A Fekete Csipke 21. fejezet

Anabelle

Mark és Benett végre beadta a derekát. Ahogy a szálloda előtt állunk, érzem a levegőben az enyhén feszült, de furcsán békülékeny hangulatot. Még mindig dühös vagyok rájuk Anabelle miatt – a titkolózásuk miatt –, de részben örülök is, hogy eljött az idő. Ha valaha vissza akarok térni a saját világomba, először Anabelle-t kell megtalálnom. Bármennyire is bosszant ez a gondolat, most már világos, hogy nincs más választásom.

Mark hirtelen megáll, megfordul, és a kezembe dobja a kocsikulcsot.

– Tessék! Ma te vezetsz! – szól váratlanul.

A kulcs majdnem kiesik a kezemből, olyan váratlanul ért. Ahogy ránézek, szinte nem hiszek a szememnek. Ezzel akar kiengesztelni? Vagy talán furdalja a lelkiismerete? Egy részem nevetne az abszurditáson – mintha egy apró tárgy képes lenne feledtetni mindent, ami történt. De mégis, a másik felem elbizonytalanodik. Talán tényleg sajnálja…? Vagy csak manipulálni próbál, hogy újra elérje, amit akar? Az ő világában sosem tudhatom, hol végződik a szándék, és hol kezdődik a számítás.

Furcsa, mennyire keveredik bennem a düh és a kíváncsiság. Nem akartam tőle semmit, nem is vártam semmit. És most, ez a kulcs… mintha újraélesztene egy halvány reményt, amit most temettem el az előbb. De mihez is vezetne mindez? Talán csak egy újabb játszma kezdete, ahol ő diktálja a szabályokat. És mégis, itt van a kulcs a kezemben, súlya mintha többet hordozna egyszerű fémnél. Miért most? Miért így?

– Komolyan mondod? – kérdezem hitetlenkedve.

Csak megvonja a vállát, és az anyósülésre veti magát, mint aki teljesen természetes dologról beszél.

– Hajrá, kislány! – buzdít Benett, majd egy röpke csókot nyom az arcomra, mielőtt hátradőlne a hátsó ülésen.

Ez a helyzet teljesen meglep engem. Hiszen az előbb még szinte tapintható volt a feszültség köztünk, most pedig Mark váratlanul ilyen engedékeny, és Benett lazán, mintha mi sem történt volna, továbbra is cseverészik velem. Mintha mindketten hirtelen elfelejtették volna az elmúlt órák – vagy talán percek – súlyát és feszültségét. Megcsóválom a fejem; nem akarom túlgondolni. Nem mintha ne lennék még mindig mérges rájuk.

Anabellel kapcsolatban egyikük sem volt őszinte, és bármennyire is próbálnak most ellazultnak tűnni, érzem, hogy valamit titkolnak. Mintha mindez csak egy színjáték lenne, amit azért játszanak, hogy eltereljék a figyelmemet az igazságról. Igen, lehet, hogy pillanatnyilag nyugodtabbnak tűnnek, de ez nem változtat azon, hogy továbbra is ott motoszkál bennem a gyanú: mindketten rejtegetnek valamit előlem. Vajon mit hallgatnak el, amit ennyire próbálnak elbagatellizálni?

Bemászom a volán mögé, és mélyet lélegzem, ahogy ujjaim köré fonom a kormányt. Érzem, hogy a kezemben van az irányítás, és valahogy megnyugtat a gondolat, hogy ha másban nem is, ebben a pillanatban én vagyok a vezető.

– Hát akkor irány Anabelle háza! – jelentem ki határozottan.

A válaszuk egy sóhaj, és mindketten automatikusan jobbra pillantanak, mintha valami megmagyarázhatatlan fájdalmat vagy kellemetlenséget éreznének a nevét hallva. Ahogy kihajtok az útra, Benett a hátsó ülésről könnyed csevejbe kezd, mintha mi sem történt volna. Mark csendben figyeli az utat maga előtt, és időnként oldalra pillant, mintha meg akarna győződni róla, hogy jól vagyok. Válaszolok Benett kérdéseire, néha odasandítok a visszapillantó tükörbe, de közben azon töprengek, hogy vajon milyen lesz a fiúknak újból látni a lányt, akivel kavartak? Mindenesetre egyre közelebb kerülünk az igazsághoz, és bármennyire összetett érzéseket kelt bennem a találkozás gondolata, tudom, hogy ez az egyetlen út.

Este van, és még mindig vezetek. Oldalra sandítok Mark felé, aki az ablaknak támasztotta a fejét, és békésen alszik. A visszapillantó tükörből látom, hogy Benett eldőlve pihen az ülésen. Olyan jól néznek ki alvás közben, hogy halkan elnevetem magam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer látni fogom őket így, ennyire nyugodtnak és gondtalannak. Mark időnként mocorog, de nem ébred fel. Ismét az útra szegezem a tekintetem, és nagyot ásítok. Nem aludhatok el, hiszen keresnem kell egy helyet, ahol aludhatunk. 

Hirtelen eszembe jut az édes hármasunk, és majdnem elrántom a kormányt. A szívem hevesen kezd dobogni, érezni a forróságot, ami lassan felkúszik a nyakamon. Az arcom minden érzelmet elárul. Felidéződik bennem Mark feszes mellkasa, és az, ahogy végigcsókolt szenvedélyesen. Benett vágytól lángoló tekintete, miközben alaposan kényeztetett. Még a gondolattól is összerándulnak az izmaim. Vajon mit érezhetnek most? Vajon újból megtennék velem?

Egyre inkább elönt a fáradtság, jó lenne megállni valahol. Aztán meglátok az út mentén egy házat, és lassítani kezdek. Jobbra fordítom a kormányt, és óvatosan áthaladok egy padkán. A házat fából építették, cölöpös kerítés veszi körül. Megállok, és leállítom a motort. Mark az első, aki felébred.

– Hol vagyunk? – kérdezi álmos hangon.

– Találtam egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat – felelem, és kiszállok. Becsukom magam mögött az ajtót, és kinyitom a hátsót.

– Addig bemegyek! Megnézem alkalmas-e ez a hely pihenésre.– szól felém Mark. Bólintok, figyelem, ahogy elhalad, majd visszafordulok Benetthez, aki a hátsó ülésen féloldalasan dőlve szundít. Lágyan megérintem a vállát, és gyengéden szólítgatom.

– Benett… ébredj fel, megérkeztünk – suttogom, ujjaimmal finoman megböködve a karját.

Először csak megmoccan, a homlokát ráncolja, mintha próbálna visszatérni az álomvilágból, de még nem sikerül teljesen. Lassan kinyitja a szemét, és egy pillanatig üres tekintettel bámul rám, mintha ki akarná találni hol is van.

– Elina…? – kérdezi kissé rekedten, és fáradt mosoly kúszik az arcára, ahogy lassan magához tér.

– Igen, én vagyok. Megálltam, hogy meghúzzuk magunkat még egy éjszakára – mondom türelmesen, próbálva kordában tartani az enyhe izgalmat a hangomban. Ahogy észreveszi, hogy még mindig kicsit félálomban van, elmosolyodik, és leheletnyit nyújtózik az ülésen.

Benett álmosan felnyúl, hogy megdörzsölje a szemeit, majd végignéz rajtam, mintha megpróbálná összerakni, hogy tényleg megérkeztünk-e. Érzem a kezét, ahogy kicsit még mindig az enyémen pihen, ahogy lassan ébredezik, és közben elmosolyodik.

– Tudod… – kezd bele lassan, álmos félmosollyal az arcán –, azt hittem, ez az utazás rémálom lesz, de most, hogy itt vagyok veled, még a legijesztőbb dolgok is egészen elviselhetőnek tűnnek.

A szemei csillogása egy pillanatra kizökkent, aztán huncut mosollyal az arcán váratlanul a pólóm alá nyúl, ujjai végigsiklanak az oldalamon, gyengéden, de magabiztosan. Meglepődöm, és elakad a lélegzetem.

– Benett… – suttogom, próbálom szigorúan kimondani a nevét, de a közelében minden elszántságom szertefoszlik, és érzem, hogy egyre inkább meginogok.

Mosolya elmélyül, ahogy közelebb hajol, szemei szórakozottan csillognak. Tudja, hogy a jelenléte szinte varázsként hat rám, és ahogy ujjai gyengéden a bőrömön pihennek, érzem, hogy minden tiltakozásom lassan elpárolog. A szívem hevesen dobog, ahogy közelebb hajol, és a pillanat egyszerre tölt el izgalommal és bizonytalansággal. Még mindig próbálom megőrizni a távolságot, de egyetlen érintésével mintha feloldana minden kétséget és félelmet. Tarkómnál fogva ajkához von, és én a kezemet a mellkasára helyezem, átadva magam a pillanat hevének. Ahogy ujjai lassan a mellemhez simulnak, halk nyögés szakad ki belőlem. Tudom, hogy vissza kellene fognom magam, de minden akaraterőm elszáll, és helyette teljesen megadom magam neki. Olyan, mint maga az ördög, aki pontosan tudja, mire vágyik a testem és a lelkem.

Benett egy pillanatra sem engedi el a csuklómat, sőt, kicsit még szorosabban fogja, mintha nem akarna elengedni. Finoman próbálom elhúzni a kezem, de ő erősen tart, mintha megérezné a zavaromat, és mintha éppen ezt akarná fokozni.

–Csókolj meg!–parancsolja, én pedig egy pillanatra hezitálni kezdek. Mi lesz, ha Mark rajta kap minket? Nem lehet most. Próbálok elhúzódni, de a férfi még mindig fogva tart.

– Ben... – suttogom halkan, alig hallhatóan, és próbálok elfordulni, de mielőtt bármit is tehetnék, Benett közelebb húz magához, és abban a pillanatban elveszítem az egyensúlyomat, ráesek. Szinte a mellkasának csapódok, és érzem, ahogy a szívverése egy ütemben zakatol az enyémmel. Az arcom szorosan az övével szembe kerül, és tekintetünk összekapcsolódik; úgy néz rám, mintha egyenesen a lelkembe látna. Ujjai finoman végigsimítanak az arcomon, majd a tarkómra csúsznak, és szenvedélyesen megcsókol. A csók intenzív és mély, mintha Benett az összes visszatartott érzését most akarná átadni nekem egyetlen mozdulattal. Keze határozottan tart, én pedig engedek a pillanatnak, viszonozom a csókot, elveszve az érintésében. De hirtelen összerezzen, fájdalom villan át az arcán, és hangosan felkiált. 

– Á! Ez kurvára fáj!

Megijedek, és rémülten nézek rá.

– Mi az, Benett? – kérdezem, és érzem, hogy a hangom megremeg.

Benett homlokán verejtékcseppek jelennek meg, és a teste vonaglik a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézem, próbálva megérteni, mi történik.

– Valaki itt van, és varázserővel bír. Ez biztosan Anabelle! – nyögi ki végül.

Hátrakapom a fejem, azonnal kipattanok a kocsiból, és körbenézek, hátha meglátom. A sötétségben semmi nem mozog, de nem adom fel. Az erdő vonala baljósan húzódik a távolban, a magasra nyúló fatörzsek árnyéka groteszk alakzatokat vet a holdfényben. A fák ágai mereven kapaszkodnak az ég felé, mintha élettelen karok lennének, amelyek készen állnak, hogy elkapjanak bárkit, aki elég közel merészkedik.

A hideg éjszakai szellő végigsüvít a tájon, felkapva az avart, és halkan zizegve körbefonja a bokámat. A levelek közé rejtőzve csak egy-két apró neszt hallok, mintha valami figyelne a sötétség mélyéről, követve minden mozdulatomat. Aztán a bagoly huhogása töri meg a csendet; a hang éles és távoli, de nyugtalanító visszhangja szinte bekúszik a fülembe, és bizsergető félelmet kelt bennem.

–Anabelle! Gyere elő! Tudom, hogy te vagy az!–szólogatom.

Hiába pásztázom a tájat, a feketeség mindent elnyel, és minden egyes lélegzetvétellel egyre feszültebbé válik a pillanat. Ösztönösen hátrálok egy lépést, de a kíváncsiság, hogy vajon mi rejtőzhet odabent az árnyak között, egy pillanatra megbénít. A bokrok mélyén egy ág recseg, mintha valaki lassan, óvatos léptekkel közeledne. A szívem hevesen dobog, és érzem, hogy a bőrömön végigfut a hideg borzongás. Ahogy a sötétséget fürkészem, a bokrok mögül lassan előbukkan egy alak. A hold fénye halványan megvilágítja az arcát, és azonnal megérzem a jelenlétét. Magas, karcsú nő, fekete haja lágy hullámokban omlik a vállára, és egy régi, 1920-as éveket idéző, elegáns ruhát visel, amely tökéletesen rásimul. Szemei mélykékek, szinte világítanak a sötétben, és rám szegeződnek, mintha egyenesen a lelkembe látna. Az ajkai vérvörösek, akárcsak tökéletesen manikűrözött körmei, amik finoman végigsiklanak ruhája anyagán, ahogy közelebb lép.

A lélegzetem elakad. A látványa annyira szép és baljós egyszerre, hogy mozdulni is alig bírok. Megdermedve állok, miközben a nő lassan elindul felém. Ahogy megteszi az első lépést, ösztönösen hátrálok egyet, de ő nem áll meg; nyugodt, magabiztos mozdulattal közelít felém, mintha tudná, hogy úgysem menekülhetek el.

– Ne félj tőlem, Elina – szólal meg lágy, selymes hangon.

A hideg végigfut a gerincemen. Honnan tudja a nevemet? Érzem, ahogy szívem a torkomban dobog. Nem tudom, mit akarhat tőlem ez a nő, de minden ösztönöm azt súgja, hogy veszélyes. Veszélyes és megállíthatatlan.

– Mondd meg, hogy kerültél ide? – kérdezem összeszedve magam, próbálva erősnek látszani, noha érzem, hogy a félelem lassan úrrá lesz rajtam.

Egyik kezemet óvatosan leengedem magam mellé, lehajolok, és felkapok egy vastagabb botot a földről. Nem valami félelmetes fegyver, de talán önvédelemre megteszi, ha muszáj lenne.

A nő megáll, és szemei egy pillanatra az arcomon időznek, mintha mérlegelne. A mosoly az ajkán nyugodt, szinte elbűvölő, de valami kegyetlenség bujkál mögötte.

– Megéreztem a jelenléteteket – mondja, és az ajkán halvány mosoly jelenik meg. – Benett, Mark… és te. Tudtam, hogy közeledtek, és örülök, hogy ti találtatok rám, nem pedig fordítva.

A szavai végigkúsznak a bőrömön, és egyre szorosabban markolom a botot a kezemben. Nem tetszik ez az egész helyzet. Már a hangjából és az elfojtott mosolyából is érzem, hogy nem egészen tiszta szándékkal áll itt. Valami veszélyes van benne – a megjelenésében, a hanghordozásában, az apró, kimért mozdulataiban. Minden ízében hideg, kiszámított erőt sugároz.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezem, és próbálok nyugodtnak látszani, de érzem, hogy a hangom elárulja az egyre növekvő aggodalmamat.

A nő szemei egy pillanatra megvillantak, mintha egy mélyen elrejtett, régóta táplált érzés törne fel belőle. Látom rajta a bosszúvágyat, amely szinte felperzseli a tekintetét, mégis külsőleg nyugodtnak tűnik. Halkan felsóhajt, és egy újabb lépést tesz felém, mire ösztönösen hátrálok.

– Elina… ha én kerestelek volna meg benneteket, talán már nem állnál itt ilyen nyugodtan – mondja lágyan, de a szavaiban ott lüktet valami fenyegető. – De hogy így alakult… egyenesen megkönnyítetted a dolgomat.

A szívem vadul kalapál, érzem, hogy minden porcikám a menekülésre késztet, de a lábaim a földbe gyökereztek. Ez a nő – Anabelle, ebben biztos vagyok – egyszerre gyönyörű és halálosan félelmetes. Minden egyes pillantása csak mélyíti bennem a rossz érzést. Nem is tudom, miért ragaszkodom még mindig a bothoz; az ő erejével szemben szinte semmit nem érhet. 

– Mit akarsz tőlünk? – kérdezem végül, próbálva keménynek tűnni, de a hangom megremeg.

Anabelle lassan, szinte élvezettel végigmér, mintha pontosan tudná, hogy minden szavával egyre jobban eluralkodik rajtam a félelem.

– Végezni veletek – feleli hidegen.– Nem hagyom, hogy tönkretegyétek a világomat.

A szavai olyan erővel sújtanak le rám, hogy beleremegek. Az ujjaim görcsösen szorítják a botot, de egyre inkább érzem, mennyire hiábavaló ez az egész. A tekintetében ott lobog valami mély, sötét elszántság, amely azt üzeni, hogy bármeddig elmenne, hogy elérje, amit akar. Jobban utálom, mint ahogy valaha gondoltam volna.

– A… a világodat? – kérdezem, igyekezve leküzdeni a hangomban bujkáló félelmet. – Mi közünk van nekünk ehhez?

Anabelle arca egy pillanatra megkeményedik, majd újra megjelenik az az alig észrevehető mosoly, mintha valami szórakoztatná a zavartságom.

– Olyan ártatlannak hiszed magad, Elina? – kérdezi, miközben közelebb lép hozzám, fenyegetően, de még mindig nyugodtan. – Ti hárman, akik ennyi mindent megzavartatok az érkezésetekkel… akiknek a jelenléte egyre mélyebb repedéseket okoz a világomban. Minden lépésetek újabb és újabb károkat hoz. Ráadásul a fekete csipke is eltűnt. Minden eltűnt ami ehhez a világhoz szükséges. Úgy tűnik megint itt ragadtak a fiúk, veled együtt.

Ahogy beszél, érzem, hogy a hideg félelem lassan átveszi az uralmat a testemen. Nem tudom, mi igaz abból, amit mond, de az elszántság, amellyel a világáról beszél, egyértelművé teszi, hogy semmi sem térítheti el a szándékától. Az éjszakai csend újra ránehezedik a tájra, és minden apró nesz felerősödik, mintha maga az erdő is visszatartaná a lélegzetét.

– De mi csak… – kezdem, de a szavaim elhalnak, ahogy látom a pillantását.

– Nincs több „csak”, Elina. Ti hárman fenyegetést jelentetek mindarra, amit eddig építettem. És ezért végezni fogok veletek.

A szívem a torkomban dobog. Minden menekülési vágyam ellenére továbbra is képtelen vagyok elmozdulni.

– Elina! – hallom meg hirtelen Mark hangját a sötétben. Remény szikrája gyúl bennem, de azonnal elhal, amikor Anabelle hátrarántja a fejét, és ingerülten felsóhajt.

– A fenébe! – morogja, majd hirtelen elém lép, és megragad, mielőtt esélyem lenne menekülni. Az ujjaim görcsösen kapaszkodnak a botba, de ő könnyedén kitépi a kezemből, mintha semmit sem érne a védekezésem. Mielőtt felfoghatnám, mi történik, előhúz egy csillogó pengéjű kést, és a nyakamhoz szegezi. A hideg acél érintése szinte megbénít.

– Anabelle! Mire jó ez? – kérdezem remegő hangon, a jeges rémület teljesen úrrá lesz rajtam. Érzem, ahogy megfagy bennem a vér is, miközben a penge egyre szorosabban simul a bőrömhöz.

Anabelle arca közvetlenül az enyém mellett van; érzem a leheletét a fülemnél, forró és fenyegető, mintha perzselne minden szava.

– Majd Mark megadja, amit akarok, és akkor megmenekülhetsz a biztos haláltól – sziszegi a fülembe, hangja telve van mérhetetlen gyűlölettel és bosszúvággyal. Az aurája perzselő, és szinte tapinthatóan árad belőle a gonoszság, amely körülveszi. 

A torkomban éles, fájdalmas gombóc nő, de képtelen vagyok bármit is tenni. Mark felbukkanása egy pillanatra felvillantotta a reményt, de most minden annyira képlékeny és veszélyes. Érzem, hogy Anabelle szorítása erősödik, mintha megérezné a félelmemet, és élvezné minden rezdülését. Mark… Kérlek, ne hagyj cserben – fohászkodom magamban, de érzem, hogy az életem most teljesen ennek a nőnek a kezében van.

Anabelle és Mark feszülten, szótlanul merednek egymásra, tekintetük összekapcsolódik, mintha láthatatlan kötelék tartaná őket egy helyben. Érzem, ahogy a szívem hevesen dobog, minden egyes dobbanásnál érzem a penge hűvös érintését a bőrömön. Minden ösztönöm arra késztetne, hogy kitörjek és fussak, de valami azt súgja, hogy Anabelle nem azért tart itt, hogy ténylegesen ártson nekem. Ő Markot akarja felhúzni, őt akarja kényszeríteni. De biztos lehetek ebben? Csak azért vagyok itt, hogy sakkban tartsa?

Megpróbálok hideg fejjel gondolkodni és nyugodt maradni, de minden lélegzetvételemmel egyre inkább érzem a fenyegetést, amit Anabelle jelenléte hordoz. Csak remélni tudom, hogy valóban csak Markot akarja felhergelni, és nem tervez továbbmenni. De a szeme sarkából kiszivárgó, elfojtott gyűlölet egyre inkább azt sugallja, hogy ő egy lépéssel tovább menne, ha Mark nem adná meg neki, amit akar. Mark csendben, komor arccal figyel minket, az izmaiban feszülő harag érezhető, ahogy tekintetével szinte védelmezően ölel körül. Mégis, egy lépést sem tesz felém. Vár. A feszültség szinte szikrázik közöttük, és minden szívdobbanásom egyre élesebben figyelmeztet, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy ez az egész szörnyűséges véget érjen.