.

– Végre itt vagy! – sóhajtja, és a kezében tartott whiskys poharat hirtelen a kandalló tüzébe dobja. A lángok felcsapnak, és egy pillanatra mindent elborít a vöröses fény. Egy pillanatra csak nézem, ahogy a tűznyelvek falják a poharat, majd Anabelle tekintetére emelem a sajátomat. Van valami a szemében, amitől azonnal megértem: nem véletlenül hívott ide, és ez az este több lesz, mint egy egyszerű találkozás.

– Ennyire vártál? Nem dőlök be a lelkesedésednek. Mondd meg, mit akarsz, és menj el innen! – sziszegem a fogaim között, kezem öntudatlanul ökölbe szorul, ahogy Anabelle-t figyelem. Ő megjátszott ártatlansággal a szájához emeli vörösre festett körmeit, tekintetében lágy mosollyal néz rám, mintha az egész csupán egy játszma lenne.

– Ó, Elina! Ha tudnád, mennyire! – suttogja, és a hangja csilingel, mintha ezernyi kristályból állna össze. – Évek óta erre a napra vártam. Hogy végre megkaparintsam, ami az enyém. Visszatérhessek oda, ahova való vagyok – közli, majd közelebb lép hozzám, tekintete egy pillanatra megvillan a kandalló lobogó fényében.

– Nem fogsz átjönni az én világomba, abban biztos lehetsz! – mormogom, és próbálom megőrizni a nyugalmamat, de tudom, hogy az arcom minden rezdülése elárulhat.

Anabelle csak ásítva fordítja el a fejét, mintha szórakoztatná a fenyegetésem. Megjegyzései élesek, mint a kés.

– Drága Elina, tudod jól, hogy te vagy a horgony. Csak általad tudok közlekedni ezekbe a világokba. Egyedül veled lehet bejárásom bárhova, és pontosan ezért vagy olyan... értékes számomra – emlékeztet hűvös eleganciával, majd újabb lépést tesz felém, tekintete szinte követelőző.

Aztán egy gondolat átfut az agyamon, és az arcomon kaján mosoly jelenik meg. Anabelle-nek fogalma sincs az átváltozásról, amin keresztülmentem. Mély levegőt veszek, és kiejtem a szavakat, amelyektől tudom, hogy összezavarom.

– Az a helyzet, hogy átváltoztam. Olyan vagyok, mint Benett és Mark.

A szavaimra Anabelle arca megdermed. Szemei tágra nyílnak, ahogy megpróbálja feldolgozni, amit mondtam. Nem számított erre, és egy pillanatra elveszti a hideg, kimért tartását. Tátott szájjal bámul rám, mintha most látna először igazán.

– Hogy... hogy micsoda? – dadogja döbbenten, és egy halvány árnyalatnyi félelem villan át az arcán.

– Most már nem uralhatod a helyzetet úgy, ahogy eddig – suttogom közelebb lépve hozzá. – Nem vagyok többé az, akit csak úgy irányíthatsz.

Ekkor történik valami. A testemet átjárja az erő, amelyet eddig soha nem éreztem. Anabelle felé irányítom a kezem, és a vénáimban lüktető energia egyre gyorsabban száguld. Érzem, ahogy az erő végigsöpör rajtam, majd árad belőlem, pontosan őfelé. Anabelle arcán először döbbenet, majd rettegés jelenik meg, és térdre rogy, fejét markolva, miközben könyörög, hogy hagyjam abba. Én viszont nem állok meg. Emlékszem minden pillanatra, amikor fölényeskedett velem és Rubinnal. Fogalma sincs, hogy most kivel került szembe. Most kamatostul visszakapja.

– Anabelle... – szólok gúnyosan, és leguggolok hozzá, látva, mennyire kiszolgáltatott lett. – Még mindig haza akarsz menni?

A nő rám néz, és szemében különös fény villan, mintha tudna valamit, amit én nem. Lassan, kimérten mosolyodik el, majd válaszol:

– Naná! Hiszen odaát vár rám minden, amit félbehagytam anno.

A hangja kihívó, tele van magabiztossággal, ami valahogy jobban felkavar, mint bármi ebben a házban. Szavai visszhangzanak a rideg falakról. Egy pillanatra gyengének látszik, mégis megérzem, hogy veszélyes. Hirtelen előkap egy hegyes tárgyat, és minden figyelmeztetés nélkül a vállamba döfi. Az éles fájdalom úgy cikázik át rajtam, mintha egy tüzes tőr járná át az idegeimet. Felkiáltok, és akkor meglátom, hogy előhúzza a derekáról az időkerekét.

– A francba! Ha ezt beveted... Ez a világ... – nyögök fel a fájdalom és düh között, tudva, milyen pusztító hatása lehet.

– Megszűnik – vág közbe Anabelle kárörvendő mosollyal az arcán. – Veled együtt átmegyek, és Markék meghalnak.

A szavai hűvös kegyetlenséggel csengenek, és mielőtt gondolkodnék, rávetem magam. Anabelle azonban gyorsabb. Az ujjaival villámgyorsan végigsimít az időkereken, és a tér meghajlik körülöttünk. Egy mély, lila dimenzió tárul elénk, hatalmas, izzó energiamezőkkel. Anabelle ujjai szorosan a karomba mélyednek, és mielőtt még menekülhetnék, már be is ránt a mély, vibráló örvénybe.

Óvatosan megmoccanok, és azonnal megérzem a fájdalmat, ami minden porcikámat átjárja. Mintha ólomból lennének a végtagjaim, és a fejem úgy lüktet, mintha egy kalapáccsal vernék szét. Nagy nehezen kinyitom a szemem, és először csak homályosan látok, de ahogy lassan tisztul a kép, döbbenten veszem észre, hogy a hálószobában vagyok. Itthon lennék?

Az illatok, a szoba halvány fénye mind arról árulkodnak, hogy valahogy visszajutottam. Nem értem, hogyan történt, de most nem is akarok ezen gondolkodni – egyelőre elég, hogy itt vagyok. Vajon mióta kereshetnek? Lassan felülök az ágyban, és körbepillantok. Minden pontosan úgy van, ahogy emlékszem rá, mintha soha el sem mentem volna.

Hirtelen kopogást hallok, és egy ismerős hang szól be az ajtón.

– Hahó!

Brendon az. Ahogy meglátom őt, azonnal meglepődöm. Mikor engedték ki a kórházból? És hogy lehet, hogy ilyen jól néz ki? Ráadásul egy bögre gőzölgő teát hoz felém, arcán nyugodt mosollyal, mintha tényleg nem történt volna semmi. Mi a fene?

– Brendon... – suttogom a nevét, mintha magam is alig hinném el, hogy itt van. Ő pedig közelebb lép, és átadja a bögrét.

– Hogy érzed magad, Elina? – kérdezi halkan, kedvesen, mintha semmi különös nem történt volna.

Nézem őt, és az a rengeteg kérdés, ami bennem kavarog, hirtelen elcsendesedik. Csak annyit érzek, hogy biztonságban vagyok, és hogy talán mindez – az egész őrület, amin keresztülmentem – csak egy álom volt. De mélyen legbelül tudom, hogy több volt ennél.

Egy héttel később...

A forró víz lágyan körbeölel, ahogy beállok a zuhany alá. Miközben fürdök, a pára lassan gomolyogva tölti meg a helyiséget. A tükrök lassan elhomályosodnak, és a levegő is egyre fülledtebbé válik.

Előre nyúlok, felpattintom a tusfürdő kupakját, és egy kis adagot csurgatok a tenyerembe. Lassan végigdörzsölöm magam, a nyakamtól egészen a lábamig, figyelve, ahogy a hab fehéren gyöngyözik a bőrömön. Ezután kihúzom a hajamból a gumit, és a tincsek puhán leomlanak a vállamra. Behunyom a szemem, és halkan dudorászom, miközben az illatok körbelengenek, a víz lágyan csapódik a testemre. A sampont visszateszem a helyére, amikor halk, tompa kattanást hallok – valaki becsukta az ajtót.

– Brendon? – kérdezem, még mindig csukott szemmel, de nem érkezik válasz. Újra a hajamhoz nyúlok, de ekkor egy hűvös fuvallat simítja végig a tarkómat. Egy pillanatra megdermedek. Mintha valaki állna a hátam mögött...

Összerezzenek, és azonnal elzárom a vizet, de abban a pillanatban egy férfi kéz simul az enyémre, és finoman, de határozottan ott tartja. Az érintése ismerős, és amint rápillantok, azonnal felismerem a karját. A kézfején, egészen a válláig húzódó tetoválások tagadhatatlanul őt jelzik. Itt van Mark. A szívem hevesen dobogni kezd, ahogy felnézek rá. A fürdőszoba csendjét csak a lélegzetünk és az esőként hulló vízcseppek halk zaja töri meg. Mark egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét, mintha ezzel a csendes pillanattal akarná elmondani mindazt, amit szavakkal nem tudna.

– Mark... – suttogom, és egy pillanatra megfeledkezem, hogy hol is vagyunk valójában.

A kezét az arcomra helyezi, olyan valóságosan, hogy szinte el sem hiszem, hogy itt van velem. Egy részem megkönnyebbül, de mélyen bennem tovább lüktet az a félelem, amit képtelen vagyok elengedni. Ez a férfi, akiben egykor vakon megbíztam, most olyan titkot hozott az életembe, amitől már nincs visszaút. Miért változtatott át? Mi célja lehetett ezzel? Tudnia kellett, hogy mivé tesz engem. Milyen árat kell fizetnem ezért az új erőért, amely egyszerre tölt el izgalommal és borzalommal. Egy ugyanilyen szörnyeteggé tett, mint ő maga – ugyanaz a sötét erő lüktet bennem, amely most összekapcsol minket. De vajon azért tette, hogy megvédjen, vagy hogy magához láncoljon örökre?

Mark lassan a nyakamhoz érinti az ajkát, és megáll. Az érintése annyira gyengéd, hogy szinte alig érzem, mégis minden idegszálam azonnal feszültté válik. A bőrömön érzem a finom, alig észrevehető mosolyát, mintha tudná, milyen hatással van rám, és ez csak még mélyebbre húz ebbe a mederbe. Aztán egy lágy, forró csókot lehel a nyakam ívére – nincs benne szívás, nincs birtoklás, csak Mark, aki végre itt van velem. Épp úgy, ahogy mindig is vágytam rá.

Egy pillanatra elengedem a félelmeimet, és csak az érintésére koncentrálok. Elengedem a valóságot, és belemerülök ebbe a pillanatba, ahol nincsenek kérdések és titkok. Mégis, mélyen legbelül ott lüktet az a megmagyarázhatatlan aggodalom – az ismeretlen árnya, amit az új erőm magával hozott. De a kételyek nem hagynak nyugodni: miért tette ezt velem? Miért változtatott át? Tudnia kellett, hogy mivé válok, hogy mit ébreszt fel bennem.

Mark közelebb hajol, ajkai súrolják a fülem vonalát, és érzem, ahogy forró lehelete végigsiklik a bőrömön. – Hmmm... Elina, szörnyen hiányoztál – morogja, hangja mély és vágyakkal telt, amitől megborzongok. Az erős, mégis gyengéd karjai közt biztonságban érzem magam, mintha mindaz, ami eddig ijesztő volt, most értelmét veszítené. Nem tudok mást tenni, mint hogy a vállába kapaszkodom, mert minden érzés, amit egykor elnyomtam, most erővel tör felszínre. Nekem is hiányzott. Sőt, jobban, mint azt valaha el tudtam volna képzelni. – Te is nekem – felelem, hangom szinte suttogássá halkul, mielőtt ajkaink találkoznak egy lágy, mégis mély csókban, amelyben benne van minden kimondatlan érzés, minden fájdalom és vágyakozás.

– Elina! Siess már, kérlek! Indulni kéne! – kiált be Brendon. A hangja hirtelen megtöri a köztünk lévő meghitt pillanatot, és olyan hirtelen ránt vissza a valóságba, hogy szinte beleszédülök.

– Basszus! – kapok a fejemhez, és gyorsan elhúzódom Marktól. A pillanat úgy szétfoszlik, mint a fürdőszobában a pára. Mark arca elkomorodik egy pillanatra, de aztán vállat von, és hátat fordítva kilép a zuhanyfülkéből. Felkap egy törölközőt, majd hanyag mozdulattal felém dobja. Elkapom, és megpróbálom összeszedni magam.

– Hova mentek? – kérdezi, miközben fürkésző tekintetét rajtam tartja.

– Brendon valami osztálytalálkozóra megy. Nemrég tudtam meg – mondom gyorsan, és megtörlöm a karomat, aztán körbetekerem magam a törölközővel, igyekezve, visszanyerni a nyugalmamat.

Mark szája sarkában ott bujkál egy huncut mosoly, ahogy kérdi: – És milyen ruhát veszel fel?

Komolyan erre kíváncsi? Miért játszik velem így? Felemelem az államat, és hirtelen leveszem magamról a törölközőt, majd hozzávágom.

– Nem mondom meg! – csattanok fel, próbálva elfojtani a kibukkanó mosolyt, mégis érzem, ahogy kipirul az arcom. Elfordulok, és sietősen kisétálok a fürdőből, mielőtt újabb kérdéssel sarokba szoríthatna. Visszapillantok, de a férfinak már hűlt helye.