A Fekete Csipke 35. fejezet

Amara

A konyhában vagyunk. A víz lassan forr a tűzhelyen, miközben előveszem a teafüvet. Amara szinte nesztelenül mozog a helyiségben, de a kíváncsiság ott van minden mozdulatában. A szeme minden apró részletet végigpásztáz: a modern konyhapult sima felületét, a digitális órát a mikró oldalán, és a sarokban hagyott mobiltelefonomat. Az ujjai végül megtalálják a telefont. Óvatosan ér hozzá, mintha attól félne, hogy egy rossz mozdulattal életre kel vagy eltörik. Figyelem, ahogy kicsit oldalra billenti a fejét, és a képernyőt nézi, amelyen a digitális óra pislákol.

– Furcsák ezek a tárgyak – szólal meg végül, mintha magában beszélne, de tudom, hogy nekem szánja a szavakat. A hangja tele van csodálattal, de van benne egy csipetnyi nosztalgia is, amitől kicsit összeszorul a mellkasom. – Az én időmben minden olyan más. Ez pedig olyan… Hogy is mondjam… Távoli? – A szavai végén felnéz rám, mintha megerősítést várna.

Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Az a különös, megfontolt kíváncsiság, ahogy felfedezi ezt a világot, annyira ismerős. Annyira… én. Amara tényleg hasonlít rám, a kíváncsisága, a finom mozdulatai, még az a furcsa kis arckifejezés is, amit tükörben szoktam látni. Közben visszafordul a telefonhoz, és az ujjával ügyetlenül végigsimít a képernyőn. A zárolt kijelző felvillan, mire egy pillanatra hátrahőköl, mintha valami mágia történt volna. Aztán óvatosan újra próbálkozik, és a képernyőn megjelennek a színes ikonok.

– Hű! – kiált fel halkan, a hangjában egyszerre hallatszik az ámulat és a döbbenet. Az ujjai fel-le siklanak a képernyőn, néha véletlenül megnyit egy-egy alkalmazást, amire halkan felkuncog. – Ezek ugrálnak! Nézd, még saját életük van – mondja, és csodálkozva néz rám, mintha nekem kellene megmagyaráznom a telefon "különleges viselkedését".

Nem szólok semmit, csak a pultnak támaszkodva figyelem. A teáskanna sípolni kezd, de alig hallom a hangját, mert túlságosan leköt, ahogy Amara gyermeki kíváncsisággal piszkálja a készüléket. Újra elmosolyodom. Ez a lány igazán… bájos.

A forró vizet a csészébe öntöm, és belemártom a teafiltert. Majd a lányomnak adom az egyik csészét, ő pedig azonnal belekortyol. Elégedetten felsóhajt, és tovább folytatja a csevegést:

– Tudod, anyám, mindig is különös dolgokat éreztem. Kiskoromban nem értettem, miért látok helyeket, embereket, akiket sosem ismerhettem. Aztán egyik nap… egyszer csak ott voltam. Egy másik időben. És nem tudtam, hogyan kerültem oda.

A hangja halk, de tiszta, mintha minden szót mérlegelne, mielőtt kimondja. A tekintete mélyen az enyémbe fúródik.

– Időutazó vagyok. Kiskorom óta. Az érzés olyan természetes volt, mintha mindig is ez lett volna az életem. De most, hogy itt vagyok, megértem, miért.

Amara lassan lehajol, és felhúzza a rövid nadrágját. A combján fekete csipke rajzolódik ki, mint egy eleven minta, amely egyszerre gyönyörű és félelmetes.

– Ez. Ez az oka annak, hogy képes vagyok utazni.

Nem tudok megszólalni. A kezem önkéntelenül a szám elé kapom, mintha ezzel el tudnám nyomni a belőlem kitörő rémületet. Ismerem ezt a mintát. Hiszen épp ugyanilyen van rajtam is. Csak az enyém... vörös.

– Azért változott meg a színe, igaz? – kérdezem remegő hangon. – Azért lett vörös, mert te kaptad meg a képességet?

Amara bólint. – A csipke választott. Vagy talán te adtad át. Én nem tudom. De most már értem, miért kellett ide jönnöm.

Szédülés fog el. Az ujjaim a combomra tévednek, mintha érezni akarnám azt a vörös mintát, amelyet olyan sokáig természetesnek hittem. Egy részem... most már értem. Ezért éreztem, hogy valami megváltozott. A képesség, amely annyi mindent elvett tőlem, most másé. Az övé. Az én lányomé.

– És mit jelent ez? – kérdezem alig hallhatóan. – Hogy most már te... te vagy az időutazó?

Amara elmosolyodik, de a mosolya mögött valami sötét bujkál.

– Nem csak időutazó vagyok, anya. Több annál. És te is az voltál. De ezt még nem tudhatod. Most pedig nyúlj bele a zsebedbe.

A szavai úgy zuhannak rám, hogy képtelen vagyok felfogni. Ennek ellenére mégis belenyúlok a zsebembe, és megakad valami az ujjaimon. Egy pillanatra megdermedtem. Valami hideg és sima feküdt ott, mintha mindig is a helyén lett volna, mégis idegen érzés volt megérinteni. Lassan előhúztam. A fény megcsillant a régi, faragott fémdarabon, amit a kezembe emeltem. Egy korong volt, tele kusza vonalakkal, mintha egy térkép rejlett volna rajta – egy térkép, amit sosem értettem. Vagy talán mégis. Ahogy végigsimítottam a bonyolult mintákat, valami megmagyarázhatatlan bizsergés futott végig rajtam. Nálam van az időkereke. Vajon hogyan került hozzám?

–Ez mi? Ez lenne az idő kereke?– kérdezte Amara, a hangjában ott bujkált a kíváncsiság, az a fajta őszinte érdeklődés, amit csak gyerekek képesek megfogalmazni. Közelebb hajolt, a tekintete a korongba mélyedt.

–Ez...– a szavak nem akartak kijönni a számon. Torkomban gombóc nőtt, a kezem reszketett. –Ez mentett meg minket– suttogtam végül, és éreztem, ahogy a mondat súlya rám nehezedik. Egy régi, eltemetett titok hangját hallottam, amint újra előmerészkedik. –Amikor te megszülettél... és azt hittem, hogy nem maradunk életben…

A hangom elakadt, a fájdalom és a hála egyszerre szorította össze a mellkasomat. Amara rám nézett, a tekintete ártatlan, mégis olyan mély volt, mintha ő már tudott volna mindent. A szemem előtt a kép lassan kirajzolódott, mintha újra ott lennék. Ott feküdtem az ágyon, a testem merev és nehéz volt, mintha a vihar, ami odakint tombolt, bennem is épp úgy szét akarna tépni mindent. Az orvos idegesen mozgott körülöttem, minden erejével azon volt, hogy világra hozza a kislányomat. A levegő éles, sós ízű volt, tele rettegéssel és reménnyel.

És aztán meghallottam. Amara sírását. Egyetlen hang, amely áttörte a vihart. Egy hang, amiért mindent feladtam volna. De nem tarthattam meg. Abban a pillanatban, amikor a világra jött, én elmerültem a sötétségben. Abban a pillanatban tértem vissza a saját valóságomba. 

Amara arca nem változott, de a szemében egy árnyalatnyi szomorúság csillant. Mintha tudta volna. Mintha látta volna azt a napot, amikor megszületett.

– Miért nézel így rám? – kérdeztem, de a hangom alig volt több suttogásnál. A kérdés, amit igazán fel akartam tenni, ott rekedt bennem: Tudsz róla? Tudod, mit jelentettél nekem abban a pillanatban?

Ő nem válaszolt. Csak nézett rám, és én biztos voltam benne, hogy már rég ismeri a történet végét, amelyet én most próbáltam újra összerakni.Vajon Amara tudja, mit vett el tőlem akkor? Vagy talán... mit adott vissza most?

A lányom csillogó szemekkel figyelt, a keze lassan az enyémhez ért. Éreztem, hogy ő is meg akarja érinteni a kereket. De ahogy a bőre a fémhez ért, az óramutató elkezdett mozogni. Lassan, szinte láthatatlanul fordult egy apró szöget, majd egyre gyorsabban kezdett körbejárni, mintha valamilyen rejtett mechanizmus indult volna el. Amara szeme tágra nyílt, a kíváncsiság és az izgalom keveréke tükröződött benne.

–Anya, nézd! – suttogta, mintha attól tartott volna, hogy a hangja megtörheti a pillanat varázsát.

–Én is látom..–válaszoltam remegő hangon, és nem tudtam eldönteni, hogy a csodálattól vagy a félelemtől. A mutató most már szédítő gyorsasággal forgott, és a kör alakú minták közepéből egy halvány, kékes fénysugár tört elő, ami a mennyezet felé emelkedett. A szoba megtelt az idő szinte tapintható jelenlétével – mintha a múlt és a jövő minden emléke és lehetősége egyetlen pontba zsúfolódott volna.

Amara még mindig a kezemet fogta, ujjai szorosan fonódtak az enyém köré. Éreztem a bőre melegét, ami furcsa módon ellentétben állt a korong hidegével. Egy pillanatra azt hittem, hogy mindez talán csak egy álom, valami őrült képzelgés, amit a fáradtság szőtt körém. De ahogy a fénysugár elkezdett mozogni, hullámszerű alakzatokat rajzolva a levegőbe, rájöttem, hogy ez valóságosabb, mint bármi, amit valaha tapasztaltam.

 – Ez nem csak egy régi tárgy... – mondtam szinte magamnak, de Amara hallotta.

 – Hanem micsoda?– kérdezte, és a hangjában ott remegett az ártatlan gyermeki hit. 

Hosszú pillanatig nem válaszoltam. A korongot néztem, az ujjbegyemmel végigsimítottam a bonyolult mintákon, amelyek mintha lassan a bőröm alá égtek volna. A szívem vadul vert, a gondolatok kusza örvényként kavarogtak a fejemben. Nem akartam elhinni, amit éreztem, de a felismerés egyre világosabban hasított belém.

– Ez… – kezdtem, de aztán elhallgattam. Hogyan mondhatnám el Amarának, amit én magam sem értettem igazán? – Ez Alfié volt.

A lányom homlokát ráncolva nézett rám. Nem kérdezett azonnal, csak várta, hogy folytassam. Én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat, miközben a korong súlyát éreztem a tenyeremben. A hideg fém mintha egy rég elveszett történet terhét hordozta volna magában.

–Ki az az Alfi? A pasid volt?–kérdezi. 

Megráztam a fejem, és egy szomorú mosolyt erőltettem az arcomra, bár a szívemben kavargó érzések egyre nehezebbek voltak elrejteni.

– Nem, nem volt a pasim – mondtam, de a hangom elárulta, hogy a történet, amit mesélni készülök, nem egyszerű. – Ő volt a tanárom.

Amara szemöldöke még magasabbra szökött. Láttam rajta, hogy ez a válasz nem elégíti ki. Mindig is ilyen volt: kíváncsi, de türelmes. Pontosan tudta, hogyan kell kivárnia, hogy végre kitálaljak. A tekintete a korongra vándorolt, amit még mindig szorosan tartottam, mintha attól félnék, hogy valaki elveheti tőlem.

– Ő… különleges ember volt. Bár nem biztos, hogy ez a jó szó rá – folytattam. A kezemmel végigsimítottam a korong hideg felületén, miközben az emlékek lassan felszínre törtek. – Mindig is éreztem, hogy más. Mintha nem teljesen ebbe a világba tartozott volna. Aztán egyszer elrabolt, és próbált tönkretenni. Hibriddé változtatott engem. Félig vámpír félig ember.

A lányom tekintete élesen fúródott az enyémbe.

– Anya, ne szórakozz. Ez most valami furcsa mese, vagy tényleg komolyan beszélsz? – kérdezte halkan, de a hangjában ott volt a gyanakvás. Mintha hirtelen mindent meg akart volna érteni, de félne tőle, hogy amit megért, az nem fog tetszeni neki.

A kezemet végül leengedtem, és a korongot az asztalra helyeztem. Az apró tárgy úgy tűnt, mintha önállóan vibrálna, vonzaná magához a fényt, majd újra elnyelné azt. Amara közelebb hajolt, hogy jobban megnézhesse.

–Ha tudni akarod az igazságot, akkor meg kell értened, hogy az, amit most mondok, nem csak egy történet, amit mesélek neked. Ez az én életem. A te életed is. És ha te is az én életemben akarsz maradni, akkor el kell fogadnod azt, ami velem történt. De tudnod kell, hogy most már nem tudom megvédeni téged attól, amit keresel – mondtam végül, és a szoba levegője megváltozott. Valami sötét, valami erőteljes, valami... életre kelő dolog volt az, amit most magam köré vonzottam.

Amara bólintással jelezte, hogy felfogta, amit mondtam. A fejét enyhén megdöntve, a tekintetét a korongra fókuszálva mintha egy pillanatra elmerült volna a gondolataiban. Nem szólt egy szót sem, de a csend, ami közénk telepedett, mindent elmondott. Mintha próbálta volna feldolgozni, amit hallott, és ugyanakkor az érzés is ott volt, hogy még nem biztos abban, hogy elég erős ahhoz, hogy megértse, mi áll mindezek mögött.

Amara végül rám emelte a tekintetét, a szemei már nem voltak olyan élesek, mint az előbb. A lányom mély levegőt vett, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha megerősödött volna. Nem tudtam, hogy mi rejlik a következő válaszában, de azt éreztem, hogy bármire is mondja, készen áll arra, hogy közösen nézzünk szembe mindazzal, ami előttünk áll. Én pedig biztos voltam benne, hogy egy új út kezdődik most, egy olyan, amit sosem láttunk még. Amara a zsebébe rakja a tárgyat, és egy pillanatra úgy néz rám, mintha egy titkot rejtegetne a tekintetében. Az arca hűvös, de a szemei tele vannak kérdésekkel, amiket nem tudok megfejteni. Tényleg eljutottunk idáig? Hogy most már nemcsak a múlt titkai, hanem a jövő is árnyékot vet ránk?

– Tudod, kit kell megkeresni? – kérdezi, és a kérdése olyan súlyos, mint egy súlyos kő, amit a lelkemen hagyott. A hangja hideg, nem mintha bármit is félt volna, inkább olyan, mintha már mindent elmondott volna magának, de most rajtam múlna, hogy kiadom-e a következő választ.

Megrázom a fejem, és próbálom felfogni, amit mondott. A válaszom nem jön azonnal, inkább az arcát figyelem, próbálom kitalálni, mit is várhat tőlem. Mert valami nincs rendben. Valami elkerülte a figyelmem, amit most hirtelen megérzek, de nem tudom, mi az.

– Apát – feleli, és hirtelen eszembe jut Mark. Nem tudom miért. Éreztem, hogy minden izom elnehezül, hogy a gondolataim összeomlanak. Mark. A neve a nyelvem hegyén volt, de nem tudtam kimondani. Az a férfi, aki mindent tönkretett, aki elvette tőlem az életem egy darabját. Az a férfi, aki egyre inkább közel került hozzám, és még most is ott van, az emlékeimben, az álmaimban.

– De kicsim... apádat otthon hagytad. Miért... – itt egy pillanatra megakadtam, a hangom halkabb lett, mintha már nem bírtam volna kimondani a következő szót. Az arcom szinte elmerevedett, miközben a gondolataim szétesni kezdtek. – Miért mondod ezt?

De a válasz nem jött. Mert valójában már tudtam, hogy Amara valami másra gondol. Valami, amit én még nem akartam elhinni, amit próbáltam elnyomni magamban. Mi van, ha ténmyleg ő az apja? Mi van, ha valahogy rájött? Amara szemében egy pillanatra mintha megvilágosodott volna valami, amit én nem akartam látni. Egy apró villanás, mintha minden titkomat feloldotta volna egyetlen szóval. De hogyan? Hogyan jöhetett volna rá? Hiszen Benett mindent elmondott neki. Ő nevelte, ő vigyázott rá. Hogyan lehet, hogy éppen most, hirtelen, egy pillanat alatt Markhoz kapcsolja őt?

De aztán egy másik érzés kúszott be a gondolataimba. Talán... talán Amara valahol mélyen érzi. Talán tudja, hogy az apja valaki más. Nem tudom, hogy ez honnan jön, de a szívem azt súgja, hogy lehetséges, hogy valahol, valamilyen módon, ő megérezte azt a köteléket, amit én magam sem tudok teljesen elengedni.

A lelkemben elfojtott remény ébredt fel. Talán... talán a sors segíteni akar. Talán Marknak van valami köze a mi történetünkhöz, és ha kiderül, hogy ő az apja... akkor talán minden, amit eddig elkerültem, valami értelmet nyerhet. Talán ez az, amire vártam. Talán ő a kulcs, ami mindent helyrehozhat, amit eddig elveszítettem.

– Mark... – próbálom megformálni a szót, de a hangom szinte elhal, miközben figyelem Amara reakcióját. – Miért... miért gondolod, hogy ő az apád?

– Mert érzem – mondta lassan, és a hangja mintha elhalkult volna, miközben végigszántott a szavain. – Álmomban mindig megjelenik. És nem tudom, hol találhatom meg a valóságban. Párszor beszéltünk. Olyan, mintha kísértene. Aztán néha látom az utcákon, az iskolában, a piacon. Azt állítja, hogy ő az igazi apám.

Miközben Amara ezeket meséli, egy éles, ismerős fájdalom hasít belém, és rájövök, hogy ő nemcsak azt érzékeli, amit a többi ember nem lát – ő tényleg valamit felfedezett, amit anno én is átéltem. Az apja a lányunkon keresztül próbál meg kiszabadulni abból a börtönből, ahová visszakerült. Mintha egy titkos kötelék húzná őt a múlt és a jövő között, és mindketten egy ismeretlen, sötét jövő felé tartunk. És minél több titkot lepleztek le, annál inkább úgy éreztem, hogy semmi sem lesz már olyan, mint volt.