A Fekete Csipke 15. fejezet

A házibuli

Amikor beléptünk a kertbe, Rubin már szinte azonnal elkapta a karom, és húzott magával a tánctér felé. A zene hangos volt, a ritmus a mellkasomban dübörgött, és egy pillanatra el is felejtettem mindent –Markot, Alfit, és Benettet. Kicsit később Mira is csatlakozott hozzánk, és tovább roptuk a táncot. Rubin magával ragadó volt, valósággal sugárzott a felszabadultságtól. A zene azonban egy idő után túl hangossá vált, és éreztem, hogy egy kis friss levegőre van szükségem. Rubin és Mira még mindig a táncparketten mozogtak, így szó nélkül kisétáltam az udvarra. Ahogy a kabátomat magamra vettem és kiléptem a hűvös éjszakába, a hangulat megváltozott. Az udvar sötét volt, csendes, csak néhány halvány lámpa világította meg az ismerős helyet.

Ahogy körülnéztem, hirtelen visszatértek az emlékek. Balázsékkal elég sokat lógtunk ide kint. Az a rengeteg gyerekzsúr, és az első medencés buli. Akkor minden olyan egyszerű volt, csak a pillanatnak éltünk, és nem számított semmi más. Most pedig itt állok, ugyanazon a helyen, mégis teljesen más emberként, tele kérdésekkel és kételyekkel. Régi szép idők! Visszasétáltam a házba, ahol a buli éppen kezdett igazán beindulni. Rubin viccelődött, nevetett, egyre jobban feloldódott a társaságban. Én viszont kicsit elveszettnek éreztem magam. Hiába próbáltam feloldódni, nem tudtam teljesen elengedni magam.

–Nézd csak ki van itt!–lelkesedik a barátnőm, és magával húzza a férfit. 

Ahogy néztem őket, furcsa érzések kavarogtak bennem. Mira azonnal átvette a flörtölős szerepet, kacér mosollyal Benettre nézett, aki láthatóan élvezte a helyzetet.

– Szóval, Benett, mi szél hozott errefelé? Csajozni jöttél? Mert nekem most éppen van egy kis időm – mondta, miközben bájosan megrebegtette a pilláit. Én csak karba tett kézzel álltam, és döbbenten néztem rá. Miért csinálja ezt Mira? Egyből elkap a hányinger. Vajon mennyire természetes neki ez a flört? Mennyire zavarna, ha Benett valóban érdeklődne iránta?

– Mira, ne hajolj rá annyira! – próbáltam tréfálkozva közbeszólni. – Nem mindenki szereti a tolakodást.

– Nyugi, Elina, csak szórakozom – kacsintott Mira, majd visszafordult Benetthez, aki most már engem nézett, mintha várná, mit fogok reagálni.

Majd Benettel összeakadt a tekintetünk, és láttam rajta, hogy élvezi a lány társaságát. Ezért fogtam magam, és azonnal otthagytam őket. Kit érdekel Benett! Szívem szerint odaszúrtam volna valamit, hogy letöröljem az arcáról azt az önelégült mosolyt, de helyette csak egy mély levegőt vettem. Így fogtam magam, és otthagytam őket. Kit érdekel Benett! Magamra kényszerítettem ezt a gondolatot, mintha az elég lenne. Elindultam a kijárat felé, és igyekeztem szaporábbra venni a lépteimet. Útközben felkaptam a kabátomat, és a karomra dobtam. Ahogy kiléptem a házból, a buli zaja tompábbnak tűnt. Felhúzom a cipzárt, és a kapu felé gyalogolok. Abban a pillanatban, ahogy a kezem a kapu kilincséhez ér, érzem, hogy valaki gyengéden megérinti a vállamat. Ingerülten megfordultam, és majdnem rákiabáltam az illetőre.Benett állt előttem. 

– Elina, máris indulsz? Hiszen most indul be a buli – érdeklődött, és a keze az enyémen, így ketten fogtuk a kilincset.

– Fáradt vagyok – füllentettem, és megpróbáltam elfordulni, de nem engedett el.

Benett megragadta a derekamat, és finoman, de határozottan a kapuhoz nyomott. Az ajkait közel engedi a fülemhez. Egy pillanatra megmerevedtem, éreztem a teste közelségét, a lélegzetének melegét a bőrömön. A fejét enyhén oldalra billentette, és kérdőn nézett rám:

– A múltkor úgy volt, hogy elszökünk, miért nem jöttél hozzám a kórház után?

Miközben Benett némán várta a válaszomat, keze finoman csúszott le a derekamról. De mielőtt teljesen eltávolodott volna, ujjbegyével végigsimította a csuklóm belső oldalát. Egy pillanatra megborzongtam – apró, de mindent kifejező gesztus volt.

Majd eszembe jutott, hogy pont aznap találkoztam Rubinnal.

– Könyvtárba kellett mennem – felelem, a hangom halk, szinte csak egy lehelet. – Szerinted mi mást tehettem volna? Komolyan azt hitted, hogy feladom az életemet, mert az olyan könnyen megy? Hát tévedsz!– A szavaim kemények, de érzem, hogy mindezt magamnak is mondom, hogy erőt merítsek a távolságból, amit közénk próbálok húzni.

Ahogy ezt kimondom, a férfi még közelebb húzódik hozzám. A tekintetünk találkozik, és abban a pillanatban érzem, hogy a szívem szinte majd kirobban a helyéről. Mintha minden egyes milliméterrel közelebb húzódna, és a bőröm alatti remegő feszültség is egyre erősebbé válna. Ahogy felszínesen lélegzem, észreveszem, hogy ő is ugyanabban az ütemben szívja be a levegőt, majd engedi ki – mintha ösztönösen igazodnánk egymáshoz. 

Amikor az ajkai a fülemet érinti, érzem, ahogy egy hűvös borzongás fut végig a gerincem mentén. A testem önkéntelenül is reagál – egy leheletnyi reszketés, amit képtelen vagyok elfojtani. Egyszerre érzem a lábam alatt a föld biztonságát és a talaj bizonytalanságát, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetném az irányítást magam felett. Benett közeledik, tekintete mély és elszánt. Ujjai finoman érintik meg az arcomat, és olyan gyengéden húz magához, mintha csak félne, hogy el fogok szökni előle. Mielőtt megtette volna, Benett egy pillanatra megállt. A pillantásában ott bujkált a kérdés, és én tudtam, hogy csak akkor lép tovább, ha én is úgy akarom. Éreztem, ahogy az arcomon enyhe pír fut végig, elárulva minden rejtett gondolatomat. 

Nem volt szükség határozott válaszra sem, csak egy szinte észrevétlen bólintásra, ami talán csak egy lehelet volt, de ez éppen elég. Láttam, hogy Benett észrevette, mert szeme sarkában megjelent egy halvány, megkönnyebbült mosoly. Ezután már nem volt visszaút: a férfi azonnal megcsókolt. Először óvatosan, majd egyre mélyebbre sodort a szenvedélyével. Az egész testem lángokba borult, miközben a hajába túrtam. Egy pillanatra visszahúzódott, mintha csak kóstolgatna, majd újra közelebb húzott magához, hogy ismét birtokba vegyen. A keze gyengéden végigsimított az arcomon, majd a tarkómra siklott, ujjai finoman beletúrtak a hajamba, ezzel is még közelebb húzva magához.

Aztán hirtelen megszakadt az egész. Benett váratlanul eltávolodott tőlem, ahogy visszalépett. Zavartan néz rám, és idegesen a hajába túr.

– Bocsáss meg… – mondja halkan, mintha valami bűnt követett volna el.

Zihálva nézek rá, szinte képtelen vagyok szavakat formálni. Érzem, hogy a mellkasomban őrült tempóban zakatol a szívem, és önkéntelenül is a kezemet odateszem, mintha megpróbálnám lecsillapítani ezt a tomboló érzést.

– Nincs semmi baj – suttogom, de a hangom remeg, és még mindig érzem az érintésének hatását, mintha minden egyes ujja nyomot hagyott volna rajtam. Ez annyira intenzív volt, hogy szinte elakadt a szavam. Benett csókja elárulta, hogy talán ő is érez valamit irántam.

A férfi határozott léptekkel a kapu felé indul, és ösztönösen követem őt, bár még magam sem tudom, miért érzem, hogy utána kell mennem.Többre vágyom. Az előbbi érintésében volt valami...amitől egyből elaléltam. Egy igazi kóstoló volt, hogy mi várna rám az éjjel, ha ebbe belebonyolódok. Talán máris meggondolta magát? Az előbb még ott volt mellettem, és most mintha elzárná magát tőlem. Szinte már bánt a gondolat, hogy talán számára nem jelentett annyit az a csók, mint nekem. A szívem kalapál, és nem akarom beismerni, de attól félek, hogy talán már nincs is szándékában közelebb engedni magához. Nem akar hazavinni? Vagy csak én értettem félre az egészet?

– Hé, várj! Nem akarsz hazavinni? – kiáltok utána, és egy pillanatra megáll, majd visszanéz rám.

– Abból csak baj lenne – sóhajtja, mintha már előre látná, mi fog történni, ha belemegy.

– Ígérem, nem lesz semmi, majd hátra ülök – próbálom megnyugtatni, remélve, hogy hisz nekem. Ő csak megdörzsöli a homlokát, aztán egy gyors pillantást vet az égre, mintha onnan várna választ.

– Jól van, inkább pattanj be mellém a kocsiba! – mondja végül, bár a hangja inkább utasít, mint kér. Szinte felvillanyozva ugrom be az autóba, és érzem, hogy az izgalom újra felpezsdíti a lelkem.

Csendben indulunk el, mindketten a gondolatainkba merülve. Érzem, hogy a levegő közöttünk vibrál, mintha szavak nélkül is tudnánk, hogy mindketten ugyanazon töprengünk. Egy ponton már nem bírom tovább, és kíváncsian Benettre pillantok.

– Szóval, Benett, mondd csak, miért vagy most olyan szelíd? – kérdezem játékosan, próbálva megtörni őt. Mivel tudom, hogy napok óta nem ért hozzám úgy ahogy kellett volna. A csók is eléggé szenvedélyes volt, de ezúttal jól tartotta magát. 

A kérdésem mosolyt csal az arcára, és halkan felnevet. Imádom azt a mély, bársonyos nevetést, szinte mindig megborzongok tőle.

– Én, szelíd? – mondja, és fejét kicsit félrebillenti. – Dehogy vagyok az. Inkább ki vagyok éhezve, de nagyon. Ez az önmegtartóztatás borzasztóan nehéz. Legszívesebben feléd hajolnék, és elszívnám az összes energiádat.

A szeme elsötétül, ahogy rám néz, és az a pillantás, amitől egyszerre érzem magam védtelennek és vonzónak. A szavai egyszerűen és őszintén törnek elő belőle, és minden védekezésem pillanatok alatt elolvad.

– Ó, szóval ki vagy éhezve? – kérdezem ártatlan hangon, de egy csábos mosollyal a szám szélén. – És mégis mire? Egy kis társaságra? Vagy valami… másra? – finoman megérintem az alkarját, ami a sebességváltón pihen.

Benett mélyet sóhajt, az izmai megfeszülnek az érintésem alatt, de a szemét az úton tartja, mintha próbálná megőrizni a nyugalmát.

– Ne játssz velem, Elina – morogja, a hangjában érezni a feszültséget. – Én tényleg nem viccelek.

– Ó, dehogy játszom – felelem halkan, közelebb hajolva hozzá. – Csak érdekel, vajon mennyire nehéz ez az "önmegtartóztatás." – Ujjaim lassan végigsimítanak a karján, épp csak egy kicsit, de érzem, hogy ettől megfeszül az egész teste.

Benett szemöldöke összerándul, mintha egy utolsó figyelmeztetést küldene felém.

– Csak azt nem értem, hogy miért állsz ellen ennyire… – folytatom.–Lehet, nem is vagyok annyira jó neked.

– Ne provokálj, Elina – mondja, és érzem, hogy a hangja egyre mélyebbé és rekedtebbé válik.

Kihívóan elmosolyodom. – Talán csak azért mondod, mert félsz, hogy nem bírod ki.

Benett ekkor hirtelen lehúzódik az út szélére, a kocsit megállítja, és mélyen az arcomba néz. A tekintete elszánt, szinte lángol.

– Ugye tudod, hogy mibe keveredtél? – kérdezi halkan, de minden szava mögött ott bujkál a vágy és az a veszélyes szenvedély, amit eddig próbált visszafogni.

Kihívóan pillantok vissza rá, és pimaszul válaszolok:

– Mit kéne tudnom? Hiszen tudom, hogy mire vágysz.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. 

Benett hirtelen lehajol, ajkai a nyakamra tapadnak, és érezni kezdem, ahogy valami különös erőt próbál elszívni belőlem. Az aurám szinte megroggyan, egy pillanatra megszédülök, ahogy szívja magába az energiámat.

De alig pár másodperc múlva Benett hirtelen megtorpan. Érzem, ahogy teste megfeszül, majd elválik tőlem, és köhögni kezd, mintha valami marná a torkát.

– Mi a fene? – kérdezi zavartan, még mindig fuldokolva.

Elégedetten elmosolyodom, és lassan megérintem a nyakamban függő láncot.

– Ugye tudod, hogy Rubin által védett vagyok? – mondom pimaszul, majd a nyakláncot lassan leveszem, és megmutatom neki. Az amulett súlya most szinte égeti a tenyerem, és Benett elkerekedett szemekkel mered rá, mintha most először látná.

A szemem csillog a győzelem ízétől, és gúnyosan hozzáteszem:

– A jó öreg verbéna mindig megvéd – súgom, élvezve a döbbenetet az arcán.

Benett hitetlenkedve, de egyre tisztább tekintettel néz rám, majd végül kikapja a nyakláncot a kezemből, szeme összeszűkül, mintha feldolgozná az új helyzetet. Tudom, hogy ezzel most sikerült kibillenteni az egyensúlyából – és ez csak még izgalmasabbá teszi a játékot.

– Rubin… – hörgi rekedten, mintha a neve önmagában valami elfeledett, fájdalmas emlék lenne. Próbálja összeszedni magát, de látszik rajta, hogy a verbéna és Rubin említése kizökkentette. Az előbbi vágyakozó pillantását most valami egészen más váltja fel – értetlenség, talán harag és egy csipetnyi félelem is.

Látom, ahogy küzd, próbál magához térni, de az érintésem még ott lüktet a bőrén, és a verbéna nyomai is érezhetőek rajta. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha újra elveszítené az irányítást, de gyorsan összeszedi magát, és rám néz, szinte vádlóan.

– Szóval Rubin… – szólal meg rekedten, szemében különös fény csillan. –Ő lett az őrzöd. Most már minden világos.

Elégedetten biccentek, magabiztosan állva a tekintetét.

– Pontosan. Talán most már megérted, hogy velem ezentúl nem lesz olyan egyszerű dolgod – mondom kihívóan.

Benett némán figyel, a düh és az érzelem vihara a tekintetében kavargó örvényként fut át. Most már nem csak a vágy tombol benne – van valami mélyebb és sötétebb is, amit próbál elnyomni. Egyértelműen felébresztettem az ösztöneit.

– Azt hiszed, megállíthatsz ezzel a lánccal? – kérdezi végül halkan, mintha újabb kihívást dobna felém, próbálva visszanyerni az irányítást.

– Próbálkozhatsz – mosolygok rá. – De tudnod kell, hogy Rubin mindig egy lépéssel előttetek jár.

Benett mély levegőt vesz, és egy pillanatig csak mered rám, mintha próbálná megfejteni mit is mondtam neki. Végül megrázza a fejét, mintha el akarná űzni a zavarodottságát, majd lassan visszasétál a kocsihoz, és beül a vezetőülésbe. Egyetlen szó nélkül néz rám, várva, hogy beszálljak mellé. Mielőtt beszállnék, még egyszer megérintem a verbénával díszített nyakláncot, amit Rubin adott, és elmosolyodom, tudva, hogy ez a védelem mindig velem lesz, bármi is történjen. Amint becsatolom az övem, Benett már indít is, és némán elindulunk az úton, egyenesen az ő lakása felé.