A Fekete Csipke 33. fejezet

Az eltűnt testvér és az új jövevény

A ház, amiben most élek, mintha a második otthonom lenne. Az első hónapok, amikor idekerültem, zűrzavarosnak tűntek, de ahogy teltek a napok, egyre inkább otthonosan mozgok benne. A falakat borító képek, a régi bútorok nyikorgása, a csendet megtörő halk zene mind arról meséltek, hogy ez a hely sokkal több, mint egy egyszerű otthon. Egy világ, amelyhez hozzá kellett szoknom, de mostanra már a részemmé vált. Viszont Mark hűvös, átható pillantásai gyakran elbizonytalanítottak, miközben Benett szinte mindent megkérdőjelezett, amit mondtam vagy tettem. Mégis, valami vonzott hozzájuk. Egyfajta magnetikus erő, amelyet nem tudtam megmagyarázni.

Benett születésnapja után, úgy éreztem még jobban összekovácsolódtunk. A szívem alatt hordozott gyermek lett kapcsolatunk értelme – vagy legalábbis én így akartam hinni. Mégis, ott volt valami a levegőben, amit nem tudtam elhessegetni. Egy árnyék, egy kérdés, amely sosem hagyott nyugodni: vajon ez a kötelék valóban örökké tartó, vagy csak egy pillanatnyi illúzió, amely bármikor szertefoszlik?

Időről időre egyre jobban kezdtem kijönni a ház alkalmazottjaival. Először Nóra volt az, aki mindenben segített, és támogatott.Többek között ő segít megszervezni a születendő babám keresztelőjét. Egyik nap megkérdeztem lenne-e a gyermekem keresztanyja? A nő lelkesen igent mondott, és szorosan magához ölelt. Hiszen ő az, akiben a leginkább megbízom, ő az, akire mindig számíthatok, és akinek a szíve tiszta és jó. Valahogy úgy érzem, hogy a kisbabám számára ő a legjobb választás, aki mellettem lesz, ha majd nem tudok ott lenni, ha épp el kell mennem valahová.

Mark is szóba került, mint keresztapa. Tetszett neki az ötlet, de mindig elhúzta a száját, mintha nem akarná vállalni a szerepet. Talán azért, mert tudja, hogy a gyerekben benne van valami, ami még őt is megzavarja. De ő az, akire bármikor számíthatok, ha baj van, és tudom, hogy mindig ott lenne, ha szükség lenne rá.

Aztán Benett születésnapja után pár nappal később Mark eltűnt. Nem volt búcsú, sem magyarázat, csak egy hideg, nyomasztó üresség, amely minden percben egyre nagyobb lett. Először azt hittem, csak elvonult valahová, ahogy néha szokott. Mark nem volt az a fajta, aki szavakba önti a gondolatait; ő inkább a csendben találta meg az erejét. De amikor a harmadik nap is eltelt anélkül, hogy hírt adott volna magáról, egyre jobban elfogott minket a bizonytalanság. Egyik este bementem a nappaliba, és körül néztem. A fotel, ahol esténként üldögélt, érintetlen maradt. A könyv, amelyet mindig a kezében tartott, ott hevert az asztalon, mintha csak egy pillanatra hagyta volna ott. Az egész környezet emlékeztetett rá, mintha a ház is érteni próbálta volna az eltűnését.

Benett nem szólt semmit Mark hiányáról. Egyetlen szó, egyetlen árva megjegyzés sem hagyta el az ajkát, mintha Mark sosem létezett volna. Eleinte azt hittem, ő is épp olyan értetlenül áll a történtek előtt, mint én. De ahogy teltek a napok, valami furcsa változást vettem észre rajta. A vonásai lazábbak lettek, a mozdulatai szabadabbak. Mintha a bátyja eltűnésével egy súlyos teher esett volna le róla.

Benett sokkal vidámabbnak, élénkebbnek tűnt, mint valaha. Úgy nevetett, ahogy korábban sosem hallottam – felszabadultan, önfeledten. És ahogy az arca megnyílt, mintha minden egyes mosolyával egy rejtett részét tárta volna fel előttem, amelyet eddig a bátyja árnyéka eltakart. Nem tudtam, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban. Egyrészt jó volt látni, hogy boldogabb, könnyedebb. Másrészt ez a változás aggodalommal töltött el. Mert míg én minden egyes percben Markot kerestem a ház csendjében, a sötét folyosók árnyaiban, addig Benett egyre inkább úgy viselkedett, mintha a bátyja sosem létezett volna. És ez a közöny – ez a különös, furcsán önző boldogság – jobban zavart, mint Mark eltűnésének rejtélye.

Nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel a kérdést egy este, amikor a kandalló mellett ült, és pohár borral a kezében a lángokat bámulta.

– Nem hiányzik neked Mark? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangomban bujkáló feszültséget.

Benett lassan rám emelte a tekintetét. A szemeiben nem láttam meglepetést, inkább valamiféle nyugodt számítást. Megpördítette a poharat az ujjai között, és egy pillanatra elfordította a fejét, mintha a kérdés súlyát mérlegelné.

– Miért kérdezel ilyet? – válaszolta végül, a hangja könnyed volt, de éreztem, hogy minden szava mögött ott húzódik valami mélyebb.

– Mert te nem úgy viselkedsz, mint aki aggódik érte – vágtam vissza. – Mintha még örülnél is annak, hogy nincs itt.

Benett elmosolyodott, de ez a mosoly nem a boldogságról árulkodott. Hideg volt, éles, mint egy tőr. Letette a poharát, és előrehajolt, a tekintete közvetlenül az enyémbe fúródott.

– És ha így lenne? – kérdezte halkan. – Ha azt mondanám, hogy Mark eltűnése... egyszerűen csak szükségszerű volt?

A szavai jeges fuvallatként érték a bőrömet. Minden idegszálam tiltakozott ellene, hogy tovább hallgassam, de mégis ott maradtam, megbabonázva. Benett most már nem mosolygott. A szemeiben egy sötét, kiismerhetetlen fény villant meg. Úgy látom élvezi ezt a szerepet. Lehet, hogy most mutatja meg a valódi énjét?

– Elina, te nem érted. Mark mindig irányítani akart. Mindig ő volt az okosabb, a jobb, az erősebb. De talán épp ideje volt, hogy valami megváltozzon. – A hangja alig volt több suttogásnál, mégis ott lüktetett benne valami hátborzongató.

– Mit tettél? – kérdeztem, és magam is meglepődtem a hangom élességén.

Benett hátradőlt, mintha élvezné a helyzetet. Nem válaszolt azonnal, csak a tűz lángjait bámulta, mintha azokban keresné a választ.

– Nem tettem semmit, amit Mark ne tett volna meg velem – felelte végül. – Csak hagytam, hogy a dolgok végre úgy alakuljanak, ahogy mindig is kellett volna.

Miután Benett szavai elhaltak a levegőben, éreztem, hogy a hideg mintha a szobából a bőröm alá kúszna. A tűz tovább ropogott a kandallóban, de nem adott többé meleget. A gondolataim, úgy kavarogtak, mint egy tomboló vihar, mely minden egyes másodpercben egyre hangosabbá vált. Attól a perctől kezdve éreztem, hogy nem tudok Benettel egy légkörben maradni. Felálltam a fotelből, a mozdulat olyan lassú és nehéz volt, mintha egy láthatatlan erő húzna vissza. Benett tekintete végigkísért, éreztem, hogy figyel, hogy látja minden rezdülésemet. Nem néztem rá, mert féltem, hogy a szemeiben meglátom azt, amit nem akartam tudni.

Ezért elfordultam és a hálószoba irányába indultam. A lépcsők recsegése most hangosabbnak tűnt, mint valaha. Ahogy a kezem a korlátra simult, egy pillanatra megálltam. Éreztem, hogy Benett még mindig figyel. Mintha a jelenlétével át akarna fúrni, mintha szavak nélkül is azt mondaná: Tudom, hogy nem hiszel nekem. De nem fordultam vissza. A lábaim tovább vittek, egyenesen az emeletre.

A szobám ajtaja előtt megálltam, kezem a kilincsen tétovázott. A ház csendje szinte fojtogató volt. Nem tudtam eldönteni, hogy a csend kint maradt, vagy velem jött. Benyitottam, és a szoba ismerős illata megcsapott, de nem nyújtott megnyugvást. A félhomályban a bútorok árnyékai szinte szokatlanul idegennek tűntek, mintha az eltelt napok alatt valami átrendezte volna őket, valami, amit nem láttam.

Az ajtót becsuktam magam mögött, és a kulcsot elfordítottam a zárban. Egy furcsa, ösztönös mozdulat volt, amit magam sem tudtam megmagyarázni. Mintha a zár kattanása egy kis biztonságot nyújthatott volna, még ha csak illúzió is volt.

Benett arca lebegett a szemem előtt, a mosolya, amely hidegebb volt, mint valaha, és a szavai, amelyek súlyosan nyomták a mellkasomat: "Csak hagytam, hogy a dolgok végre úgy alakuljanak, ahogy mindig is kellett volna."

Miért nem kérdeztem többet? Miért nem szorítottam sarokba? De ahogy elképzeltem, hogy rákényszerítem az igazságot, egy másik gondolat fészkelte be magát az elmémbe: mi van, ha az igazság túl sok lenne? Mi van, ha már most is közelebb vagyok hozzá, mint amennyire biztonságos? Leültem az ágy szélére, a kezem reszketve simult a hasamra. A szívem alatt hordott gyermek érzése valaha erőt adott, de most félelemmel töltött el. Ez a ház, Benett, Mark eltűnése – minden egyre nagyobb fenyegetést jelentett, és most már nemcsak rólam volt szó. Valami árnyként kúszott az életembe, és tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor ér utol.

Az ablakon túl a szél feltámadt, az ágak árnyéka pedig úgy táncolt a falakon, mintha egy külső erő figyelne. És talán figyelt is. Mert ebben a házban soha semmi sem az, aminek látszik.

A gondolatok csapdájában vergődtem, amikor hirtelen belém mart az emlék: mi van, ha Mark pontosan tudta, mi történik köztem és Benett között? A kapcsolatunk – az, ami köztünk kialakult, és a gyermek, akit a szívem alatt hordok – talán túl sok volt számára. Túl nyers, túl fájdalmas. Talán ezért ment el. De ahogy ez az ötlet gyökeret vert bennem, egy másik, sötétebb gondolat árnyékolta be: mi van, ha Mark távozása nem saját döntés volt? Mi van, ha Benett akarta így? Ha Benett gondolta úgy, hogy Mark jelenléte túl zavaró, hogy a múlt terhe túl nehéz lett volna kettőnk számára? Vagy – és ez a feltételezés jeges félelemmel töltött el – talán Benett tett valamit. Valamit, amit még elképzelni sem tudok.

És ha ez igaz, akkor Mark távozása nemcsak egy döntés, hanem egy láncszem lehetett egy hosszú, sötét mintázatban, amely a két testvér kapcsolatát szőtte. Egy történet, amelyről én csak most kezdtem felfogni, hogy mennyire mély és veszélyes. Egy történet, amelynek talán én is akaratlan részese lettem.

Az éjszaka közepén a fájdalom úgy csapott belém, mint a villám. Az ágyon összegörnyedve próbáltam kapaszkodni valamibe – a takaróba, az éjjeliszekrény sarkába, bármi szilárdba, ami megmenthetett attól az érzéstől, hogy a testem darabokra szakad. A szobát betöltötte a sötétség sűrű, fojtogató csendje, amit csak a zihálásom tört meg. Az első pillanatban még nem értettem, mi történik velem, de aztán a fájdalom újra fellángolt, és minden kétséget eloszlatott: megindult a szülés.

– Benett! – kiáltottam rekedten, a hangom egyszerre tele volt pánikkal és kétségbeeséssel. – Benett!

A nevét újra és újra kiáltottam, míg végül a folyosóról sietős léptek zaja hallatszott. Az ajtó kivágódott, és Benett ott állt, a tekintetében egyetlen pillanatra megcsillant a döbbenet, majd átvette helyét az az erőteljes határozottság, amelyet mindig is csodáltam benne.

– Mi történt? – kérdezte, miközben mellém lépett, és egy pillantással felmérte az állapotomat. A válaszom nem is kellett, hiszen a testem önmagáért beszélt. A fájások között levegőért kapkodva csak annyit tudtam suttogni:

– A baba... most jön…

Benett azonnal cselekedett. Felkapta a szoba sarkában lévő vonalas telefont, és gyors mozdulatokkal eltekerte a tárcsát. Hallottam, ahogy izgatottan beszél valakivel a vonal túlsó végén. A hangja halkabb lett, de a határozottságából semmi sem tűnt el.

– Itthon fogsz szülni, mert nincs idő kórházba menni! – közölte velem, ahogy letette a telefont. . Az arca izgatottságtól és aggódástól feszült, de a szemeiben ott volt valami, amitől megnyugodhattam volna – ha nem hasított volna belém újra a fájdalom.

– Két utcával arrébb lakik egy orvos! Mindjárt itt lesz! – folytatta, majd sarkon fordult, és kirohant a szobából. Hallottam, ahogy kiabálva kelti fel a többieket, bár fogalmam sem volt, kiket. Most csak ő érdekelt, és az, hogy visszajöjjön. Mert a fájdalom, a félelem és az ismeretlentől való rettegés közepette Benett volt az egyetlen, aki biztos pontot jelentett.

Az ablakon túl hatalmas dörgés rázta meg az éjszakát, és szinte azonnal szakadni kezdett az eső. A vízcseppek vad ritmusban kopogtak az üvegen, mintha a világ is érezné az én viharos kínjaimat. Az összehúzódások egyre rövidebb időközönként érkeztek, és minden alkalommal úgy éreztem, hogy a fájdalom elveszi a józan eszemet. Nyögve és küszködve próbáltam valahogy átvészelni az egészet, de a testem saját életet élt, és nekem csak el kellett fogadnom, hogy teljesen az irányítása alá kerültem.

Egy pillanatra úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott. A kezem a hasamra simult, és a könnyeim forrón csordultak le az arcomon. Mit fogok tenni, ha az orvos nem ér ide időben? Mi lesz, ha valami baj történik? A gondolatok kavarogtak a fejemben, és az eső zajával keveredve szinte elnyomták a külvilágot.

Aztán újra megjelent Benett az ajtóban. Egy törölközőt és egy pohár vizet tartott a kezében. Az arca nedves volt – talán az izzadságtól, talán az izgalomtól –, de a szemei szilárdan rám szegeződtek.

– Elina, erős vagy. Képes vagy rá – mondta halkan, miközben letérdelt mellém, és az egyik kezével megfogta az enyémet. A szavai egyszerűek voltak, de olyan mély hit áradt belőlük, hogy egy pillanatra valóban elhittem, hogy meg tudom csinálni. Az ablakon kívüli vihar csak erősödött, de a szoba melegsége, és Benett határozott jelenléte tartotta bennem a lelket. A fájások egyre hevesebbé váltak, és éreztem, hogy már nincs visszaút.

– Itt van az orvos! – hallottam valakit a távolból kiáltani, és ez a hang talán a megváltás ígéretét hordozta magában. De addigra már nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy ennek hamarosan vége lesz.

Az ajtó kivágódott, és egy középkorú férfi lépett be. A haja nedves volt az esőtől, a ruhája gyűrött, de a szemeiben a tapasztalat és a nyugalom fénylett. Benett sietve mutatta be.

– Dr. Szelémi András. Ő a legjobb orvos a környéken – mondta, bár a hangjából még mindig érződött az aggodalom.

Dr. Szelémi egy pillantással felmérte a helyzetet, majd közelebb lépett hozzám. A mozdulatai gyorsak és céltudatosak voltak, mégis sugárzott belőle valami megnyugtató. Letérdelt mellém, és gyengéden megszorította a kezem.

– Elina, jól vagyok informálva, hogy első szülés? – kérdezte nyugodt, de határozott hangon.

Csak bólintani tudtam, a fájdalom elnyomta minden szavam. A kezem remegett, de az ő szorítása biztos pontként tartott a valóságban. A férfi Benett felé fordult, és gyors utasításokat adott.

– Hozzon meleg vizet, tiszta törölközőket, és egy párnát, hogy támasszuk meg a fejét! – mondta, majd újra rám nézett. – Rendben lesz. Mély lélegzeteket vegyen, amennyire csak tud. A teste tudja, mit kell tennie.

Benett azonnal eltűnt, hogy teljesítse az utasításokat, én pedig egyedül maradtam az orvossal. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de a férfi nyugodt jelenléte segített átvészelni. Minden fájásnál számolt velem, szinte ritmusra irányította a légzésemet.

Pár percen belül Benett visszatért, kezében a kért törölközőkkel és vízzel. Láttam rajta, hogy ideges, de próbálta magát tartani. Az orvos gyorsan elrendezett mindent, majd intett Benettnek, hogy maradjon a közelben.

– Elina, most a legnehezebb résznél járunk. Mikor érzi az összehúzódást, próbáljon nyomni, amilyen erősen csak tud. Nem sietünk, a baba érkezik, amikor készen áll, de segítenünk kell neki – mondta Dr. Varga.

A fájdalom újra fellángolt, és a testem automatikusan engedelmeskedett. Nyomtam, ahogy csak bírtam, miközben Benett a kezemet fogta. Láttam rajta, hogy aggódik értem, de valahogy az ő jelenléte is erőt adott. Az idő elvesztette minden jelentőségét, csak a fájdalom és a végtelen koncentráció létezett. A világ leszűkült a szobára, az orvos hangjára, és Benett szorítására.

– Látom a baba fejét! – kiáltotta az orvos hirtelen, a hangjában felcsillant a remény.

Ez az apró kijelentés adott új erőt. A testem minden maradék energiáját összeszedte, és az utolsó fájások során éreztem, hogy valami végre megtörténik. Egy utolsó nyomás, egy utolsó fájdalom, és hirtelen minden csend lett.

A következő pillanatban egy halk, majd egyre erősödő csecsemősírás töltötte be a szobát. Könnyek folytak végig az arcomon, de most nem a fájdalomtól, hanem az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Az orvos felállt, a karjaiban tartva a kisbabámat.

– Egy gyönyörű, egészséges kislány! – mondta mosolyogva, miközben egy tiszta törölközőbe bugyolálta, majd gyengéden a karjaimba helyezte.

Ahogy a kisbabám arcára néztem, minden fájdalom, minden félelem eltűnt. Benett ott állt mellettem, az arcán könnyek csillogtak. A kezét a vállamra tette, és halkan suttogta:

– Annyira erős voltál. Büszke vagyok rád.

A kisbabám meleg testét tartottam a karjaimban, de a boldogság és a kimerültség olyan mértékben nehezedett rám, hogy az egész világ kezdett elmosódni. Éreztem, hogy a szívem kalapál, a légzésem szaggatottá válik. Próbáltam megszorítani Benett kezét, de a mozdulat gyenge és erőtlen volt. A nevemet hallottam, de mintha egy alagút végéről jött volna. Benett hangja kétségbeesett volt. Éreztem, ahogy megfogja a vállamat, próbál gyengéden pofozgatni, hogy magamhoz térjek.

– Elina! Nézz rám! Hallasz engem? Elina! – kiabálta, a hangja egyszerre volt kétségbeesett és eltökélt.

Próbáltam válaszolni. Próbáltam kinyitni a szemem, de a testem mereven ellenállt, mintha egy láthatatlan erő tartott volna fogva, és lassan, megállíthatatlanul húzott volna lefelé, egy sötét verembe. A karjaim elgyengülve zuhantak mellém, miközben a kisbabát valaki más vette át. Az utolsó dolog, amit éreztem, Benett szorítása volt: erős, könyörgő, mégis elérhetetlen távolságban. Aztán mindent elnyelt a sötétség.