A Fekete Csipke 2. fejezet

Az emlékek házában

Elfut előttem egy őz, kecses alakja szinte beleolvad a sűrű ködbe. Az ég szürke és borongós, nyomasztóan nehezedik rám a látvány. Körbepillantok, és észreveszek egy keskeny ösvényt az erdő szélén. Sietve indulok egy ösvény felé és próbálok egy biztonságos helyet keresni.Nem tudom, hogy hol vagyok, és mit keresek itt, de minden apró részlet különös. Az eső friss illata keveredik a nedves föld és a mohás kövek aromájával, ahogy egy régi, elfeledett házhoz érek. A dédszüleimé volt, még az ő korukban épült, de a világháború alatt megsérült. Azt mesélték, hogy mindent megtettek, hogy megmentsék az épületet az idő vasfogától, de mintha maga az idő is fogságba esett volna a falak között. Most pedig engem is magával húz ebbe a misztikus, fojtott hangulatba.

Halkan megérintem az ajtó kopott kilincsét. Meglepetten érzem, hogy az ajtó könnyedén enged. Mintha már vártak volna rám. Ahogy belépek,egyből tudatosul bennem, hogy itt emberek laknak.

–Hahó!–és egyre beljebb merészkedem. Az öreg falak között mindent beborít a por, de a bútorok megőrizték régi formájukat, ahogy a képek a falakon és a régi, nehéz függönyök az ablakokon is. Az első pillanatokban nem veszem észre, de amikor rápillantok egy, az asztalon heverő újságra, az évszám teljesen ledöbbent: 1920.

Eláll a lélegzetem, ahogy a szemem elé táruló számokat felfogom. Időutazás? Ez egyszerűen lehetetlen! És mégis... minden erre utal. Az egész környezet, minden, amit látok, régies és antik, mintha egy másik korba csöppentem volna. Szinte hihetetlen. Hirtelen megszédülök, és ahogy oldalra nézek, egy elmosódott férfi alak bontakozik ki a homályból...

– Elnézést? Maga meg kicsoda? – kérdezem halkan, de ahogy közelebb lépek, a férfi alakja egyre inkább elhalványul, mintha csak egy árny lett volna, egy régi emlék, amit a hely idézett elő. Megrázom a fejem, próbálom tisztázni a gondolataimat, amikor egy halk, nyugtató ropogás üti meg a fülem. Egy kandalló van a nappaliban. Elindulok az előszobából és besétálok a nappaliba. Óvatosan leülök a földre, és kényelmesen elhelyezkedem.Érzem, ahogy a tűz melege átjár, kicsit megborzongok, és ösztönösen végigsimítok a karomon.

Ebben a pillanatban érzem, hogy valaki gyengéden egy plédet borít rám. Először a tűz melegének hiszem, de amikor felnézek, már senki sincs ott. – Kérem, jöjjön elő! – szólok félhangosan, kissé zavartan, a nappali túlsó végébe meredve. A szívem hevesen dobog, de a titokzatos alak nem válaszol. Nem látok mást, csak az üres szobát, amely mégis élettel teli. Egy pillanatra szinte biztos vagyok benne, hogy valaki figyel. Érzem, ahogy tekintete a sötétből rám szegeződik, de hiába keresem, sehol nem látom. Összehúzom magamon a plédet, és visszabámulok a lobogó lángok közé. A tűz fénye egyre élénkebb, szinte perzsel, ahogy a szoba fokozatosan melegedik.

Lassan kezdek magamhoz térni, és egyre erősebben érzem magamban a késztetést, hogy tovább kutakodjak. Ki lehetett az a férfi? Talán a dédnagyapám? Vagy egy rég elfeledett családtag, akiről sosem hallottam? A gondolat hideg borzongással tölt el, mégis valami titokzatos erő hajt előre. Felállok a földről, a pléd pedig hangtalanul lecsúszik rólam. Végignézek magamon – csak egy vékony hálóing van rajtam. Különös érzés így, szinte védtelenül barangolni ebben az ódon házban, de a kíváncsiság végül győzedelmeskedik a félelem felett.

– Hahó! – szólítom meg újra a férfit, de csak a saját hangom verődik vissza a falakról. Tovább indulok, az egyik szoba után a következőbe lépek, és végül egy régi konyhába érkezem. Az asztalon valami furcsa illat leng körbe, mintha éppen főztek volna itt valamit, de semmi étel nem látszik. A konyhaszekrények ajtói régmúltak, kopottak, a pulton egy porcelánkorsó áll, tele szárított fűszerekkel, melyek illata lassan belengi a helyiséget. Hirtelen újra érzem azt a hideg fuvallatot. Mintha valaki megérintette volna a vállamat, de ahogy megfordulok, ismét csak a csend vesz körül. Leülök az egyik régi székre, és a fejemet fogva próbálom összerakni, mi történhetett velem. Vajon ez tényleg egy álom?Az ismeretlen gondolat hideg borzongással tölt el, de érzem, hogy valahol mélyen meg akarom érteni, mi történik körülöttem.Ekkor mintha halk lépteket hallanék a folyosón. Gyorsan felpattanok, és kirohanok, hogy meglássam, ki az, de a folyosó üres. – Kérem, mutassa meg magát! – kérem halkan, szinte könyörgően. Érzem, ahogy a szívem hevesen ver, és a tenyerem nyirkos lesz az izgalomtól.Körbenézek, tekintetem minden apró részletet pásztáz, hátha egy elhagyott lábnyom vagy akár egy porszemnyi nyom utat mutatna. De a folyosó olyan ridegen üres, mintha minden nyom eltűnt volna, amint odaértem.

Újabb halk hang üti meg a fülem, mintha valaki halkan beszélne. Az egyik szoba ajtajából szűrődik ki a susogás. Mély levegőt veszek, bátorságot gyűjtök, majd belépek a helyiségbe. A szobában egy régi rádió duruzsol, az időtlen zümmögés szinte melegséget áraszt, mintha valami furcsa otthonosságot sugallna. A fotel mélyében halvány alak ül – ugyanaz az árnyalak, amely eddig csak röpke kísértetként bukkant fel. Most azonban tisztábban látom, mintha a rádió zúgása élettel töltené meg. A férfi kezében egy régi könyv pihen, szemét lesütve, tekintete a lapokon pihen, de jelenléte mégis mély és átható. Közelebb merészkedem, tekintetem az ismeretlen alakra tapad. Kíváncsi szemekkel méregetem, majd megszólalok.

– Ki maga? – kérdezem újra, ezúttal alig hallhatóan, szinte suttogva, mert attól félek, ha túl hangosan szólok, újra köddé válik. A férfi lassan, megfontolt mozdulattal emeli fel a fejét, és egyenesen rám néz. Tekintete mély és kiismerhetetlen, mintha régóta ismerne, és titkokat hordozna, amelyeket még magam sem sejtek. Az arcán egy halvány mosoly suhan át, olyan, amely egyszerre nyugtat meg és tölt el kérdésekkel. Mintha tudná, miért vagyok itt, mintha tisztában lenne minden lépéssel, amit eddig megtettem. Egy röpke pillanatig úgy érzem, összekapcsolódunk, mintha a jelenlétében egy régi, elfeledett emlékre lelnék.

– Jó napot, hölgyem! – szólal meg végül a férfi, hangja mély és nyugodt, mintha régóta várta volna ezt a találkozást. – Én is ezt kérdezhetném magától – folytatja, és egy halvány, titokzatos mosollyal az arcán előrébb lép. A szívem kihagy egy ütemet, ahogy megérzem közelségét, a lélegzetem szinte elakad. Minden apró részletét látom: finom vonásai, tekintetének különös fényével egyesülő mosoly mind azt sugallja, hogy többet tud rólam, mint amit elképzelni mertem volna. Ahogy a férfi közelebb lépett,még a lélegzetem is elakadt.

Ledöbbentem, mert a látvány, ami előttem állt, szinte túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha egy gondosan megkomponált festmény elevenedett volna meg; minden vonása, minden apró részlet – az arca, a szemeiben csillogó fény, az enyhén megemelkedő mosoly – szinte természetfelettinek hatott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez álom, emlék, vagy valami egészen más, de abban a pillanatban csak álltam ott, megbabonázva, képtelenül a szavakra.

–Eli... Elina...– dadogtam, ahogy a földre néztem, mintha a padló mintázata hirtelen érdekesebb lenne, mint ő.

–Valóban? És mi szél hozta erre önt, kedves Elina?– kérdezte érdeklődve. A hangja mély és szexi volt, és ez még inkább csak fokozta a zavaromat. Nagyot nyelek, a torkom száraz volt, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat.

–Én... én csak... eltévedtem– feleltem, de a szavak nehezen jöttek ki a torkomon. A férfi megdörzsölte az állát, majd gyanakvóan rám pillantott. –Szerintem meg nem. Maga okkal jött ide. Mit keres itt? – kérdezte újra, és a tekintete mélyen a szemembe nézett.

Istenem, azok a szemek! Mint a tenger mélye, megmérgeztek a csillogásukkal, és minden gondolat, amit eddig kerestem, hirtelen elszállt. Megpróbáltam elvonatkoztatni tőle, de nem tudtam. A feszültség a levegőben tapintható volt, és éreztem, hogy elönt a forróság.

–Őszintén bevallom magának: nem tudom. Egyik pillanatban elaludtam, és máris itt találtam magam. Annyira valóságos...– nyújtogattam a nyakam, hogy elkerüljem a férfi tekintetét, de nem tudtam. A kérdései úgy repkedtek körülöttem, mint a legyek.

–Valóságos?– ismételte meg, és a hangja mélyebb lett. –Akkor mit mondana, ha azt mondanám, hogy ez a hely nem az, aminek látszik?

Azonnal megfeszültek az idegeim. A szavai csak fokozni tudták a rémületet, amit éreztem. –Mit értesz ezalatt? – kérdeztem, és a hangom remegett.

–Ez a hely egy határvonal a valóság és a képzelet között. Az emberek, akik ide érkeznek, általában valamiért jönnek. Az álmaik vagy a vágyaik keresésére, vagy csak hogy szembenézzenek a félelmeikkel– mondta, és a szemei úgy néztek rám, mintha meg akarná fejteni a titkaimat. Én pedig egyre jobban zavarba jöttem. Istenem, miért van rám ilyen hatással?

– De hiszen eltévedtem! – válaszoltam, most már biztosan érezve, hogy a zűrzavart egyre inkább elnyeli a férfi. Az arcom felforrósodott, és a tekintetem a földre meredt. Milyen vágyaim lehetnek, amik ide vezettek? Honnan tudhatná ő, hogy mire is vágyom?

–Talán – mondta végül, és a mosolya most már egy kicsit szomorúbbá vált. –De néha az eltűnés is egy lehetőség. Talán éppen most van itt az ideje, hogy felfedezze, amit keres.

Egy darabig eltűnődöm, majd felteszem a kérdést:

–Magát meg hogy hívják?

– Mark vagyok – feleli egyszerűen. Egy hétköznapi név, mégis annyira különös itt, ebben a házban, ebben az időtlen térben. Ki lehet ő valójában? És mit keres itt? Lehet, hogy ő is… egy látogató, akárcsak én? Vagy talán a ház része, a titkok őrzője, aki mindent tud rólam?

–Tényleg 1920-ban vagyunk?–kérdezem tőle, mert még mindig alig hiszem el.

–Igen. Miért, te honnan valósi vagy?Melyik évből jöttél?

–2022-ből–válaszoltam, és megvontam a vállam. A férfi hangosan felnevet.

–Komolyan mondom! Nem viccelek!–szólok rá, és amikor a zsebemhez nyúlok, rájövök, hogy hálóingben vagyok..Azonnal a mellem elé kapom a karomat, és elkezdem takargatni magam. Megvilágosodom, hogy a fekete csipke sincs nálam.

–Jó, elhiszem–vigyorog rám, és látom rajta, hogy mulattatom, ami jó jel. A kandalló irányába nézek, és felsóhajtok. –Szerinted vissza tudok jutni a saját világomba? Haza akarok menni!

Mark még közelebb lép, és megérinti a karomat. 

–Bármikor, csak a konyha felé kell menned. Ott van egy kamra, és azon keresztül át tudsz lépni különböző világokba.

Félrenéz, majd vissza rám. –Ha lehet, máskor ne gyere vissza. Ez túl veszélyes.

Mark szavai meglepnek, és a kandalló narancsos fényében talán kicsit csalódottnak is érzem magam. Túl veszélyes? Mintha féltett volna... vagy egyszerűen csak távol akarna tartani.Miközben közelebb hajol, hogy megérintse a karomat, még jobban megérzem ezt a különös kettősséget: a rideg szavak mögött valami lágy, csendes törődés sejlik fel, mintha nem tudná eldönteni, hova helyezze magát az életemben.

Halkan bólintok, és érzem, ahogy a pír végigkúszik az arcomon, ahogy a közelsége még jobban megérinti minden idegszálamat. Akármilyen különös is, ez az egész helyzet, és bár félelmetesen hangzik ez a világ, valami mégis visszahúz hozzá. Egy részem meg akarja kérdezni, hogy neki miért kell itt maradnia, miért ez a hely az otthona. De nem teszem. Helyette a kandalló felé fordulok, és lassan mély levegőt veszek.

– Szóval... ha csak átlépek azon a kamrán, visszajutok. De mi lesz veled? – kérdezem végül, a hangomban több kíváncsisággal, mint szándékoztam.

Mark elmosolyodik, de ebben a mosolyban most szinte fájdalmas melegség bujkál.

– Én itt maradok – mondja, majd szinte már suttogva hozzáteszi: – Mindig is itt voltam.

Nem tudom kicsoda Mark, de egyre jobban tetszik.

Bár távolságtartó és rideg, valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek iránta. Talán épp ez a távolság, ez a titokzatosság az, ami ennyire vonzóvá teszi. Mintha a ridegsége mögött valami mélyebb rejtene, egy olyan érzés vagy emlék, amit csak én ismerhetek meg – ha elég közel kerülök.Összezavar ez az érzés. A gondolataim azonban gyorsan Brendon felé terelődnek, aki stabil pont az életemben, és akire mindig számíthatok. Mégis, valami elmondhatatlanul vonz Markhoz, egy olyan érzés, amit nem tudok elhessegetni. Végül összeszedem magam, és halkan megszólalok, miközben óvatosan hátrálok, mintha megpróbálnám megvédeni magam az érzéseimtől.

– Mennem kell – mondom, tekintetem az ajtó felé irányítva.

– Máris mész? Hiszen most érkeztél – csalódottság csillan az arcán, amitől meginogni érzem magam.

– Igen, várnak rám. Köszönöm, hogy fogadott – bólintok, majd lassan elindulok a konyha irányába, próbálva megőrizni a távolságot, és elnyomni magamban azt a különös vágyat, ami egyre jobban felkavar.

Felriadok, zihálva kapkodom a levegőt, mintha valami szorítaná a mellkasom. Álmom foszlányai még itt lebegnek előttem, a valóság határán; valahogy egyszerre valóságos és lehetetlen. Körbefuttatom a tekintetem a szobán, és lassan, de biztosan megnyugszom. Ez itt az otthonom, a falak lágy színe, a könyvek a polcon, minden a helyén van.

Ahogy lassan felülök, érzem, hogy a párnám nedves a verejtéktől, és remegnek az ujjaim, amikor óvatosan hátrasimítom a hajamat az arcom elől. Kinézek az ablakon, észreveszem, hogy hajnalodik, a szürke fények lassan átadják helyüket a halvány rózsaszín pirkadatnak.Előrehajolok, és az éjjeli szekrény felé nyúlok. A telefonom ott hever ahol előző este hagytam. Oldalra nézek, és rápillantok a mélyen alvó Brendonra.Arcán nyugalom és béke tükröződik, a hajnali fény pedig gyengéden rajzol körvonalat a vonásaira. Egy pillanatig csak bámulom, az álom nyomasztó árnya szinte szertefoszlik a látványától. Megérintem az arcát óvatosan, nehogy felébresszem. Egy apró mosoly kúszik az arcomra. Olyan gyönyörű, amikor alszik.

Felkelek az ágyból, és magamra kapom a köntösömet. Elindulok a szobából, és egyenesen a konyha felé veszem az irányt.A kávéfőző felé lépek, és automatikusan előveszem a kávékapszulát, behelyezem a gépbe, majd lenyomom a gombot.Amíg várom, hogy elkészüljön a kávé, kinézek az ablakon. Az utcák még csendesek, csak néhány korán kelő jár arra. Aztán a tekintetem megakad a konyhában lévő faliórán, és hirtelen észbe kapok:suliba kell mennem! Gyorsan megiszom a kávét, és a pulton hagyom az üres bögrét. Kilépek a konyhából, és a nappali felé indulok. Már megvan a napi rutinom: pontosan tudom, hogy melyik szekrényben találom a ruháimat, milyen sorrendben szoktam összekészíteni a dolgaimat. Kinyitom a szekrényajtót, és gyors pillantást vetek a ruháimra. Ma valami kényelmeset szeretnék, semmi feltűnőt, csak valami egyszerűt és lazát. Kiveszem a kedvenc farmeromat és egy szürke pulcsit, amit mindig szeretek hordani, mert puha és kellemesen öleli körül a testem.

Gyorsan átöltözöm, közben pedig azon gondolkodom, vajon milyen napom lesz. Mindig vegyes érzéseim vannak az iskolával kapcsolatban: néha izgatottan várom, hogy találkozzak a barátaimmal, máskor viszont csak egy gyorsan véget érő napot szeretnék. Ma valahogy a kettő között lebegek. Jó lenne találkozni a többiekkel, de ugyanakkor érzem, hogy kicsit fáradt vagyok, és inkább csak csendben lennék.

Amikor kész vagyok, visszasietek a konyhába, hogy összepakoljam a táskámat. Először a tankönyveimet és a füzeteket rakom bele, amiket előző este készítettem elő.Ahogy a táskámat a vállamra dobom, még egyszer körbenézek a lakásban, hogy biztos legyek benne, semmit sem hagytam ki. Kicsit mindig aggódom, hogy valami fontosat elfelejtek – a telefonom, a kulcsaim, vagy épp a pénztárcám. Oké készen vagyok. Az ujjaim körül forgatom a lakáskulcsot, miközben az ajtó felé indulok.Szinte ösztönösen gyorsítom a lépteimet, és magamban imádkozom, hogy sikerüljön elcsípnem a korábbi buszt – tényleg nem akarok elkésni.

Elmosolyodom, amikor meglátom Mirát a busz hátsó ülésén. Már messziről felém integet, én pedig azonnal megkönnyebbülök, ahogy felcsillanó tekintetét látom. Átvágok a buszon, és bár néhány ember nem örül a szűk helyen történő tolakodásomnak, most ez egy cseppet sem érdekel. Amint odaérek, Mira széles mosollyal tárja ki a karját, és én szorosan megölelem.

– Szia! – mondjuk szinte egyszerre, aztán lehuppanok mellé.

– Kár, hogy tegnap lemaradtál a koncertről! – kezdi azonnal. Tudom, hogy már nagyon várta, hogy beszámolhasson róla, és már előre látom, hogy részletes élménybeszámolót fogok kapni.Elkezdek figyelni rá, és vigyorogva helyezem le a táskámat magam mellé.

– Valóban? – kérdezem. – Tudod jól, hogy dolgozatra készülök.

Mira megforgatja a szemét, és játékosan megböki az orromat, mint mindig, amikor "javítani" próbál rajtam.

– Egész álló délután a könyvtárban vagy, biztos, hogy jó ez a meló? – kérdezi szeretetteljesen, de látom, hogy élvezi, hogy ezzel bosszanthat. Ő az egyetlen, aki tényleg így ismer engem, a könyvekbe bújt, álmodozó Elinát, akit sokkal jobban vonzanak a múlt árnyai, mint a jelen ragyogó fényei.

– Igen, teljesen biztos vagyok benne – válaszolom, miközben megpróbálom elkerülni a tekintetét, nehogy meglássa, milyen gyorsan kiszakadna belőlem az igazság: mennyire megragadó, izgalmas és veszélyes számomra ez az időbeli utazás. Még ha nem is tud mindent, Mira érzi, hogy valami van a háttérben, és talán pont ezért piszkál folyamatosan ezzel a témával. Újra megszólal, még mindig a koncert hatása alatt.

– Komolyan, olyan volt, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna! Minden tele volt füsttel és fényekkel, és persze mindenki őrült jól nézett ki. Én persze megint a legdögösebb ruhámat vettem fel – meséli lelkesedéssel, én pedig el tudom képzelni, ahogy az összes barátja csodálva nézi a magabiztos, ragyogó Mirát, ahogy szinte uralja a teret maga körül.

– Tudom, tudom. Sajnálom, hogy kihagytam – mondom őszintén, de Mira továbbra is nehezen érti meg, miért választom inkább a csendes estéket és a könyveket. – Na, mégis mit tudsz csinálni ott egy egész délutánon át? Ne mondd, hogy tényleg csak tanulsz! – kérdezi kételkedve. 

Ismeri minden trükkömet és gyengeségemet, és pontosan tudja, mikor próbálok kerülni egy témát.Keresek valami jó kifogást, de nem jön semmi frappáns a számra. Rám mosolyog, és rájövök, hogy igazából érdekli, de egy kis részem attól fél, hogy ha bármit is elárulnék az időutazásokról, elveszíteném őt. Az egyik könyv, amely a táskám mélyén lapul, különösen érdekes, és sok mindenre megadná a választ, amit Mira is kérdez. De hogyan is kezdhetném el ezt elmagyarázni neki?

Megérkezünk a megállónkhoz, és felkelek a helyemről. Én már készen állok az indulásra, és figyelem, ahogy Mira még utolsó simításokat végez a sminkjén. Elmosolyodom, látva, hogy mennyire igyekszik tökéletesen kinézni. Nem mintha erre különösebb szüksége lenne, hiszen Mira már így is elég szép. Ahogy végez, hozzá lépek, és felé nyújtom az egyik karom.

– Gyere velem, indulunk az első órára – mondom neki, és alig várom, hogy halljam, mit fog erre válaszolni.

Érzem, ahogy Mira belém karol, és a megszokott kuncogása kíséretében válaszol.

– Menjünk, nehogy lemaradjunk Alfi “bácsi” órájáról – mondja, és én vele nevetek.

Alfréd, vagy ahogy a többiek hívják, Alfi bácsi, nemcsak egy átlagos tanár. Laza, fiatalos és mindig van valami érdekes mondanivalója, ami miatt az egész iskola rajong érte – főleg a lányok. Nem csoda, hiszen nemrég töltötte be a harmincat, és elég jóképű. Mira titokban rajong érte, bár szerintem ez már nem is annyira titok – még nekem sem kellett külön elárulnia. Mintha mindannyian egy kicsit bele szerettek volna. Lehet, hogy én is…? Elgondolkodom ezen, hiszen Alfi tényleg különleges. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire értené, mi zajlik bennünk. Talán a kora miatt? Vagy csak egyszerűen megért minket? Ahogy beérünk az osztályba, gyorsan leülünk, és figyeljük, ahogy mindenki más is lassan helyet foglal.

Alfréd megjelenik az ajtóban, és azonnal minden szem rászegeződik. Látom, ahogy Mira szinte lélegzet-visszafojtva figyeli, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Alfi bácsi kedvesen üdvözöl minket, és elkezdi a tanórát. Ahogy magyaráz, az egész osztály csendben figyel, mintha mindannyian valami varázslat hatása alá kerültünk volna. Alfred megértő és türelmes, tudja, hogyan közelítsen hozzánk, hogy ne érezzük magunkat feszélyezve. Ez a nyugodt hangnem, a laza stílus mind hozzájárulnak ahhoz, hogy még a legfélénkebb diákok is szívesen kérdezzenek tőle.

Amint elővettem a tankönyveimet és a füzeteimet, éreztem, hogy valami furcsa, forró érzés kezd lüktetni a zsebemben. A szívem egy pillanatra kihagyott, amikor rájöttem, mi az. A fekete csipke. Az anyag mintha saját élete volna, egy vibráló energia, ami végigfutott az ujjaimon, ahogy a combomhoz érintettem.Ösztönösen a combomra tettem a kezem, majd finoman kihúztam a csipkét a zsebemből, mintha attól tartanék, hogy eltűnik, ha túl gyorsan mozdulok. Ahogy hozzáértem, valami belül megborzongott, és az ujjbegyeim mintha életre keltek volna. Az érintés egészen felpezsdített, a hideg borzongás és a melegség különös elegyével árasztott el. Ez a kis darabka most többet jelentett nekem, mint gondoltam. Tudtam, hogy Marknak köze van hozzá.

Olyan érzés volt, mintha valaki szólna hozzám, de a hangja nem volt kivehető. Mégis, mintha minden apró rezdülését éreztem volna, mintha egy finom, láthatatlan szál kötne össze minket, ami ezen az apró csipkén keresztül fut végig. Kicsit összezavarodtam; a józan ész azt diktálta, hogy csak egy apró emlék az, semmi több. Mégis, ahogy az ujjaim között tartottam, észrevettem, hogy a testem szinte azonnal reagálni kezd. A légzésem felgyorsult, a pulzusom feljebb kúszott, mintha várnék valamire, amit még magam sem értettem teljesen.Lehunyom a szemem, és Markra gondolok. A mosolyára, ahogy rám néz, a tekintetére, amelyben mindig ott bujkál valami titokzatos, amit sosem tudok megfejteni. Valahol mélyen érzem, hogy ő is gondol rám.Ahogy tartom a csipkét, szinte hallom a hangját, halk, mégis tiszta, mintha egyenesen hozzám szólna. Egyre erősebben érzem a jelenlétét, mintha tényleg itt lenne velem a teremben. Aztán előre nézek, és meglátom az alakját a tábla mellett. Ez lehetetlen! Az agyam játszik velem, vagy…? Érezni kezdem a szívem lüktetését, és minden egyes dobbanásnál érzem, hogy kezdem elveszíteni magam.Miért látom őt itt, most? És mit jelent ez? Talán valamit el kellene mondania nekem? Valamit, ami fontos… vagy talán csak én képzelem mindezt?

Elkap a bizonytalanság, kétségbeesetten próbálom megérteni, hogy mi történik. Vajon a többiek is látják Markot, vagy csak én? A pillanat azonban hirtelen szertefoszlik, amikor Alfi rám pillant, és kérdőn megszólít: 

–Valami gond van, Elina?

Gyorsan felé kapom a tekintetem, és megpróbálok visszatérni a valóságba. Egy nagyot nyelek, és oldalt nézek, de Mark már nincs ott. Mintha soha nem is lett volna. –Minden rendben – felelem halkan, de még mindig zavarban vagyok. Szinte reflexszerűen pillantok vissza a könyvemre, mintha az meg tudna nyugtatni, de a fejemben kavargó kérdések nem csillapodnak. Sőt ez csak rosszabb lesz.Alfi csak biccent, és visszatér az órai anyaghoz. Én pedig megpróbálok láthatatlan maradni, nem akarom magamra vonni a figyelmet továbbra sem. Nem akarom, hogy bárki is észrevegye, mit éltem át az előbb. Félek, hogy ha valaki kérdezni kezd, és nekem meg kéne magyaráznom ezt az őrületet, ami bennem zajlik, egyből bolondnak hinnének. Hiszen én magam sem tudom megérteni, hogy mi történt velem… Mintha egy titkos világ lenne, amelyet csak én látok – és ha megpróbálnám szavakba önteni, magam sem hinném el.

A tankönyv lapjai lassan elmosódnak a szemem előtt, az oldalakon lévő szavak értelmetlen betűkavalkáddá válnak. Félve felnézek a könyvből, mintha valami hívna, és tekintetem a sarokba vándorol. Ott áll Mark, a tanterem egyik sarkában, karba tett kézzel, tekintete mozdulatlanul szegeződik rám, mosolya pedig cseppet sem bizalomgerjesztő. A szívem őrülten kalapál, amikor rájövök, hogy ő az. Mit keres itt, és miért figyel engem ilyen ridegen? Gyorsan elfordítom a fejem, és úgy teszek, mintha észre se vettem volna. Az álmaim után most már az ébrenlétembe is betör, és ez teljesen felborítja a mindennapjaimat. Szándékosan rosszullétet színlelek, és látom, hogy Alfi rám szegezi a figyelmét. 

– Elina! Rosszul vagy? – a hangjában aggódás csendül. Bólintok, majd oldalra pillantok, és látom, hogy Mark szemforgatva homlokon csapja magát. Sürgősen beszélnem kell vele.

– Menj csak – hallom a tanár megengedő hangját, és felkelek a helyemről. Mira aggódva rám néz, mire intek neki, hogy később megbeszélem vele. A női mosdó fele igyekszem, majd bezárkózom a fülkébe.

Megpróbálok visszaemlékezni a legutóbbi álomra, amiben láttam. Homályos képek villannak fel bennem: egy szűk, sötét szoba, poros polcok és a levegőben lebegő finom por molekulák, amik lassan esnek vissza a földre. Az álombéli Mark ott állt előttem, szemeiben egy különös fény villant, és azt mondta nekem, hogy soha nem fogja elhagyni az álmaimat. Ott fogsz találni rám, ahol a félelem lakozik.