A Fekete Csipke 13. fejezet

A titkos viszony

Másnap reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Mire feleszméltem volna, már a kijelzőt bámultam, ahol Mira neve villogott. Álmosságomat még le sem ráztam teljesen, mikor megláttam az üzenetét. Egy házibulira invitált – ,Herman az osztálytársunk rendezi, és állítólag mindenki ott lesz.

Gyere el, könyörgöm! Olyan régen buliztunk együtt!– írta. Mira szinte mindig ilyen lelkes volt, ha programokról vagy társaságról volt szó. Lassan visszaemlékeztem, mennyi jó estében volt részünk az utóbbi időben. De Rubin... Ott volt a levegőben, hogy talán még nem állok készen. Rubin, akivel még csak nem is ismerjük igazán egymást, nem hívhatom csak úgy el egy buliba. Főleg egy új közösségbe, akiket nem ismer. Vajon mit szólna, ha egyből mély vízbe dobnám? 

Gondolkodás nélkül pötyögtem vissza, hogy “nem tudom, talán máskor". De Mira gyorsan reagált: "Elina, tudom, hogy nehéz neked, de én tényleg szeretném, ha ott lennél. Együtt úgyis jobban érezzük magunkat, és ez a buli most ránk férne, hidd el."

Sóhajtottam egyet. Igaza van.Maximum megkérdezem Rubint, hogy van-e kedve velem jönni egy házibuliba.

Ahogy ezen gondolkodtam, szinte már magam előtt láttam, ahogy Rubin elgondolkodva felvonja a szemöldökét a meghívás hallatán, és talán egy pillanatig azon tűnődik, hogy mégis miféle buli lehet ez. Vajon örülne neki? Vagy épp zavarba jönne, ha megkérdezem? Alig ismerjük egymást, és mégis, valamiért úgy érzem, hogy ha ő is ott lenne, talán könnyebb lenne számomra is az egész. Gyorsan pötyögni kezdtem a telefont, mire eszméltem, már írtam is neki: 

„Szia Rubin! Nem tudom, van-e kedved, de az osztálytársaim szerveznek egy házibulit, és… nos, gondoltam, hogy ha van kedved, csatlakozhatnál. Mit gondolsz?”

Egy pillanatra megtorpantam, mielőtt elküldtem volna, aztán hirtelen bátorságot merítve megnyomtam a küldés gombot. Most már csak várnom kellett a válaszára. Nem kellett sokáig várnom, mert Rubin azonnal igent mondott. Alig hiszem el! Szinte el sem olvastam rendesen, már ugrottam is fel az ágyról örömömben. Rubin eljön a buliba! Mira örülni fog, én pedig... hát, nekem ez tényleg feldobta a reggelt. Na, ideje készülni a sulira, és ha belegondolok, ma végre péntek van. Egy kis tombolás igazán jól fog esni a tanulás után.

Oda megyek a szekrényemhez, és gyorsan végigpásztázom a ruháimat. Valami kényelmes kell – fehér póló, egyszerű és simán megy a kedvenc farmeremhez. Előkapom a magassarkúmat is, mert miért is ne, jól esik egy kicsit feldobni az egyszerű öltözetet. Egy gyors fújás a kedvenc parfümömből… Nos, nem akarom túlgondolni, de egész dögösnek érzem magam így.

Egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim. Vajon mikor fog Mark újra felbukkanni? És Benett? Mióta átjöttek, szinte alig láttam őket. Lehetséges, hogy elutaztak? Nem hibáztatom őket – annyi év után, amit bezárva töltöttek, most végre szabadok, és kitudja, merre lehetnek. Megpillantom a tetkót a karomon; még mindig nincsenek a közelben.

Előkapom a rúzsomat, és gyorsan végighúzom az ajkaimon, hogy egy kis színt adjak az arcomnak. Na, máris készen vagyok!

Amint beérek a suliba, rögtön érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. A folyosón szokatlanul nagy a felfordulás; a diákok kis csoportokba verődve suttognak, és egyfajta feszült, szorongó légkör terjeng mindenfelé. Összeráncolt homlokkal figyelem őket, majd megállítok egy lányt, aki éppen mellettem halad el.

– Mi történt? – kérdezem, bár valamiért furcsa nehézség van a gyomromban.

– Valaki meghalt – válaszolja sírós hangon, majd azonnal elfordul, mintha el akarna rejtőzni a saját szavai elől.

– Tessék? – döbbenek meg, és nyújtogatom a nyakam, hogy jobban lássak. Alfi szemeit kapom el a tömeg túloldalán; rám pillant, és egy bólintással jelzi, hogy kövessem. Egy mély levegőt veszek, majd átverekszem magam a többieken, és a kémiaszertár felé indulok. Ahogy odaérek, gyorsan beslisszolok az ajtón, és becsukom magam mögött. Alfi már vár rám, gondterhelten dörzsöli a homlokát, ahogy megáll előttem.

– Az egyik lányt megölték – mondja ki rögtön.

– Jesszus! – döbbenek meg, és ösztönösen a számhoz kapok. Szinte el sem hiszem, amit hallok. Megölték… Ez nem egy baleset, nem egy tragikus véletlen – ez valami más, valami szörnyű. Alfi tekintetében ott bujkál valami sötét, valami sejtelmes, amitől még inkább összeszorul a gyomrom.

– Állítólag valaki követte az utcán – folytatja Alfi, miközben közelebb lép. – És amikor senki sem látta, ráugrott a lányra. Az elején állattámadásnak hitték, aztán kiderült, hogy egy ember volt. Senki nem tudja, hogy ki.

Érzem, ahogy átjár a borzongás. Minden szó, amit kimond, egyre súlyosabbá teszi a levegőt közöttünk, a feszültség pedig szinte fojtogatóvá válik.

– Ez valami szörnyű! – suttogom, és érzem, ahogy a rettegés egy pillanatra teljesen átjár. Megérzem Alfi tekintetét, ahogy felnézek rá; vonásai komorak, de amikor visszanéz rám, mintha valami lágyulna a pillantásában.

– Az – válaszolja halkan, majd közelebb hajol, mintha vigasztalni akarna. – Ismerted?

Megrázom a fejem. 

–Nem, személyesen nem ismertem.

Csak az arca villan be hirtelen – amikor szekrényénél állt, és a barátnőivel nevetgélt.

– Értem – bólint lassan, majd meglepetésemre finoman megérinti az arcomat. Ujja hideg, de az érintése szinte megéget.

– Örülök, hogy nem te voltál – mondja lágyan. – Mert akkor szomorú lennék.

Meglepődöm a szavain, és hirtelen hátrébb lépek. Összeráncolom a homlokom, próbálva rájönni, vajon mit is jelentenek ezek a szavak igazán. Alfi vágyakozva néz rám, és látom a szemeiben, hogy igazat mondott. 

– Valóban? – kérdezem végül, a kíváncsiságom erősebb, mint a zavartságom. – Mondd, Alfi, mit akarsz te valójában?

Ő közelebb hajol, egészen a fülemhez, és halkan belesúgja:

– Téged.

A válasza úgy fut át rajtam, mint egy hideg áramlat, és hirtelen megremegek. Visszanézek rá, és a tekintetében ott van valami intenzív, szinte kiismerhetetlen csillogás, amitől minden érzékem kiélesedik. A pillanat olyan feszült és vibráló, hogy alig veszek levegőt. Nem tudom, mi fog történni, de érzem, hogy az eddigi határok lassan semmivé foszlanak körülöttünk.

Mielőtt felfoghatnám, mi is történik, Alfi kezei megérintik az arcomat, és érzem, ahogy a hüvelykujja végigsimít az arccsontomon. A mozdulata erőteljes, mégis finom, és szinte teljesen magával ragad. Egy másodpercre sem engedi a tekintetemet, mintha be akarna látni minden rejtett gondolatom mögé. A következő pillanatban váratlanul, mégis szenvedéllyel megcsókol. Az ajkai forrók és határozottak, ahogy rátalálnak az enyémekre, és az egész helyzet egyszerre megdöbbent és megbabonáz.

Minden gondolat, minden kétség és aggodalom kiszorul a fejemből; ez a csók kiszakít a valóságból, és magával húz egy olyan érzésbe, amit nem tudok megmagyarázni. Az egyik kezem ösztönösen a vállára simul, mintha kapaszkodnom kellene, hogy el ne essek. A szívem vadul zakatol, és fogalmam sincs, mit művelünk, de jólesik. Egyszerre furcsa és felszabadító, hogy végre engedek ennek az érzésnek, ami már régóta lappang bennem, de eddig sosem mertem bevallani.

Aztán megszakítom a csókot, zihálva lépek hátrébb, próbálva visszanyerni az egyensúlyt. Melegség fut végig az arcomon, és képtelen vagyok egy szót is kinyögni. Alfira pillantok, akinek a tekintete most még titokzatosabb, mintha ő sem értené egészen, mi is történt az imént.

– Ezt… nem értem – lihegem, miközben zavartan a hajamba túrok. Képtelen vagyok helyre tenni magamban, mi is történt az imént, és mit érzek valójában.

Alfi mélyet sóhajt, majd egy pillanatra elfordul. A kezét a tarkójára helyezi, mintha neki is időre lenne szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Arca komoly, és az őszinteség furcsa, mégis megnyugtató fátyla húzódik a vonásain.

– Hidd el, én sem találok erre magyarázatot – vallja be csendesen, majd visszanéz rám. Az érzés egyszerre izgalmas és ijesztő. A kis hang a fejemben azt súgja, hogy álljak meg, de figyelmen kívül hagyom. A tarkójánál fogva magamhoz húzom, és folytatjuk a csókot. Alfi válaszul szorosan magához von, majd egy könnyed mozdulattal felemel, és az egyik asztalra ültet. Halkan felnyögök, ahogy az ajkai a nyakam ívén, majd a dekoltázsom vonalán haladnak lefelé. Alig hiszem el, hogy mindezt tényleg megéljük – de benne vagyok, minden porcikám akarja ezt a pillanatot.

Magamhoz húzom, szorosan átkarolva, és érzem, ahogy ujjai végigsimítanak a hajamon, majd határozott mozdulattal hátraszegi a fejemet.

– Többször elképzeltem már, hogy mit fogok veled csinálni – mondja rekedt, mély hangon, amitől végigfut a borzongás a gerincemen.

– Valóban? Akkor váltsd valóra! – incselkedem, és érzem, hogy a szenvedély újra fellángol közöttünk, ahogy közelebb húzódik hozzám.

Alfi tekintete elsötétül, mintha a kimondott szavak valami új erőt adnának a pillanatnak. Az arca csak egy pillanatra tétovázik, majd ismét közelebb húzódik, tekintete fogva tartja az enyémet, és elmosolyodik. Az ajkai visszatalálnak a számra, de most minden mozdulatában ott van, hogy mennyire akar engem.A testem minden egyes érintésére válaszol, és szinte remegek az érzésektől, amik elárasztanak. A gondolataim teljesen elcsitulnak, és minden figyelmem a férfi közelségére összpontosul.

Egy pillanatra hátrébb lép, tekintete szinte éget. Szemei mintha a lelkembe látnának, és bár mindketten tudjuk, hogy ennek nem itt és most kellene megtörténnie, a vonzalom erősebb minden óvatosságnál.

– Elina – suttogja a nevemet olyan hangsúllyal, amitől újabb borzongás fut végig rajtam.

Az ajkaim újra rátalálnak, kezeim ösztönösen simítják végig a karjait.Majd elkezdjük egymást vetkőztetni, és ledobjuk a textilt. Földre hajítunk mindent, és Alfi az asztal felületére dönt engem. A nyakamhoz hajol, és fentről lefelé érzéki csókokkal hinti be a testemet. Érzem, hogy egyre jobban kezdek beindulni rá, és türelmetlenül várom a beteljesülést. Amikor a bugyimhoz ér, egy pillanatra elkapja a tekintetem, és vágyakozva néz rám. Bólintok, és óvatosan lehúzza rólam a csipkés anyagot. Az ajkamba harapva figyelem őt, és amikor a hűvös levegő megérinti a fedetlen területet, egy kicsit megborzongok. Lélegzetvisszafojtva figyelem őt, ahogy az ajkaival a puncim felé közeledik. Ahogy a nyelvével hozzám ér, akaratlanul is előtör belőlem egy nyögés. Szépen lassan körözni kezd rajtam, én pedig vonaglani kezdek a hirtelen jött érzésektől. 

–Egek!–sikkantok fel, miközben testemet remegés járja át.

Annyira vibrálni kezdek a kéjtől, hogy úgy érzem mindjárt végem lesz. Alfi nagyon gyorsan a csúcsra juttatott, és mielőtt bármit is mondhattam volna, azonnal elönt a gyönyör. Mielőtt magamhoz tértem volna, hirtelen megérzem, hogy valami kemény dolog nyomódik a puncimhoz. A férfi nem pazarolja az idejét, ahogy előkapja a farkát, máris belém mártja, és elkezd mozogni bennem. Annyira jól csinálja, hogy kicsordul egy könnycsepp a szememből. 

– Jól vagy? – kérdezi, miközben egyre gyorsabban diktálja a ritmust. Próbálok bólintani, de nehezen megy. A közelgő orgazmus annyira magával ragad, hogy érzem, reszketni kezdenek a lábaim. A nyakamhoz hajol, és gyengéden belém harap, én pedig hangosan elélvezek az asztalon. Miközben átjár a remegés, és a forróság hallom, hogy Alfi is felsóhajt. Nem tudom megfogalmazni milyen érzés jár most át, de érzem, hogy elégedett vagyok. Ez a pasi tudja, hogy mit műveljen a testemmel. Alfi még utoljára végig csókolja a testem, majd a számra tapassza az övét. Még egy darabig csókolózunk, majd az órájára pillant, és csalódottan felsóhajt.

– Mennünk kéne – közli velem, majd lassan elszakadunk egymástól. Lepattanok az asztalról, és felkapom a ruháimat. Ekkor megérzem Mark jelenlétét. Döbbenten megfordulok, és Alfira pillantok.

– Itt van – suttogom alig hallhatóan, és gyorsabban kezdek öltözködni. A férfi értetlenül néz rám.

– Ki?

Nem válaszolok, csak odalépek hozzá, és megcsókolom.

– Hamarosan tali! – búcsúzom, majd kiszaladok a raktárból.

Rohanok a buszmegálló felé, és izgatottan várom, hogy odaérjek. A kezem szinte remeg, ahogy előhúzom a mobilomat, és írni kezdek Rubinnak. Az ujjaim elakadnak a billentyűzeten, amikor váratlanul megjelenik Mark.

– Te jó ég! – sikkantok fel, és ijedtemben elejtem a telefont. Mark lehajol, majd letörli a kijelzőjét, mielőtt átnyújtaná nekem.

– Tessék – mondja, és nyugodt pillantással a kezembe adja a telefont

– Kö…köszi – hebegem, és képtelen vagyok a szemébe nézni. Mark azonban gyengéden megfogja az államat, és mélyen a szemembe néz, mintha valami válasz után kutatna.

– Láttalak kijönni a raktárból. Gondolom, nem kell megkérdeznem, mit műveltetek odabent – mondja csalódottan, és elengedi az államat.

– Meg… meg tudom magyarázni – motyogom, és továbbra is kerülöm a tekintetét, mert érzem a vád fájdalmát a szavai mögött.

– Dehogy tudod… Láttam, amit láttam – sóhajt fel Mark, és hangjában ott bujkál a csalódottság. Hirtelen belém hasít a felismerés: ő is érzi azt, amit én. Az a különös, mély kötődés, ami olyan sokszor felbukkant kettőnk között, most még élesebben körvonalazódik bennem.

–Mit húzod fel magad ezen? Magánügy–megvonom a vállam, és oldalra nézek.

– Van fogalmad arról, mit tettetek? – kérdezi Mark, a hangja tele van feszültséggel és haraggal. Érzem, hogy minden szava átdöf rajtam, de képtelen vagyok visszafogni magam.

– Neked ehhez semmi közöd! – sziszegem dühösen, próbálva távol tartani őt és az ítélkezését.

Mark felhördül, és mielőtt felfognám, mi történik, ököllel a fejem mellett a falba csap. A fal bereped, az ütés erejétől remeg az egész. Ijedtemben a számhoz kapok, és érzem, hogy a torkomat szorongatja a sírás.

– Mark! – suttogom elcsukló hangon, de ő rám sem néz, tekintetét a földre szegezi, mintha próbálná összeszedni a gondolatait.

– De igenis van közöm hozzá! – emeli fel a hangját, és végre rám néz, a szeme tele fájdalommal és elszántsággal. – Hiszen szeretlek, Elina! Hát nem érted?

Megdermedek a szavaitól.A harag, amit irántam érzett, mintha áttetsző fátyollá változna, és helyette csak a fájdalom marad.

– Dehogy szeretsz! – forgatom a szemem, de legbelül érzem, hogy igazat mond. Talán már régóta tudom, de képtelen vagyok beismerni. Elfordulok tőle, próbálok távolodni, lezárni ezt a beszélgetést, de Mark azonnal utánam kap. Megragadja a karomat, és határozott mozdulattal maga elé fordít.

– Ne menekülj el előlem, Elina! – mondja mély, megrendült hangon, miközben a szeme kutatón fúródik az enyémbe. – Minden, amit mondok, igaz. Szeretlek, és ezért nem nézhetem tétlenül, ahogy kockáztatsz mindent… az iskolát, az álmaidat… engem.

A szívem hevesen ver, ahogy próbálom kikerülni az őszinte pillantását, de a szavai elérnek. Érzem a fájdalmát, és azt, hogy valóban törődik velem. Hirtelen olyan furcsa érzés önt el, mintha valami újra ébredne bennem. Most először érzem igazán, hogy Mark az, aki hozzám tartozik, akire mindig is szükségem volt, csak eddig nem akartam beismerni.

A gyomromban pillangók szárnyai csapnak fel, és ahogy a karomat szorítja, az egész testem megremeg. Mi történik velem? Mi ez az egész? Fogalmam sincs, miért reagálok így. Nem értem ezt a hirtelen érzést, ami eláraszt, és csak azt látom, hogy ő szorosan fog, mintha soha nem akarna elengedni.

– Mark… – suttogom, és a hangom is remeg. Nem tudom, mit akar tőlem, mit vár, de a jelenlétében minden eddigi kétségem eltűnik.

– Mondj már valamit kérlek!látom, hogy próbálja megőrizni a nyugalmát, de a hangjában feszültség vibrál. – Tudom, hogy most élvezed ezt az egészet, de hidd el nekem: nem esik jól. Nézni, hogy más pasikkal kavarsz. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Tisztára az öcsémre emlékeztetsz. Ugyanúgy falja az életet, mint te– sóhajt egy mélyet.

– Te most Benetthez hasonlítgatsz? – csattanok fel, és kiszabadítom a karomat a szorításából. Érzem, hogy az arcom kipirul a dühös megaláztatástól.

– Menj a fenébe, Mark! – vágom hozzá élesen, és dühösen eltávolodom tőle, mielőtt bármi mást mondhatna.

A termek felé rohanok, és a tekintetemmel Mirát keresem. Amikor végre meglátom a terem túlsó végében, mély levegőt veszek, és egy erőltetett mosolyt varázsolok az arcomra. Nem mutathatom ki, hogy Mark mennyire mélyre taposott a szavaival. Nem adhatom meg neki azt az elégtételt, hogy látja, mennyire fáj.

Odaballagok Mirához, mintha semmi sem történt volna, és igyekszem könnyednek tűnni, mintha minden rendben lenne. Alfi belép a terembe, rám pillant, majd hirtelen megvakarja a fejét, és a táblához lép.

– Vegyétek elő a füzeteket, és írjuk össze a fontos tudnivalókat – mondja, mire mindannyian elővesszük a jegyzetfüzeteinket. A teremben hallani a lapozás zizegését, és mind belekezdünk az írásba.

Ahogy jegyzetelek, észreveszem, hogy Alfi rám néz, és próbálom elfojtani a mosolyomat. Végül is, nem is volt olyan rossz az a kaland – csak Mark fújja fel ennyire az egészet.