A Fekete Csipke 23. fejezet

Az átváltozás

Mielőtt szóra nyitom a számat, Anabelle máris megindul Rubin felé. Villámgyorsan kirántja Rubin kezéből az íjat, és egyetlen pillantással a földre kényszeríti őt. Anabelle hideg, elszánt tekintete szinte égeti, miközben a kezét az őrzőm felé nyújtja. Egy láthatatlan erő feszíti Rubin fejét, és hallom, ahogy fájdalmasan felkiált.
–Elég! Engedd el!– könyörgök Anabellenek, de mintha meg sem hallaná. Rubin térdre rogyik, arcán kínlódás tükröződik, és ahogy közelebb lépek hozzá, minden izmom megfeszül a tehetetlenségtől.
–Rubin!– kiáltom, és gyorsan mellé guggolok, magamhoz ölelem, mintha a közelségem enyhíthetne bármit is a fájdalmán. Rubin szaggatott lélegzete és összeszorított szemei azt sugallják, hogy elviselhetetlen kínokat él át. Anabelle pedig fenyegetően figyel minket.

–Ha nem mész el a kis barátnőd közeléből, akkor te is kaphatsz belőle!– mondja jeges hangon, és látom a szemében azt a kegyetlenséget, ami már régóta fenyegető árnyékként kísért minket.
–Még mit nem!– sziszegem vissza, bár tudom, hogy minden szavam csak újabb szikra az ő tüzelő haragjához. Azonnal megérzem, hogy mekkora hiba volt szembeszállni vele. Anabelle felém fordítja a kezét, és mintha ezernyi tű szúrná át a fejemet, éles fájdalomhullámok zúdulnak végig az agyamon. A migrén lüktető pokollá változik, és érzem, ahogy a fekete csipke a combomon lángolni kezd, mintha maga a gyötrelem is tüzet fogott volna.
A kín egyre csak erősödik, és a testem megdermed, majd tehetetlenül eldőlök Rubin mellett. Görcsösen rázkódok a lángoló érzéstől, a világ elsötétül, és a külvilág elhalványul körülöttem.
–Elina!– hallom Rubin elfojtott, aggódó hangját, de már alig ér el hozzám. A tudatom lassan elszakad a valóságtól, és mély, sötét ködbe merülök, ahol semmi más nem létezik, csak a kínzó, szűnni nem akaró szenvedés. Félájultan fekszem a földön, miközben a fülemben visszhangzik a zúgás.
Hirtelen megjelenik az ajtóban egy alak, mintha a semmiből lépne elő. Fekete kapucnis pulóver borítja, amely elnyeli a fényt, arca félig egy maszk mögé rejtve. Csak a szemét látom – azok a szemek izzanak, harag és elszántság tükröződik bennük. Ahogy egyre közelebb ér, érzem, hogy minden porcikámban feléled a rettegés – egy ősi, zsigeri félelem, amit ez az idegen, sötét alak vált ki belőlem.
Aztán pillanatokon belül felismerem a hangját – Mark. Keze határozottan megemelkedik, és ekkor látom meg, hogy egy fegyvert tart. Ujja biztosan simul a ravaszra, mozdulatai tűélesek, kimértek. Tekintete már nem rajtam időzik – Anabelle felé szegezi a fegyvert, szemeiben sötét, hideg elszántság villan.
–Elég legyen!– figyelmezteti, majd egy pillanatnyi habozás nélkül Anabelle felé rohan. Az ütközéstől mindketten az ablak felé zuhannak, az üveg hatalmas csörömpöléssel szilánkokra törik körülöttük, és apró darabokban hullik alá a padlóra. Reflexből az arcom elé kapom a kezemet, és érzem, hogy Rubin is elfordítja a fejét mellettem, hogy védje magát a szilánkoktól.
Mindenki megdermed a sokktól; látom Hugó arcán az értetlenséget és félelmet, ahogy próbálja feldolgozni, mi történt. –Te jó ég, mi folyik itt?– kérdezi döbbenten.
Tudom, hogy ez az egész egy álom, és megpróbálom megóvni Hugót attól, hogy többet lásson ebből a borzalomból. Odalépek elé, és mélyen a szemébe nézek. –Semmi nincs itt. Nem látsz senkit, és semmit. Ülj vissza az asztalhoz!–parancsolom. Hugó szinte bűvölt pillantással bólint, és engedelmesen visszaül, mintha mi sem történt volna.

Ekkor meghallom Mark hangját, ahogy küzdelem közben kiált felénk: –Rubin! Elina! Meneküljetek, ahogy csak tudtok!
Rubin bólint, és mielőtt még tiltakozhatnék, megragadja a kezemet, és maga után húz. Érzem, hogy meg kellene állítanom, hogy Markot nem hagyhatjuk hátra, de már túl késő. Rubin gyorsan vezet az udvaron keresztül, az erdő sötétje felé menekülünk. A levegő hideg és éles, minden lépésnél érzem, ahogy egyre jobban ég a tüdőm. A fák sűrűjén keresztül alig látunk valamit a sötétben, csak futunk, mintha az életünk múlna rajta.
Ahogy egyre gyorsabban haladunk, hirtelen megbotlok egy gyökérben, és a földre zuhanok.
–Rubin!– kiáltok utána kétségbeesetten, és érzem, hogy a bokám meghúzódott, alig bírok ránehezedni. Rubin visszafordul, és mielőtt még segíthetne, mindketten meghalljuk Anabelle éles, vérfagyasztó sikolyát az éjszakában. Megdermedünk, és Rubin szemeibe nézek, aki csak suttogva mondja: –Biztosan Mark meglőtte.
–Gyere!– sürget Rubin, és ismét futásnak ered, de én csak a földön maradok, a bokám miatt alig bírok megmozdulni.
–Várj!– próbálom utolérni, de nem tudok futni, a fájdalom túl erős. Rubin már messze jár, hangját elnyeli az erdő.
Ekkor egy ismerős, dühtől fűtött hang szólal meg mögöttem. –Elina!– hallom Markot, és ahogy közelebb ér, látom a felháborodott arcát. Egy pillanat alatt tudatosul bennem, hogy bajban vagyok. Rubin, az őrzőm, egyszerűen eltűnt, és én itt maradtam egyedül, tehetetlenül a földön fekve, ahogy Mark dühösen közeledik felém. Háttal próbálok kúszni a földön, de hirtelen nekiütközöm egy vastag fatörzsnek, ami megállít. Alig kapok levegőt, és mielőtt felfoghatnám, Mark elém lép és leguggol. Hideg tekintete rám szegeződik, és szigorúan, maszkján keresztül szinte tompán szól hozzám.
–Mégis mit képzeltél? Nem kellett volna ide jönnöd!– sziszegi, és bár a maszkja elnyomja kissé a hangját, van valami rohadt szexi abban, ahogyan így néz rám. Még sosem láttam őt ilyen állapotban.
Nagyot nyelek, és remegő hangon válaszolok, a félelem és a csalódás keveredik bennem.
–Cserben hagytál, Mark... Anabelle csapdába csalt. Végig erre játszott! Azt mondta, hogy te mindent megadnál neki, és akkor én megmenekülhetek. Mondd, mit titkolsz még előlem? Miért nem segítettél, amikor szükség volt rád? –A hangom egyre inkább elcsuklik, és érzem, hogy a könnyeim lassan utat törnek. Reszketek, a szavak szinte maguktól törnek fel belőlem.

Mark mélyet sóhajt, majd halkan válaszol, tekintetében fájdalom csillan. –Elina... te ezt nem értheted. –Nyugodt hangon beszél, majd lassan, óvatosan megérinti az arcomat, mintha a gesztussal meg akarna nyugtatni.
–Ne merészelj tapogatni! – szólok rá, és leverem a kezét magamról.
Mark tekintete elsötétül, és egy elfojtott morgás hagyja el az ajkait, ahogy hirtelen mindkét vállamnál megragad. –Mégis mit hittél?– kérdezi, miközben enyhén megráz. –Nem tudsz elbánni azzal a nővel, Elina! Túl erős hozzád!
–Mark! Engedj el! – kiáltok rá, ezúttal már hangosan és keményen. Egy pillanatra látom a meglepetést az arcán, majd lassan elenged, de nem távolodik el teljesen. Tekintete elkomorul, és ahogy leül mellém a földre, karba tett kézzel néz maga elé, arcán az őszinte megbánás tükröződik.
–Bocsáss meg!– mondja Mark, hangjában feszültség és valami megmagyarázhatatlan ingerültség csendül. A szemében látom, hogy ő is küszködik az érzéseivel, de most már nem akarom, hogy falat húzzon közénk.
–Hé...figyelj rám– mondom halkan, és közelebb hajolok hozzá. Óvatosan megérintem az állát, és finoman magam felé fordítom a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
A pillanat súlya kettőnkre nehezedik, ahogy Mark szemei végre az enyémekbe mélyednek. A maszkja mögött most mintha valódi sebezhetőséget látnék, mintha éppen azon gondolkodna, mit is mondhatna nekem, amitől minden egy kicsit kevésbé lenne fájdalmas és zavaros. Az érintésemre lágyulni kezd a tekintete, és mintha egy kicsit megnyílna előttem, eltűnve a szigor és az önkontroll mögött.
–Mark, értem, hogy óvni próbálsz, de el kell mondanod, mi történik valójában. Nem bírok így tovább élni a bizonytalanságban, nem úgy, hogy közben bármikor felbukkanhat Anabelle... – suttogom, a kezem még mindig finoman az arcán pihen.
Mark mélyen sóhajt, és látom rajta, hogy egy pillanatra meginog. –Elina, én... nem akartalak veszélybe sodorni. De vannak dolgok, amikről még te sem tudhatsz. Ha igazán biztonságban akarlak tudni, muszáj távol tartanom tőled bizonyos dolgokat – és embereket. Főleg magamat.
–Tudom, és hálás vagyok ezért. Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!– mondom hálásan, és szívből jövő őszinteséggel nézek Mark szemébe. A köztünk lévő feszültség lassan átfordul valamiféle mély vonzalomba, és mielőtt gondolkodhatnék, az ujjaimmal finoman megérintem a maszkját.

– Nem kell távol tartanod magadat tőlem. Nem félek tőled. Érted? Egyáltalán nem ijesztesz meg.
Lassan, óvatosan lehúzom róla, és amikor meglátom az arcának finom vonásait, a szívem megtelik örömmel, hogy így láthatom. Egy pillanatra megtorpanok, majd szinte ösztönösen közelebb hajolok, és megcsókolom. Az ajkai puhák és melegek, és ahogy az enyémekhez simulnak, érzem a visszafojtott szenvedélyt. Először lassan, gyengéden, mintha csak ízlelgetnénk egymást. Majd a csók egyre hevesebb lesz, és egymásnak feszülünk.
Egy pillanatra hátrébb lépek, tekintetem az arcáról lassan lejjebb siklik, és kezemmel finoman a pólója szegélyéhez nyúlok. Mark csak csendben figyel, mintha tudná, hogy most semmi mást nem akarok, csak őt. Lassan, óvatos mozdulattal lehúzom róla a pólót, ujjaim végigsiklanak a mellkasán, ő pedig hangosan felnyög. Mark keze ismét óvatosan az arcomhoz ér, és újra magához húz, az érintése most puha, de mégis tele van szenvedéllyel és elfojtott vággyal.
Egy mozdulattal lecsúszunk a fa mellől, és az avar puha, hűvös érintése körülölel minket, ahogy a földre dőlünk. A fák lombjai fölött a csillagok szikráznak, halvány fényt szórva a sötét égbolton, mintha minket figyelnének. A pillanat varázsa teljesen magába zár, és minden érzékszervemmel őt érzem – az érintését, az illatát, a testét. A férfi keze lágyan simít végig a karomon, majd a derekamra siklik, és közelebb von magához.
Nincs szükségünk szavakra – minden, amit érzünk, ott van az érintésekben, a lélegzetünk összefonódásában, az egymásnak átadott bizalomban. A levelek halk zizegése és a bagoly huhogása szinte lágy zeneként fonódik össze, kísérve minden mozdulatunkat. Gyorsan megszabadulunk a ruháktól, és Mark azonnal belém hatol. Istenem! Mennyire vágytam rá! A körmeim férfi hátába mélyednek, vörös csíkokat hagyva bőrén, ahogy magamhoz húzom. Miközben szeretkezünk érzem, hogy mindjárt el fogok jutni a csúcsra. A férfi a nyakam hajlatába hajol, és mély, morgó hangon belecsókol, amitől végigfut rajtam a borzongás.
Ezután érzem, hogy elgyengülök, a félelem és a kéj furcsa keverékével remegek. Mark a nyakamba mélyeszti a fogait, és szívni kezdi az erőmet. Testem megrándul, miközben a fájdalom és az élvezet határán vergődöm, hangosan felnyögök, majd egy kétségbeesett kiáltás szakad ki belőlem. Mark nem enged el.
– Mark... – nyöszörgöm, próbálom eltolni magamtól, de szinte mozdulni sem bírok. Forróság önti el a testemet, és a szemhéjam lassan lecsukódik.
Érzem, hogy a testem minden ellenállását felőrli az az ismeretlen varázslat, ami Markot is rabul ejtette. A bensőmben kavargó érzések - félelem, vágy, zavartság - egyszerre támadnak és húznak mélyebbre. Mark tekintete sötét és fürkésző, mintha egy idegen lakozna benne, aki mindenáron meg akar érinteni, uralkodni akar fölöttem. Ujjai az arcomra tapadnak, melyek erősek és határozottak, de mégis van bennük egyfajta furcsa, birtokló gyengédség. A nyakamon érzem a leheletét, szavai mélyről, rekedtesen törnek fel, és nem tudom eldönteni, hogy vajon az éhségét próbálja csillapítani, vagy valami mást?
– Annyira finom vagy – súgja a fülembe. Szemébe nézek, de nem is látom igazán őt. Olyan, mintha egy idegen lenne. És az is volt. A baj csak most kezdődött el igazán: Mark nem tudott leállni.
Ekkor az ellenállás utolsó nyomai is elenyésznek. Testem elernyed, végtagjaim élettelenül lógnak mellettem, és mintha egy sötét, lágy hullámba merülnék. A határ, amely eddig elválasztotta a vágyat és a félelmet, lassan feloldódik. Minden mozdulatával, minden szavával egyre mélyebbre húz, mintha azt akarná, hogy teljesen átadjam magam neki. Az érintése nyomán új erő önti el a testemet, mintha ezzel az intimitással egy közös lélegzetet vennénk, egyazon bűbáj által kötve össze a sorsunkat.
– Elina... Nem bírok leállni – hörgi, és hangja sötét, sima bársonyként simít végig rajam. Ami egyszerre gyengéd és fenyegető. Mintha minden szóval magához láncolna, a félelem és vonzalom különös elegyével tartana fogva.
Egyszer csak meghallom Rubin hangját a távolból:
– Elina! –kiabál felém, de a szavakra képtelen vagyok válaszolni, mivel minden energiám elszállt.
Egy tompa puffanás hallatszik, és Mark végre leválik a nyakamról. Rubin aggodalmas hangja visszaránt a kábulatból, ahogy felkap és szorosan magához ölel. Leveszi a kabátját, rám teríti, majd arcomat a mellkasához húzza, és ringatni kezd. Egész testében remeg a félelemtől.
– A fenébe, mindjárt átváltozol! – mondja aggodalmasan.
Az átváltozás lassan kezdődik, de minden egyes pillanattal erősebben érzem, ahogy a testem irányítása kicsúszik a kezemből. Az első lökéshullám forró lávaként árad szét a végtagjaimban, és minden porcikámat átjárja. Az izmaim megfeszülnek, majd elernyednek, mintha idegen erők mozgatnának, és ezzel egy időben érzem, hogy minden idegvégződésem élesebb, intenzívebb lesz, mintha egyszerre ébrednék rá saját létezésem minden részletére.
A fájdalom fokozódik, egyre forróbb és kegyetlenebb. Mintha a csontjaim belülről akarnának széttörni és újraformálódni, mintha egy másik test próbálna kiszabadulni belőlem.A bőröm alatt valami furcsa, lüktető energia mozog, mintha elektromosság járná át minden porcikámat, és ez az érzés csak egyre erősödik. A körülöttem lévő világ kezd összemosódni, a színek túl élesek, szinte vibrálnak, a hangok pedig szokatlanul zajosak és fülsüketítően felerősödtek.

– Rubin... – suttogom, de a hangom elhal, mintha valaki más szólna az én hangszálaimon keresztül. A szemeim előtt lassan vörös és fekete foltok táncolnak, majd hirtelen minden éles és kristálytiszta lesz, de már nem a megszokott módon látok. A testem peremén szinte érzem a levegő rezgését, minden kis neszt, minden érintést, ami hozzáér. A kín végül alábbhagy, de a testem már nem olyan, mint volt. A szívverésem üteme megváltozik, lassabb és mélyebb, mintha egy másik ritmus diktálná a tempót. Felnézek, és Rubin döbbent tekintetét látom; szemei tágra nyíltak, mintha egy idegen lényt nézne, nem pedig engem.
Érzem, hogy Rubin tudja, hogy most már nem vagyok ugyanaz a lány, akit ismert. Érzem rajta a rettegést, és tudom, hogy a szíve mélyén megijedt attól, aki vagyok – egy kárhozott lélek, egy démon, aki oly sok erőt birtokol, hogy az önmagában is fenyegetést jelent.
– Elina... – hallom Rubin rekedt, félénk suttogását, de érzem, hogy hangja remeg.
A számhoz emelem az ujjam, és ahogy megszólalok, a hangom sötétebb és erősebb, mint valaha:
– Ne félj tőlem – mondom, és bár szeretném, ha megnyugodna, tudom, hogy jelenleg én vagyok a legnagyobb veszély számára.
A démoni erőm úgy lüktet bennem, hogy szinte alig tudom visszafogni, és érzem a sötétség csábítását, ami azt suttogja, hogy használjam ezt az új hatalmat. Nemcsak a világot látom más szemmel, de érzem a lelkek jelenlétét is, a fájdalmukat, a félelmüket, és egy pillanatra elönt a vágy, hogy ezekre a gyengébb érzelmekre támaszkodva még erősebbé váljak. Most már tudom, hogy én vagyok az, akitől a fiúk eddig mindig is féltek – egy kárhozott lélek, az egyik legerősebb démon, akit valaha is ismerni fognak.
Hirtelen megragadom Rubin fejét, ujjbegyeim élesen vájnak bőrébe, és egy határozott mozdulattal kitöröm a nyakát. Tudom, hogy csak pillanatok kérdése, és újra magához tér, de muszáj előnyt szereznem, hogy elmenekülhessek. Ahogy az őrzőm élettelenül összecsuklik, és ájultan a földre zuhan, én feltápászkodom. Szédülten, minden erőmet összeszedve indulok meg, menekülve ebből a káoszból, ahol a sötétség lélegzik, és a veszély minden sarkon ott leselkedik. Minden lépés visszhangzik bennem, de csak egy dolog számít: minél előbb kijutni ebből a világból.

Már napok óta bolyongok ebben az erdőben, és az éhség lassan minden gondolatomat elborítja. Az ereimben lüktető démoni energia követelőzve vágyik valami táplálékra, valamire, amitől újra teljesnek érezhetem magam. De miért nem járnak erre emberek? Csak egyetlen szánalmas lélekre lenne szükségem, egy pillanatra, hogy újra érezzem az erőt, ami bennem rejlik.

Ahogy átvágok az erdő sűrűjében, megpillantom a távolban egy szikla mögött álldogáló alakot. Egy fiatal férfi, látszólag fotós. A kamera a kezében van, és úgy nézelődik, mintha minden részlet lenyűgözné. Az arca nyugodt, elragadtatott. Nem is sejti, hogy figyelem. Azonnal érzem, ahogy a bennem lévő sötétség megmozdul; vad vágy támad bennem, hogy letámadjam, hogy elragadjam azt az energiát, amit magában hordoz. De előbb óvatosnak kell lennem. Nem szabad elriasztanom, nem hagyhatom, hogy észrevegyen, mielőtt túl közel érnék. Lassan lépek előre, a lehető leghalkabban, hogy ne vegyen észre. Az egész teste laza, önfeledten járkál a természetben, élvezi a táj minden szépségét.
Az éhség egyre csak nő bennem, szinte már éget belülről. Érzem, hogy a szemfogaim megnőnek, a kezem ökölbe szorul, készen a támadásra. Egy mélyről jövő morgás szakad ki belőlem – túl halkan ahhoz, hogy hallja, de számomra annál beszédesebb. A testem minden izmát feszülés járja át, és tudom, hogy nem bírom már tovább. Egyetlen pillanatra hunyom csak le a szemem, és aztán cselekszem.
Hirtelen a férfi felé vetem magam, mozdulatom gyors, precíz, mintha magától jönne. A súlyommal letarolom őt, és a meglepett kiáltása csak olaj a tűzre. Érzem, ahogy a bőre alá hatol az erőm, szinte hallom az energiáját lüktetni az ereiben. Közel hajolok hozzá, a szemeibe nézek, amelyek értetlenül és rémülten bámulnak vissza rám. A pillanat rövid és végtelen egyszerre. Szinte érzem a félelmét, a rettegését, és ez mind-mind csak erősíti a vágyat. Végül már nincs visszaút. Mély lélegzetet veszek, és elmerülök az energiájában, mintha mindig is ezt csináltam volna. Miután végzek elégedetten felnyögök az újdonsült erőtől. Megtudnám ezt szokni. Elégedetten nyalom meg az ajkam, majd megfordulok, és hirtelen megdermedek.
Benett áll előttem, gúnyos félmosollyal figyel. A szívem hevesen ver, meglepetésemben szinte meg is botlok.
– Mi a pokol?! – szakad ki belőlem, és hátrébb lépek.
– Helló, szépségem! – köszön, és látom a szemében azt a pimasz csillogást. – Látom, jól sikerült az átváltozás!
A közelembe lép, és ösztönösen hátrálok, amíg a hátam sziklafalnak nem ütközik. Nincs hová menekülnöm, Benett pedig élvezi a helyzetet. Két karját oldalra emelve közelít, mintha csak játszana velem.
– Mit keresel itt? – kérdezem összeszorított fogakkal, miközben a szemem sarkából azt lesem, hogy a "kaja" ne tűnjön el.
– Hallottam, hogy Mark alapos munkát végzett, és kihozta belőled a legrosszabbat – forgatja a szemét, miközben az állam alá nyúl, ujjaival lágyan megérint.

– Köszönöm, jól vagyok! – sziszegem ingerülten, és egy hirtelen mozdulattal felrántom a térdemet, egyenesen az ágyékának célozva.
A mozdulat pontos és fájdalmas; Benett eltorzult arccal kap oda, és egy rövid kiáltás szakad ki belőle.
– Nemcsak szemtelenül szexi, de erős is lettél – nyögi, és látom, hogy küzd a fájdalommal. Egy pillanatra büszke mosoly villan az arcomon.
– Még valami? – kérdezem, és elnézem, ahogy próbál magához térni. Azt hiszem, most már tudja, hogy nem vagyok ugyanaz az Elina, akivel eddig szórakozott.
– Ráadásul elég magabiztos is lettél! – kiáltja utánam Benett, és hallom, ahogy lépteit szaporázva utánam siet. Egy pillanatra hátrapillantok, de nem állok meg, tovább sétálok, élvezve a napfényt, ami most mintha teljesen másképp érintené a bőrömet. Az éhségem egy pillanatra enyhült, de érzem, hogy nem fog sokáig tartani. Pár perc, és újra szükségem lesz valakire.
Benett gyorsan utolér, és megragadja a karomat, maga felé fordítva. A tekintete komoly, és kutató mintha az arcomon olvasna.
– Elina! Áruld el! Merre van Mark?! – érdeklődik, és tudom, hogy az igazságot akarja hallani.
Csak egy pillanatig nézem őt szemtelen, kihívó mosollyal, majd vállat vonok.
– Nem tudom – legyintek, és a játék kedvéért gyengéden megpaskolom az arcát, mintha csak egy csökönyös gyerekkel lenne dolgom. Nem szólok többet, elfordulok, de hallom, ahogy halkan, mélyen mormog:
– Hazudsz.
Nem törődöm vele, hagyom, hogy tovább kövessen. Szinte élvezem, hogy mennyire zavarja a bizonytalanság, és az új hatalmammal valahogy szórakoztatónak tűnik ez a kis játék. Egyre beljebb haladunk az erdőben, míg végül kiérünk egy sziklaszirthez. A szél az arcomba fúj, és egy pillanatra behunyom a szemem, élvezve ezt az új erőt, ami szinte szétfeszít. Az új bőröm minden apró rezdülését érzem, mintha minden idegvégződésem ezerszer élénkebb lenne. Annyira jól érzem magam ebben a testben, ebben az új létezésben. Soha nem voltam még ilyen erős, ilyen eleven.
A szélbe kiáltom az érzéseimet, hagyom, hogy az újonnan talált szabadság átjárjon, elöntsön. Benett ott áll mögöttem, és bár érzem a tekintetét, most nem érdekel. Ez az én pillanatom.

– Nem is sejted, Benett, milyen csodálatos ez az erő – mondom, és visszanézek rá. A szemem minden bizonnyal csillog a vágytól, a felfedezés izgalmától. – És fogalmad sincs, mennyire jól érzem magam a bőrömben. Végre közétek tartozom.
Benett csak figyel, szemeiben feszültség, talán féltékenység villan. Tudom, hogy a régi Elina, akit ismert, már nincs többé. És ez most örömmel tölt el.