A Fekete Csipke 17. fejezet

Az elveszett nyaklánc története

Rubin és én végre találtunk egy csendes sarkot a parkban, ahol leteríthetjük a pokrócot. Az őszi levegő friss volt, de a nap még épphogy át tudta törni a felhőket, úgyhogy éreztem a meleg sugarakat az arcomon. Rubin elővette a termoszt, és töltött nekem egy pohár teát. Ahogy a gőz előtört, azonnal megcsapott a fahéjas alma illata. A kedvencem. Felém nyújtotta a poharat, és hálás mosollyal fogadtam el.

Óvatosan megfújtam a forró italt, mielőtt beleittam volna. Az íze tökéletes volt – édes, meleg, megnyugtató. Rubin eközben a termoszt visszatette a táskájába, majd ő is leült mellém a pokrócra, kezében a saját poharával. Csendben kortyoltunk párat, élvezve a pillanatot, miközben a szél gyengéden borzolta a hajunkat. Rubin rám nézett, és egy kicsit elkomorult az arca. Tudtam, hogy valamit mondani akar. Az elmúlt napokban többször éreztem rajta, hogy valami nyomja a lelkét, de soha nem kérdezősködtem. Most viszont, ahogy rám szegezte a tekintetét, úgy éreztem, itt az idő, hogy végre megossza velem a titkát.

–Szóval ez a nyaklánc nem csak egy átlagos ékszer…– kezdte, és a hangja halk volt, mintha félt volna, hogy valaki meghallja. A szívem gyorsabban kezdett verni, hiszen ez a nyaklánc alig rajtam, és máris elvesztettem.

Rubin finoman a kezemre teszi a kezét, és megnyugtatóan rajtam hagyja. Majd bele kezd a sztoriba:

– Ez az ékszer évszázadok óta a családunk birtokában van, és különleges mágiával rendelkezik. Valamikor nagyon régen, az egyik ősöm, egy bátor boszorkány, saját kezűleg készítette. Az asszony akkoriban egy veszélyes démon ellen küzdött, aki a családját fenyegette. Hónapokon át kutatott és varázslatokat kísérletezett ki, míg végül megszületett az a nyaklánc. A titkos összetevője a verbéna volt – egy különleges gyógynövény, amely képes megtörni a gonosz erők bűvöletét, és megakadályozza, hogy azok kapcsolatba lépjenek a halandókkal. Ahogy az ősöm készítette a láncot, a verbéna illóolaja lassan beszivárgott a lánc minden egyes szemébe. Így a nyaklánc viselője mindig védve marad a sötét hatalmaktól. Ez az ékszer tehát nem csupán egy egyszerű családi ereklye, hanem egy erős védelem, amely már évszázadokon át őrködik a családunk felett. Pont ezért adtam neked, hogy megvédjen téged Marktól és Benettől. Tudom, hogy nehéz elhinni, és talán úgy hangzik, mint valami őrült mese, de komolyan gondoltam. Ez a nyaklánc nem csupán egy ajándék; egy védelmező erő, ami megóv téged azoktól, akik bántani akarnak. Mark és Benett már hosszú ideje figyelnek minket, és tudom, hogy veszélyt jelentenek rád. Éppen ezért kellett, hogy nálad legyen – csak így tudom biztosítani, hogy biztonságban legyél.

Ahogy Rubin befejezte, egy pillanatra nem találtam szavakat. A története elképesztő volt – hihetetlen, mégis annyira valóságosnak tűnt. Az őrzőm szemeiben láttam az aggodalmat és a törődést, ami szinte átitatta a szavait. Hála töltötte meg a szívemet, és ez a biztonság érzésével ölelt körbe, mintha egy láthatatlan erő vigyázna rám..Rubin tényleg ennyire törődik velem…

A gondolataim közé merülve észre sem vettem, hogy Rubin már újra a termoszért nyúlt. Felé tartottam a kezem, mire nekem is töltött belőle. Egy halvány mosollyal koccintottunk, és belekortyoltunk az italba, az ősi titkok és a jelen pillanatának nyugalmában összefonódva.

Az égre nézünk, és a nap elbújik a sötét felhők mögé. Ideje szedelőzködni. Ahogy pakolászni kezdünk, hirtelen egy furcsa érzés fut végig rajtam, mintha valaki figyelne minket. Amikor lehajolok, hogy felkapjam a pokrócot, a megérzésem egyre erősebbé válik. Elkap egy megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés, és a szívem szaporábban ver. 

Hirtelen hátrapillantok, hogy megbizonyosodjak róla, nincs ott senki. A fák árnyai nyúlnak és összefonódnak, a szél finoman zörgeti a leveleket, de nem látok semmit.

– Hallottál valamit? – kérdezem Rubinra nézve. Ő éppen pakolja össze a maradék holmikat, nyugodtan és magabiztosan, mintha mit sem tudna a ránk leselkedő veszélyekről.

– Nem, miért, te igen? – kérdez vissza higgadt hangon, miközben beteszi a termoszt a kis kosarába.

– Olyan, mintha valaki figyelne minket – mondom halkan, bár érzem, hogy a gondolattól összeszorul a gyomrom. A mézes tea okozta enyhe kábultság csak fokozza az idegességemet.

Rubin egy pillanatra megáll, de aztán vállat von, és az égre pillant.

– Szerintem csak egy kutya vagy a gazdája lehet. Sokan járnak errefelé. Viszont szedjük a lábunkat, mert mindjárt ránk sötétedik! – mondja, miközben elindul a kocsi felé.

Egyetértően bólintok, de az a különös érzés továbbra sem hagy nyugodni. Ahogy a fák közé pillantok, mintha egy árnyék mintha sietve elbújna a következő fa mögött. Megremegek, de megpróbálom magam meggyőzni arról, hogy Rubin valószínűleg jól látja a dolgot.

Amint beszállunk Rubin kocsijába, és bekötöm magam, egy pillanatra megnyugvást érzek, mintha a zárt tér és Rubin közelsége védelmet nyújtana a kinti sötétség és rejtélyes árnyak ellen. Azonban mielőtt teljesen megnyugodhatnék, hirtelen éles, forró fájdalmat érzek a combomon.

– Au! – kiáltok fel ösztönösen, ahogy a fekete csipke szinte égetni kezd a bőrömet. Az érzés ismerős, és azonnal eszembe jut, mit jelent: a tetkó akkor szokott így lángolni, amikor valami természetfeletti veszély közelít. Nyaklánc nélkül is érzem ezt a különös jelzést, mintha a testem ösztönösen tudná, hogy valami vagy valaki követ minket.

Lassan Rubin felé fordulok, de nem mondok semmit. Az agyam lázasan dolgozik, próbálva kitalálni, ki lehet az, aki ennyire erős jelenléttel bír, hogy még egyetlen pillantása is érezhető fizikai figyelmeztetést vált ki belőlem. Nem sok lény képes erre, de egy valakire azonnal gondolni kezdek: Alfi. Ő az egyetlen, akihez ilyen erős figyelmeztetést kapcsolok.

Rubin oldalra pillant rám, talán észreveszi, hogy valami nem stimmel.

– Jól vagy? – kérdezi, de hangjában nincs aggódás, inkább csak kíváncsiság, mintha tudná, hogy az érzéseim valamit elárulnak.

– Csak… úgy érzem, mintha nem lennénk egyedül – felelem halkan, tekintetem a kocsi tükrébe fúrom, mintha az úton, mögöttünk felbukkanna az árnyék.

Rubin szinte észrevétlenül bólint, mintha nem lenne idegen számára ez az érzés. Az autó motorja életre kel, és lassan kihajtunk az erdő melletti ösvényről. Ahogy távolodunk, a lángoló érzés lassan elhalványul, de a combomon még mindig érzem a csipke enyhe, bizsergető nyomát – mintha csak figyelmeztetne arra, hogy Alfival még nem végeztünk.

Amikor Rubinnal belépünk a lakásomba, csend és nyugalom fogad. A nappaliban csak pár pókháló feszül az ablakok sarkában, és az asztalon még mindig ott vannak a múltkori vacsora nyomai. Brendont aznap este kellett kórházba vinni, amikor megtámadták – azóta se jártam itthon.

Sóhajtok egyet, és összeszorítom az ajkaimat. Látszik, hogy Benettel lógtam, gondolom, miközben nekilátok a romeltakarításnak. Rubin szó nélkül mellém lép, és elkezd segíteni – rendes tőle, pedig nem is kértem meg. Együtt visszük ki a tányérokat és a poharakat a konyhába, én pedig gyorsan bepakolom őket a mosogatógépbe. Dobok bele egy tablettát, és elindítom a programot.

Kinyitom a hűtőt, de amit találok, az csak emlékeztet a hosszú távollétre: romlott grill csirke, savanyú szagú majonézes kukorica saláta. Elszorul a szívem, de kidobom a maradékot, majd alaposan kitakarítom a hűtőt. Rubin csendesen felkapja a szemetet, és leviszi a kukához. Hálásan felé biccentek, miközben próbálok valami ehető kaját találni a mélyhűtőben.

Jó érzés végre a tiszta lakásban lézengeni. Rubin egy darabig velem maradt, segített rendezgetni, aztán pár órával később elindult hazafelé. Kikísértem a kapuig, és érzékeny búcsút vettünk egymástól.

– Tényleg nagyon, nagyon vigyázz magadra! – mondja, a szemében aggodalom villan.

– Minden rendben lesz, ígérem neki mosolyogva, és hagyjuk, hogy elengedjük egymást. Rubin sietős léptekkel a kocsija felé indul, bepattan, majd még egyszer visszainteget. Nézem, ahogy lassan eltűnik az utca végén.

Egy darabig csak állok a kapuban, figyelve a lassan besötétedő utcát. Végül besétálok, és valami mély megnyugvás jár át. Boldog vagyok, hogy újra itthon vagyok – csak én és a csendes, tiszta lakás.

Belépek a lakásba, és hirtelen megugrom, amikor meglátom, hogy valaki áll a nappaliban.  Lehet, hogy Mark az?– villan át rajtam a gondolat, miközben a feszültség lassan szétárad bennem. Hogy surrant be ide ilyen észrevétlenül?

– Mark? Mit keresel itt? – kérdezem óvatosan, közelebb lépve hozzá, miközben próbálom lenyugtatni az idegesen kalapáló szívemet. Ő lassan megfordul és elindul felém.

– Szia! – köszön mosolyogva. – Gondoltam, benézek. Ugye nem zavarok? – érdeklődik könnyedén, megállva előttem.

– Nem, nem zavarsz – felelem kissé zavartan, megütközve azon, hogy itt látom. Mióta is nem beszéltünk? Talán azóta, hogy kimentett Alfi karmai közül?

– Akkor jó – sóhajt egyet, majd vizslatni kezdi az arcomat, mintha valami újat fedezne fel benne. – Mitől virultál ki ennyire? Bár azért látom, kicsit fáradt is vagy.

Letelepszik a kanapéra, kényelmesen széttett lábakkal, és a karjait lazán végigteríti a háttámlán.

– Ha nem tűnt volna fel az illatokból, Rubinnal kitakarítottunk – válaszolom, miközben karba tett kézzel állok előtte.

– Hmm… tényleg, most hogy mondod, most már kezd feltűnni – vigyorog, kivillantva hófehér fogsorát.

– Nagyon vicces – forgatom meg a szemem, és leülök mellé a kanapéra.

– Hogy van a pasid? – kérdezi Mark, én pedig kissé megdöbbenek. Mióta érdekli Brendon állapota?

– Napról napra egyre jobban van, – felelem, kicsit meglepve. – Bár még mindig nem emlékszik pontosan, ki támadta meg. A rendőrség azóta is nyomoz, de nem találtak semmit. Lehet, hogy hamarosan lezárják az ügyet.

Ahogy kimondom, mintha egy súly gördülne le a vállamról. Jólesik kimondani, mi nyomasztja a lelkemet – végre van valaki, akinek beszélhetek róla. Mark közelebb húzódik, és finoman megérinti az államat. Az érintése lágy, nyugtató.

– Minden rendben lesz, – ígéri, a szemembe nézve. – Ezentúl vigyázni fogok rád.

A szavai után közelebb hajol, és gyengéden megcsókol. Az arcára teszem a kezem, és átadom magam a pillanatnak. Basszus. Mivel nincs rajtam a nyaklánc hirtelen érzem, hogy Mark elkezdi szívni az erőmet. A fejem megszédül, de képtelen vagyok elszakadni tőle. A pillanat hevében hagyom, hogy magával ragadjon, még ha tudom is, hogy kockázatos. Érzem, hogy az erőm lassan elszivárog.

A karjaim elnehezülnek, és a tér lassan kezd körülöttem elmosódni. Mark még mindig ott van, érzem az érintését, de minden olyan távolinak tűnik. A szoba elsötétül, és csak a saját szívverésem dübörög a fülemben. A következő pillanatban valami különös történik – mintha elveszíteném a talajt a lábam alól. Hirtelen lebegni kezdek, mintha a testem elszakadt volna a valóságtól, és egy súlytalan állapotba kerültem volna. Körülöttem minden feketébe borul, mintha egy feneketlen mélységbe zuhannék.