A Fekete Csipke 11. fejezet

A horgony

Zaklatottan ébredek fel, és néhány pillanatig csak bámulom a plafont, mint aki nem biztos benne, hogy hol is van pontosan. Lassan térek vissza a valóságba, ebből a hosszú, és bonyolult álomból. Aztán hirtelen jön a felismerés: Brendon kórházban van. A mellkasomban érzett szorítás egy pillanatra sem akar enyhülni, pedig csak egy napja történt az egész, mégis úgy érzem, mintha hetek óta nyomasztana a bizonytalanság. Ráadásul az éjszaka sem hagyott nyugodni. Mintha minden ellenem irányulna, és a csapások egy percre sem akarnának enyhülni.

Majd felvillan a fejemben egy szó: a horgony. Az érzés olyan egyértelmű, olyan kristálytiszta, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy ez több mint egyszerű álom. Az álmok kusza logikája helyett most valóságnak tűnik, és ettől egyre erősebb a gyanúm, hogy talán tényleg van valami valóság alapja. Ha tényleg én vagyok a „horgony”, ahogy az álmomban mondták akkor Mark és Benett szabadon járkálhatnak ebben a világban.

Nyugtalan vagyok, de nincs időm ezen töprengeni. Felkelek az ágyból, gyorsan öltözködöm. Muszáj bemennem a könyvtárba – ma is nyitásra kell ott lennem, és már csak öt perc van a kezdésig. Egy pillanatra megtorpanok a tükör előtt. A hajam eléggé elhanyagoltnak tűnik, így felkapok egy hajgumit és laza copfba fogom.

– Jól elaludtam – dünnyögöm, miközben a lépcsőn sietek lefelé. Fáradtan lépek az utcára, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Kellene még egy kávé, de azt majd útközben megveszem. Most az a legfontosabb, hogy időben odaérjek.

Az utca forgalmas, mindenhol dudálás, és dugó van. Néhány lépést teszek, majd meglátom a távolból a felénk forduló buszt. Gyorsítok, majdnem rohanok, hogy elérjem. Ahogy odaérek, lihegve mutatom fel a bérletemet, és egy üres helyre huppanok. Próbálok normálisan lélegezni, de a mellkasom nem enged könnyen; szaporán kapkodom a levegőt, mintha a gondolataimmal együtt az is egyre nehezebb lenne. Mit jelenthet ez az egész álom? Miért érzem, hogy én vagyok az oka annak, hogy itt vannak? Mintha rajtam múlna, hogy Mark és Benett átléphetnek a világok határain. De miért? És mit jelent ez? Vajon milyen hatással lehet ez másokra, ha az én jelenléte lehetőséget ad nekik a szabad mozgásra ebben a világban? Egy pillanatra megborzongok, ahogy végiggondolom, milyen erőket szabadíthatok fel,anélkül, hogy tudnék róla vagy érteném a következményeket.És ha valóban így van, vajon meddig maradhat ez biztonságos? Mi van, ha egy napon ez az erő kicsúszik az irányításom alól? 

Nem. Nem engedhetem, hogy idáig fajuljon. A tegnap este is épp elég volt. Az tökéletesen megmutatta, mire képesek Markék. Szegény Brendon itta meg ennek az egésznek a levét.

Amikor a busz megáll a könyvtár előtt, azonnal észbe kapok, és igyekszem leszállni. Most dolgoznom kell – nem hagyhatom, hogy bármi is elterelje a figyelmemet. Belépek a könyvtár ajtaján, és szinte automatikusan végigfuttatom a teendőimet: bekapcsolom a laptopomat, főzök egy kávét, és elkezdem ellenőrizni a visszaérkezett köteteket. Közben próbálok tiszta fejjel gondolkodni. Mivel az egyik tanárunk lebetegedett, elmarad az első három órám, utána pedig jön Virág, és átveszi a helyemet. Az asztalhoz sétálok, és ledobom a táskámat a földre. Nos, kezdődhet a nap! Összecsapom a tenyerem, és máris nekilátok a pakolásnak.

Miközben egy vastag kötetet helyezek vissza a polcra, a gondolataim újra Brendon felé kanyarodnak. Még ma meglátogatom a kórházban, és remélem, hogy javul az állapota. Szinte látom magam előtt az arcát, ahogy ott fekszik az ágyban, és alig várom, hogy lássam, de ugyanakkor félek is attól, amit találhatok. Vajon jobban van már? Mennyire súlyosak a sebei?

A munkaidő egyre csak vánszorog, mintha minden perc egy órának tűnne. Az olvasók jönnek-mennek, a könyveket rendezgetem, információkat adok, de közben minden pillanatban érzem, hogy valami nagyobb dolog van készülőben. Az idő lassan cammog előre, én pedig az asztalnál ülök, és a ceruza végét rágcsálom a fogaimmal.De végül elérkezik az óra, amikor végre indulhatok a kórház felé. Elégedetten engedem el a könyvtár ajtaját, miközben elindulok Brendonhoz. Ahogy a kórházba lépek, újra eláraszt a szorongás és az izgalom különös elegye. Az illatok, a tompa neszek, a folyosón sétálók, minden egyes zaj és mozdulat egyre inkább feszültté tesz. Lassan haladok a kórterme felé, és benyitok.

Amikor belépek a szobába, Brendon arcát megpillantva azonnal elszáll minden aggodalmam. Az ágyon fekszik, és békésen szuszog. Óvatosan leülök az ágy szélére, és gyengéden megsimogatom az arcát. A homlokához hajolok, és megcsókolom. Brendon mocorogni kezd, majd bágyadtan nyitja ki a szemét. Ahogy rám pillant, elönt a könny, a megkönnyebbülés és a félelem furcsa egyvelege. Hiába próbálom megállítani a sírást, egyszerűen nem megy.

– Szia, kicsim – szólal meg, és erőtlenül rám mosolyog. Hangja lágyan simogatja a lelkemet, mintha semmi sem történt volna. Nem tudok mást tenni, mint folyamatosan simogatni a haját, mintha csak ez az egy érintés tartana minket össze. Istenem, annyira jó, hogy életben van!

Bármi is történt vele, a lényeg, hogy egyben van még. 

– Szeretlek! – mondom végül, és ráborulok a mellkasára. A zokogás egyre jobban rám tör, minden bennem gyűlő félelem és aggodalom most tör ki belőlem. Brendon csak halkan belesimít a hajamba, ujjai gyengéden siklanak a tincseim között.

– Minden rendben, életem – próbál megnyugtatni, de ekkor köhögni kezd. Riadtan nézek fel rá, szinte készen arra, hogy ismét pánikba essek, de ő csak legyint, és rám mosolyog.

– Minden oké – suttogja, mintha csak biztosítani akarna afelől, hogy tényleg semmi komoly. Bólintok, bár érzem, hogy a félelem valahol mélyen ott lappang bennem.

– Annyira hiányzol – motyogom végül, és óvatosan megfogom a kezét. Az arcomhoz emelem, és gyengéden megcsókolom a kézfejét.

Az arcát nézem, és látom rajta, hogyan küzd a fájdalommal és a fáradtsággal. Megszakad a szívem érte. Legszívesebben örökre mellette maradnék. De sajnos csak fél órám maradt – aztán megint magára kell hagynom.

– Nem vagy éhes, szívem? – kérdezem, és előveszem a pénztárcámat, mert érzem, hogy valami energiát kell vinnem ebbe a reggelbe. Nemcsak neki, de talán nekem is szükségem van erre a szendvicsre.

– Ami azt illeti, de, nagyon éhes vagyok – feleli mosollyal az arcán. Én erre mosolyogva felkelek, és gyors csókot lehelek az ajkaira. Ám Brendon hirtelen elkapja a nyakam, és elmélyíti a csókot, olyan intenzitással, hogy szinte elolvadok az érintésében.

– Köszönöm – suttogja halkan, hangjában őszinte hála vibrál.

Felállok, és egy utolsó pillantást vetek rá, majd kilépek a szobából, hogy a büféből hozzak neki valamit. A kórházi folyosókon járva hirtelen megszédülök, mintha valami elérhetetlen messzeségből hívna magához egy látomás. Egyre elmosódottabb a környezetem, ahogy tompa fátyol borítja be a valóságot.

Hirtelen egy különös, idegen árny jelenik meg előttem, majd egyre több követi, olyan mintha egy kapu nyílt volna meg. Halvány, sötét foltokat látok, amelyek hangtalanul suhannak el mellettem, majd egy pillanat alatt eltűnnek, mintha sosem léteztek volna. Megdörzsölöm a szemem, remélve, hogy kitisztul a látásom, de a folyosó egyre inkább megtelik ezekkel az árnyakkal. Ahogy körülöttem áramlanak, észreveszem, hogy a bőrömön lévő fekete csipke lüktetni kezd. Az érintetlen tükörfelületeken még visszatükröződnek ezek a túlvilági alakok. Feszült figyelmük rám szegeződik, mintha mindegyikük tudná, hogy én vagyok a horgony. Hátrálni kezdek, próbálok menekülni. Ezt nem hagyhatom. Nem akarom, hogy ezt tegyék velem. A büfé irányába fordulok, és gyors léptekkel próbálok eltűnni előlük. Remélem, senki nem néz bolondnak – bár úgysem látják ezeket a dolgokat. Szóval nem is izgatom magam miatta. Meglátok egy lépcsőt, és leszaladok a földszintre, de az árnyak kitartóan követnek.

Aztán éles fájdalom hasít a combomba. A lépcső aljára érve azonnal összerogyok, hideg verejték fut végig a homlokomon. Mark, Benett, kérlek, gyertek! Mantrázom magamban, amikor váratlanul eltűnnek az árnyak. Reszketve ülök, térdeimet szorosan a mellkasomhoz húzom. Egy kéz lágyan megérinti a vállamat, és amikor felnézek, Benett áll előttem. Pislogva meredek rá, alig hiszem el, hogy tényleg itt van.

– Benett… – suttogom, miközben ő felsegít a földről. Remegő lábakkal próbálok talpra állni, de hirtelen elvesztem az egyensúlyomat, és Benett karjaiba zuhanok. Aztán óvatosan elhúzódom tőle, és próbálom visszanyerni a magabiztosságomat.

–Mark is itt van?–érdeklődöm tőle.

Benett arca egy pillanatra megfeszül, majd lassan, de biztosan visszanyeri a szokásos, rezzenéstelen kifejezését. Tudom, hogy próbálja megőrizni a nyugalmát, de a szemében ott villan a bátyja iránti közöny.

– Nem tudom, Elina – válaszolja halkan, egy olyan határozott tagadással, hogy szinte nekem fáj.

– Ne hazudj nekem – mondom, és érzem, ahogy a hangom remegni kezd, de ezúttal nem a fájdalomtól vagy a félelemtől. – Tudom, hogy valami nem stimmel, és hogy neked meg a bátyádnak köze van ehhez.

A férfi feszülten figyel, mintha próbálná megtalálni a megfelelő választ, amivel megnyugtathatna. De nem fog sikerülni neki. Mert addig faggatom, amíg nem árulja el a teljes igazságot. Végül egy mély sóhajjal megdörzsöli a tarkóját, majd egy pillanatra lehunyja a szemét. Azt hiszem, most végre megnyílik, de amikor újra rám néz, csak ugyanazt a nyugalmat látom az arcán.

– Elina, nem minden úgy van, ahogy gondolod –kezd bele a magyarázatba –Ezek az árnyak miattam jöttek elő. Engem akarnak.

De akkor miért pont engem vettek célba, ha valójában Benettet akarják? Nem értem. Ennek semmi értelme.

– Miért pont téged?– kérdezem halkan, szinte alig találva a szavakat.

– Van valami, amit még nem mondtam el – kezd bele, és látom rajta, hogy most az egyszer igazán őszinte akar lenni. – Azok az árnyak… valójában már régóta üldöznek. Nem tudom pontosan, kik vagy mik ők, de egyfajta figyelmeztetésként bukkannak fel, amikor valami veszély közeledik.

A szavai bennem szinte visszhangzanak. Figyelmeztetés? A szívem gyorsabban kezd verni, a kétség és a félelem egyaránt kavarog bennem.

– És mégis… miért nem mondtál erről soha semmit? – kérdezem elfojtott indulattal. – Miért nem figyelmeztettél engem?

Benett lehajtja a fejét, látszik rajta, hogy megbánta a titkolózást.

– Nem akartam senkit veszélybe sodorni – mondja halkan. – És azt hittem, ha elég messze kerülök tőlük, minden visszatér a normális kerékvágásba. De úgy tűnik, hogy tévedtem. Mostanra már nemcsak engem, hanem mindenkit veszélybe sodortam, aki közel áll hozzám.

Hirtelen mintha megérteném, miért éreztem azt, hogy az árnyak a lépcsőnél nem csak engem céloztak. Talán azért voltak itt, hogy figyelmeztessenek, de lehet, hogy Benett jelenléte vonzotta őket ide.

– Akkor… most mi lesz? – kérdezem bizonytalanul, és közelebb lépek hozzá.

Benett egy pillanatra habozik, majd komoly tekintettel a szemembe néz.

– Elina, el kell tűnnünk innen, most azonnal.

– Micsoda? Ez most valami vicc? – csattanok fel, de a szavaim ellenére megfogja a csuklómat, és elindulunk a kijárat felé. Tiltakozni próbálok, kirántanám a kezem, de ő erősen tart. – Benett, könyörgöm! Brendon vár rám! Ne csináld már! – kiáltom, ahogy közeledünk az ajtóhoz.

Az ajtó előtt megállunk, körülöttünk emberek jönnek-mennek a forgóajtón, mi pedig szinte útjukban állunk. Benett elenged, majd gyorsan végigmér, miközben a hangja hidegen, határozottan szól:

– Gyorsan intézd el a pasidat, aztán kint találkozunk! – mondja, és elindul a forgóajtón kifelé.

– De Benett! – próbálok utána szólni, de már kívül van, és szinte érzem, hogy nem fog visszajönni, amíg nem csatlakozom hozzá. Egy pillanatig tehetetlenül állok, végül felemelem a fejem, a mennyezetre bámulva.

Néha azt hiszem, ezek a pasik direkt szórakoznak velem. Mark és Benett mintha külön sportot űznének abból, hogy a lehető legnagyobb káoszt hozzák az életembe. Mély lélegzetet veszek, megpróbálom visszanyerni a nyugalmamat, és elindulok a büfé felé, hogy végre rendezzem, amiért eredetileg idejöttem.