A Fekete Csipke 19. fejezet

Úton

Szédelegve ébredek, és a halántékom lüktető fájdalma minden gondolatomat elhomályosítja. Egy pillanatra csak a szobát pásztázom, majd megpillantom Benettet, aki előttem ül, és egy pohár whiskyt tart a kezében. Tekintete aggódó, mintha ő is érezné, hogy nem vagyok jól.

– Gondolom, rád fér – mondja halkan, és felém nyújtja az italt.

Egy pillanatra hezitálok, ahogy a pohárra nézek.Mély levegőt veszek, és óvatosan átveszem a poharat, majd egy korty után érzem, ahogy a keserű, füstös íz végigmarja a torkomat. Talán ez az egyetlen dolog, ami egy rövid időre enyhítheti az összezavarodott érzéseimet.

Lassan egy órája vagyok itt a fiúkkal, miközben hihetetlenül rendesek, mert végig mellettem maradnak.Érzem, hogy ők is kíváncsiak, vajon Rubinnak mikor tűnik fel az eltűnésünk. Csendben várunk, de közben a feszültség szinte tapintható. Mark szerint ez csapda. Valaki megbűvölhette az idősíkot, és most ismét visszakerültünk, mintha időben zárva lennénk. A gondolat villámcsapásként ér, és belém hasít a felismerés, hogy talán még sokáig itt rekedhetünk.

Benett egyszer csak Markra pillant, és az arcáról rögtön le tudom olvasni, hogy most döbbent rá valamire. Elfehéredik, majd szinte suttogva mondja:

– Talán az exem volt. Simán kinézem belőle.

A szavai úgy koppannak a csendben, mintha egy titok felfedésével magyarázatot adott volna az egész helyzetre. Mark arca is megváltozik, majd halkan válaszol:

– Meg az időkerék... biztosan nála van.

Hirtelen mindkettőjük pillantása rám szegeződik, én pedig érzem, hogy várják a reakciómat. Úgy teszek, mintha a lábamon lévő törölközőt igazgatnám, de közben gyorsan a tetoválásomra nézek. A szívem hevesebben kezd dobogni. Eltűnt a tetoválás. Mi a fene? Általában ilyenkor a tetkó figyelmeztető jelzése belém hasít, mintha tűz égetne. Most viszont teljes csend.

– Basszus! – fakadok ki hirtelen, és Markra nézek. – Emlékszel, amikor azt mesélted, hogy ha nem megfelelően használjuk a csipkét, akkor örökös ismétlődésre kényszerülünk?

Mark bólint, de a tekintetében valami sötét, talán félelem, talán valami más. Ha tényleg csapdában vagyunk, akkor ki tudja, meddig fog tartani ez az egész – és vajon ki lesz az, aki megtalál minket.

– Nézzetek rám, én vagyok a kulcs, csak most nem működök – mondom kétségbeesetten, a fekete csipkére utalva. 

Benett a homlokához csap, mintha hirtelen felismerne valamit, míg Mark gondterhelten a tarkójához ér. Az arcukon egyszerre látszik a tehetetlenség és a harag keveréke, és érzem, hogy lassan eléri őket a felismerés hulláma.

– Nem hiszem el – suttogja Mark maga elé, miközben fel-le járkál a szobában. Egy pillanatra megáll, rám néz, majd újra elindul. 

– Ha tényleg te vagy a kulcs, Elina, akkor valakinek meg kellett bűvölnie vagy hatástalanítani azt a csipkét– mondja Benett halkan, ahogy összeszűkült szemmel néz rám. – Talán tényleg az exem… vagy valaki, aki pontosan tudja, hogyan működik az idősík és a csipke.

Mark megtorpan és Benettre pillant.

– Akkor ennek nem csak egy átokhoz van köze – mondja. – Valaki tudatosan akar minket ebben a ciklusban tartani.

– Pontosan– feleli az öccse.

Megborzongok a gondolatra. Szinte érzem, ahogy a remény egy pillanatra megcsúszik bennem. Valaki játszik velünk, és én lennék az eszköze? El sem tudom képzelni, ki lehet ilyen hatalom birtokában, és mit akarhat elérni ezzel.

– De várj, mi van, ha… – kezdek bele hirtelen, az ötlet szinte magától bukik ki belőlem. – Mi van, ha valaki más is itt van, valaki, aki rejtve maradt eddig? Talán megpróbálta manipulálni a tetoválásomat, és ezért nem működik.

Mark és Benett összenéznek, és egy pillanatra mintha mindketten ugyanazt gondolnák. Mark közelebb lép, és rám néz.

– Akkor ki kell derítenünk, ki az. És ha megtaláljuk… talán van esélyünk visszatérni a való világba.

– Anabelle lesz a megoldás, csak meg kéne találnunk. Bár 90 éve szétmentünk, remélem azért örömmel fogad majd engem! – Benett vállon veregeti Markot, és közben egy huncut mosoly jelenik meg az arcán. Ahogy lenyomja a bátyját egy ilyen nyugtalanító pillanatban, mintha magában keresne bátorságot is, és ez valahogy engem is felvillanyoz. A következő pillanatban kiveszi a kezemből a whisky-t, és egy mozdulattal kiissza a pohár tartalmát, mintha az ital ereje kicsit segíthetne neki az előtte álló feladatra készülni. Nem sajnálom tőle, sőt, látom, hogy nagyon is szüksége van rá. Egykori menyasszonyával kell szembenéznie, és az a furcsa érzés telepszik rám, hogy én is kíváncsian várom, milyen is lehet Anabelle. Milyen nő az, aki képes volt Benett szívét egykor annyira megérinteni, hogy még most, 90 évvel később is, benne látja az egyetlen reményt?

Mark arcán gondterhelt kifejezés ül, de aztán bólint egyet.

– Ha Anabelle tényleg segíteni tud, akkor ideje felkutatni őt – mondja, bár a hangjában van egy csipetnyi kétely. – De tudjuk egyáltalán, hol keressük?

Benett vállat von, de a tekintetében ott csillan az elszántság.

– Megérzéseim szerint még mindig ugyanott van. Az ő világa mindig is a titkok és rejtvények körül forgott, szóval ha mást nem, azt el tudom képzelni, hogy ott maradt, ahol mindig is megtalálhattam… az Öreg Híd alatt, ott, ahol a misztikum és a valóság összeér.

Egy kis borzongás fut végig a gerincemen, ahogy elképzelem az öreg hidat, ahol a fátyolos köd és az idő sejtelmes homálya mindig megült. Lassan elmosolyodom, érezve a küldetésünk izgalmát, és a következő pillanatban már érzem, ahogy Benett keze az enyémre simul.

– Ne aggódj, Elina, Anabelle nem olyan ijesztő, mint amilyennek hangzik – mondja Benett cinkos mosollyal. – De azért jobb, ha felkészülsz, hogy a saját módján kissé… hmmm… nehéz természetű.

Mark elvigyorodik, bár a szemeiben ott pislákol az aggódás.

– Remélem, nem visz minket még mélyebbre az időcsapdában – mondja halkan.

Én csak bólintok, de a mellkasomban érzem az enyhe bizsergést, mintha a testem figyelmeztetne, hogy valami különleges vár ránk. Mark felénk int, és kivezet minket a kocsijához, ahol Benett hirtelen megtorpan, és csillogó szemekkel nézi a járművet. 

– Ó, a kicsike! Még megvan! – örvendezik, és gyengéden megsimogatja a kocsi oldalát, mintha rég látott kedvesével találkozna újra. Látszik rajta, hogy a régi kocsijuk különleges helyet foglal el a szívében.

Mark büszkén vigyorog rá.

– Naná! Amíg távol voltál, addig vigyáztam rá. Csak akkor vettem elő, amikor Elina megérkezett – mondja, majd rám pillant és huncutul kacsint egyet.

Érzem, hogy az arcom azonnal elpirul, mintha forróság öntené el az arcomat. Az a kacsintás… mintha valami titkot sejtetne. Képtelen vagyok visszatartani a szégyenlős mosolyt, és próbálom terelni a gondolataimat, nehogy a többiek észrevegyék, mennyire kizökkentett egyetlen pillantással.

– Szóval… máris útnak indulunk? – próbálom elterelni a figyelmet az arcomat elöntő forróságról, de közben érzem, hogy az egész testem vibrál.

Benett elvigyorodik, majd a kocsi ajtajához lép, mintha ösztönösen ő lenne a csapat vezetője, és széles gesztussal kinyitja az ajtót előttem.

– Hölgyeké az elsőbbség! – mondja, és látom a szemében azt a csipetnyi kalandvágyat, ami mostanra már engem is átjár.

A szél süvít körülöttünk, ahogy Mark nagy sebességgel hajt az úton. Az adrenalintól felpezsdül a vérem, és érzem, hogy minden egyes kanyar csak még jobban felszabadít. Ahogy az arcomat éri a hűvös levegő, hirtelen késztetést érzek arra, hogy kinyújtsam a karomat az ég felé, mintha magamhoz akarnám húzni a szabadságot. Felkiáltok örömömben, a nevetésem szinte eltűnik a motor dübörgése alatt.

Oldalra nézek, és Benett éppen rám mosolyog, egy cinkos, elégedett mosollyal, mintha tudná, milyen sokat jelent nekem ez a pillanat. Látom rajta, hogy ő is élvezi az utazás minden egyes percét. Ahogy visszahuppanok az ülésbe, Mark pillantását veszem észre a visszapillantó tükörben. Neki is egy apró mosoly húzódik az ajkán, amolyan csendes, megértő mosoly, amitől még inkább biztonságban érzem magam.

Felszabadultan nézek rájuk, és valami kellemes melegség tölti el a szívemet. Rég voltam már ilyen boldog. Ez az utazás, a sebesség, és az egész helyzet most olyan energiával tölt fel, amit szinte elfelejtettem. Túl sok idő telt el azóta, hogy így érezzem magam – főleg Brendon ügy miatt. De most itt vagyok, egy pillanatra minden gondot félretéve, és csak élvezem a pillanatot. Ahogy a táj elsuhan mellettünk, rájövök, mennyire szükségem volt erre a kalandra.

Már egy órája úton vagyunk, amikor eszembe jut valami: előveszem a szendvicseket a hátizsákból, és szétosztom a fiúknak. Benett hálásan elvigyorodik, és rögtön bele is harap a sajátjába.

– Köszi! – mondja teli szájjal, mintha napok óta nem evett volna.

Mark is elveszi a szendvicsét, de egy pillanat múlva rájön, hogy vezetés közben nem tudja megoldani, így zavartan rám pillant.

– Segítek – ajánlom fel azonnal, és közelebb hajolok hozzá. Óvatosan szétszedem a csomagolást, majd letörök egy kis darabot a szendvicsből. Mark felé tartom, ő pedig bekapja, amit kínálok neki.

Ahogy a következő falatot felé nyújtom, érzem, hogy ismét megjelenik az a különös, jóleső bizsergés, de próbálom figyelmen kívül hagyni. Hiszen ez csak egy gesztus, semmi több. De amikor az ajkai lassan hozzáérnek az ujjamhoz, és szinte szándékosan elidőzik, hogy tovább szopogassa. Hirtelen minden tervem szertefoszlik. Az érintése olyan intenzív hatással van rám, hogy hiába próbálom elterelni a gondolataimat, valami bennem mélyen újraéled, valami, amit próbáltam elnyomni. Összeszedem minden erőmet, hogy nyugalmat erőltessek magamra, de ahogy rám néz a visszapillantó tükörből, az csak még jobban felkavar.

– Khm– töri meg a kínos csendet Benett– Lassan megállhatunk a következő állomásnál. 

Mark csak szótlanul bólint, és leveszi a tekintetét a tükörről. Én pedig oldalra nézek, és továbbra is azon őrlődöm, hogy mit műveltünk az előbb?

Ahogy ott ültem a kocsi hátsó ülésén, és oldalra pillantottam, Benett szavai visszhangoztak bennem. Volt valami különös vonzereje; amikor a közelemben van, mintha a levegő felforrósodott volna. A jelenléte megnyugtató, de ugyanakkor felkavaró is – valahogy mindig a szívemhez közel van, még akkor is, amikor nem szól egy szót sem. Minden apró mozdulata, tekintete csak még mélyebbre húz ebben az érzésben, amit egy ideje próbálok elnyomni, de egyre nehezebb. Tudom, hogy Benett valahol a lelkem legrejtettebb zugába férkőzött, és nem akarom, hogy kisétáljon onnan.

Mégis, amikor Markra nézek, minden bonyolulttá válik. A szívem mindig hevesebben ver mellette, mintha egy láthatatlan kötelék húzna hozzá, amit képtelen vagyok elszakítani. Ő az, aki megérinti a lelkem sötétebb oldalát, aki felébreszti bennem azt a vágyat és szenvedélyt, amit magamnak sem merek bevallani. Benett mellett biztonságban érzem magam, de Mark mellett… Mark mellett igazán élek. Ahogy most is csak bámul maga elé, némán, ugyanazzal a csendes erővel, ami minden pillanatot kitölt kettőnk között, nem tudok szabadulni tőle.

Azon kapom magam, hogy már most azon tépelődöm, mi fog történni az este, amikor végre kettesben maradunk. Most először. Vajon hogyan fog alakulni az éjszaka? Kinek az oldalán fogom álomra hajtani a fejem? Ha egyáltalán képes leszek aludni… A gondolat, hogy mindketten ennyire fontosak nekem, hogy mindkettőjük után vágyom, egyszerűen túl sok ahhoz, hogy csak úgy álomba merüljek.

A döntés súlya ott lebeg felettem, és érzem, hogy hamarosan választanom kell.