A Fekete Csipke 12. fejezet

Rubin

A könyvtár az a hely, ahol mindig megtalálom a nyugalmat. Amióta visszajöttem a kórházból, azóta rendezgetem a polcokat. Fáradtan lehuppanok a földre, és oldalra pillantok. Két hosszú lábat látok magassarkú cipőben. Felnézek, és egy gyönyörű, szőke hajú lány áll előttem.

– Elnézést, segíthetnél nekem? Egy könyvet keresek –zavartan a füle mög simit egy hajtincset.

Felkelek a földről, és még jobban szemügyre veszem őt. Szőke haja úgy keretezte arcát, mintha valami rég elfeledett festményről lépett volna le. Hűvösen csillogó kék szemei voltak, mégis kedvességet sugárzott a tekintete. Végigfutott rajtam valami furcsa érzés, amit nem tudtam hova tenni.

– Persze, szívesen segítek – válaszoltam mosolyogva. – Milyen könyvet keresel?

– Valami ritkaságot a túlvilági jelenségekről, ha jól tudom. "Átjárók a túloldalra", azt hiszem, ez a címe.

Lehet, hogy nekem is pont ezt kellene elolvasnom. Milyen jól ráérzett a csaj a témára! Ha visszahozza, akkor én is elolvasom. Eddig miért nem jutott ez eszembe? Egy pillanatra elgondolkodtam, de végül eszembe jutott, hol láttam a könyvet.

– Ó, megvan, tudom, melyik az. Kicsit különleges darab, de megmutatom, hol találod – indultam el a polcok között, ő pedig csendesen követett.

– Rubin vagyok, egyébként – mutatkozott be, miközben a lépteink visszhangot vertek a könyvtár sarkában.

– Én pedig Elina – feleltem, és akaratlanul is elmosolyodtam. Rubin jelenléte teljesen megnyugtatott, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan, vibráló energia lüktetett körülötte.

Amikor végre odaértünk a keresett könyvhöz, gyorsan előrehajoltam, hogy levegyem a polcról, de valami elvonta a figyelmem, és a könyv egyenesen kicsúszott a kezemből. Épp lehajoltam, hogy felvegyem, de Rubin is egyszerre nyúlt utána, így kezeink összeértek. Abban a pillanatban olyan volt, mintha megállt volna minden. Rubin keze hideg volt és szokatlanul nyugodt, mégis valami fagyos borzongás futott végig rajtam.

A lány hirtelen megdermedt, és előre meredt. Szemei mintha valami távoli pontra szegeződtek volna, ajkai elnyíltak, és úgy tűnt, mintha látomása lenne. Döbbenten bámultam rá, meg sem tudtam szólalni. Aztán mégis kinyögtem egy kérdést.

– Rubin… jól vagy?

Ő lassan visszatért a jelenbe, de szemében valami különös felismerés csillant. Még mindig szinte magán kívül suttogta:

– Te vagy az... – elakadt a szava, majd alig hallhatóan hozzátette. – Te vagy a horgony.

–Honnan tudod? Ezt láttad az előbb?– kíváncsian fürkészem az arcát.

Rubin gyorsan összeszedte magát, elengedte a kezem, és zavartan elmosolyodott, de éreztem, hogy valami mélyebb dolog lappang a szavai mögött.

– Semmi, ne haragudj – mondta gyorsan. – Csak… furcsa egy nap ez, azt hiszem.

De én nem hagytam annyiban, és kissé idegesen mosolyogva próbáltam megérteni, mi történt az imént.

– Rubin, kérlek, áruld el ki vagy! Egy látnok vagy?

Rubin arca egy pillanatra megfagyott, mintha mérlegelné, mit is mondjon. Tekintete elkomorult, majd lassan elfordította a fejét, mintha el akarná rejteni előlem az igazságot. Az érintésünk nyomán még mindig hideg borzongás futott végig rajtam, és éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan kapocs húzódik kettőnk között.

– Látnok? Hah!– halkan felkuncogott, majd elmosolyodott. Ez a mosoly inkább szomorú volt, mint vidám, mintha valami súlyos titkot őrizne magában.– Nem éppen. A „látnok” nem teljesen írja le, hogy ki vagyok.

Ez a válasz inkább felkavart, mint megnyugtatott. Rubin mélyen a szemembe nézett, majd vett egy mély lélegzetet, mintha hosszú idő után most először mondana ki valamit, amit nem akart megosztani.

– Elina, én… – kezdte, majd elhallgatott. – A legjobb lesz, ha egyszerűen elmagyarázom.

Figyelmesen néztem rá, minden egyes szavát ittam, és valahogy már nem volt kedvem félbeszakítani. Tudni akarom, hogy kicsoda ő, és mit akar tőlem.

– Én egy őrző vagyok. Olyanok védelmezője, mint te – mondta végül. – A világon időnként megjelennek emberek, akik különleges kapcsot képeznek az élők világa és… a túlvilág között. Azokat, akik erre képesek, horgonyoknak nevezzük. Ők a kapuk és az őrzők egyszerre.

Eddig is tudtam, de mégis az információ úgy zúdult rám, mint egy váratlanul érkező hullám. Szóval igaz – valóban én vagyok a kapocs a két világ között.

– Honnan… honnan tudod, hogy én vagyok az? – kérdeztem remegő hangon, hiszen még mindig próbáltam felfogni az imént hallottakat.

Rubin szeme elsötétült, majd halk hangon válaszolt.

– Amikor a kezem a tiédhez ért, olyan volt, mintha valami távoli világ szólított volna meg rajtad keresztül. Egy érzés futott végig rajtam, amit csak a horgonyok tudnak kiváltani. Olyan, mintha az életed lüktetne az én világomban, és én egy szempillantás alatt éreztem mindazt, amit te képviselsz.

Az ujjaim még mindig bizseregtek attól a különös érintéstől. Olyan volt, mintha a lelkem egy rejtett része vált volna láthatóvá Rubin előtt. Ez ijesztő volt, de valahogy mégis megnyugtató.

– Rubin… mit jelent ez? Miért én? – kérdeztem újra, szinte könyörögve a válaszért.

Rubin mélyet sóhajtott, majd suttogva folytatta.

– Néha a választ nem kapjuk meg azonnal. De valamilyen okból te lettél kiválasztva, hogy horgony legyél. Egyensúlyt kell fenntartanod két világ között, mert ez a kapocs nélküled széthullhat. Az én feladatom az, hogy segítsek megérteni, ki vagy, és hogy tanítsalak, ha készen állsz.

Az igazság súlya rám nehezedett. Mégis, valahol mélyen, volt egy halk hang, ami azt súgta, hogy ez nem véletlen. Rubin mintha olvasott volna az arcomon átsuhanó érzelmekben; szemeiben nyugalom csillant.

– Tehát egyfajta… védelmező vagy? – kérdeztem végül halkan.

A lány bólintott, majd ismét rám mosolygott, de most már nyoma sem volt a döbbenetnek.

– Igen. Ha megengeded, akkor melletted maradok, hogy segítsek ebben az egészben. De a döntés a tiéd, Elina. A kérdés csak az, hogy elfogadod-e a segítségem?

Felsóhajtottam, és egy halvány, bizonytalan mosollyal néztem rá.

– Persze, szeretném, ha segítenél – mondtam végül. – Hiszen ez az egész olyan… új nekem. Amióta Mark megkavarta az életemet, azt sem tudom, ki vagyok valójában.

Rubin felkapta a fejét, és egy huncut mosoly játszott az ajkán.

– Mark? De jó, hogy mondod! Már régen láttam, és Benit is – mondta, majd elvigyorodott.

A meglepetés úgy csapott le rám, mintha hirtelen jégvödör vizet öntöttek volna rám. Rubin ismeri Markot és Benettet? Hogy lehet ez? Az arcomra kiült a döbbenet, de a lány csak nevetett, mintha a reakciómat előre megjósolta volna.

– Te… te ismered Markot? – kérdeztem kábultan, a szavakat alig tudtam kipréselni magamból.

Rubin bólintott, szemeiben egy halvány fény csillant meg, amit nem tudtam megfejteni.

– Több közös van bennünk, mint hinnéd – mondta, mintha ez mindent megmagyarázna. – Mark és Beni… nos, ők is többek annál, mint amit eddig hittél róluk.

Még mindig próbáltam felfogni, hogy Rubin ismeri őket, de az érzelem hullámokban tört rám. Ki ez a lány, és honnan ismeri őket? Lehet, hogy valami távoli rokon? Vagy talán tud olyan dolgokat, amiket én még nem?

– De… hogyan? És miért nem mondtak nekem soha semmit? – kérdeztem kicsit csalódottan, ahogy egy halvány megbántottság érzése is felszínre tört bennem.

Rubin lassan közelebb lépett, és nyugtatóan a vállamra helyezte a kezét.

– Mert még nem jött el az ideje, hogy megtudd. Néha azoknak, akiket szeretünk, titkokat kell rejteniük, amíg készen nem állunk a teljes igazság befogadására. De most már itt az idő. Hidd el, Elina, minden meg fog világosodni. Mark és Beni mindent elmondanak majd, amikor újra találkoztok. Csak türelem… Ha meglátnak engem, azonnal beszámolnak mindenről. Egyébként meg gratulálok, hogy sikerült áthoznod a fiúkat ide. Évekig raboskodtak abban a börtönben, ahogy én is itt rekedtem. Kilencven év hosszú idő… – Egy pillanatra a távolba mered, majd ismét rám néz.

A szavaiban volt valami megnyugtató, de a fejemben kavarogtak a gondolatok. Egy részem mély sértettséget érzett, de valahol legbelül tudtam, hogy igazat mond. Sóhajtottam, és megpróbáltam elengedni a kételyeimet, mert úgy éreztem, Rubin tényleg itt van mellettem, hogy segítsen.

– Rendben – bólintottam lassan. – Türelmes leszek. De csak azért, mert tudom, hogy már nem vagyok egyedül ebben.

Rubin szemei boldogan felcsillantak, és újra elmosolyodott.

– Ez az, Elina. A titkok néha súlyosak, de mostantól már nem kell egyedül cipelnünk őket.

Bólintottam, majd az asztal felé fordulva próbáltam elterelni a gondolataimat a fejemben kavarogó új információkról. Rubin jelenléte valahogy segített, mintha vele minden könnyebb lenne. Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hogy most egy kicsit inkább csak élvezem a társaságát.

– Mit szólnál egy közös ebédhez? Most éppen itt az ideje enni – mondtam, miközben a karórámra pillantottam. Úgy érzem jó időzítés volt, mert Rubin arca azonnal felderült.

– Remek ötlet! Akkor még többet beszélhetünk egymással! – lelkesedett, és a táskájáért nyúlt, ami a lábainál hevert a padlón.

Amikor felkapta, azonnal feltűnt a letisztult, mégis elegáns megjelenése. Szinte magától csúszott ki a számon: – Váó! De jó a táskád! – mondtam, és őszintén megcsodáltam. Látszott, hogy márkás darab, éppen olyan kifinomult, mint Rubin maga.

– Köszi! Imádom, annyira praktikus – mosolygott rám, majd váratlanul a kezembe nyomta, hogy nézzem meg közelebbről.

Kicsit meghökkentem, de Rubin ösztönzése kellemesen biztató volt, így alaposan szemügyre vettem. Ujjaim végigsiklottak a finom bőrfelületen és az aranyszínű logón, a betűkön.

– Gyönyörű – mondtam elismerően, majd óvatosan vissza nyújtottam neki a táskát. A lány hálásan elvette, mintha jól esett volna neki a dicséret, majd megint rám mosolygott.

– Tudod, Elina, azt hiszem, több közös van bennünk, mint először gondoltam – mondta titokzatos mosollyal, mintha ezt az egyszerű kis gesztust is jelként értékelné. – Na, merre menjünk? Egy kávézó, vagy valami szívedhez közelebb álló hely?

Kicsit haboztam, de végül rámutattam a közeli kávézó felé, ami kedvenc menedékem volt a hétköznapok forgatagában.

– Ott mindig megnyugszom egy kicsit. Talán jó hely lesz beszélgetni – mondtam, és Rubin örömmel bólintott.

Amint bezártam a könyvtár ajtaját és elfordítottam a táblát "Ebédszünet" feliratra, máris útnak indultunk. Amikor megérkeztünk az ajtó felett megszólalt a kis csengő, és azonnal átjárt engem az otthonosság érzése. Tényleg szeretek ide járni. Nemcsak a kaja miatt, hanem mert nagyon jó a vendégszeretet. Rubinnal leültünk az egyik ablak melletti asztalhoz, és alig helyezkedtünk el, amikor a pincér megjelent mellettünk és az étlapot a kezünkbe nyomta. Rubin azonnal érdeklődve kezdte böngészni az ételek listáját, míg én az ismerős fogásokra pillantottam, amiket szinte kívülről tudtam.

– Látom, jó ételek vannak itt – jegyezte meg Rubin, miközben figyelmesen tanulmányozta az étlapot.

– Igen, itt mindig finomakat főznek, ezért is szeretek ide járni. Ez nem csak egy kávézó, hanem egy kis bisztró is – magyaráztam mosolyogva. Az étlapot átlapozva ráböktem pár kedvenc fogásomra. – A saláták isteni frissek, a szendvicsek pedig mindig különlegesen készülnek.

– Nagyon menő – bólogatott Rubin elismerően, majd továbbra is elmélyülten lapozgatta az étlapot. Úgy tűnt, hogy valóban minden apró részletre odafigyel.

Miközben Rubin választott, lopva figyeltem, ahogy összpontosít, és magamban mosolyogtam. Minden mozdulata, minden pillantása, amellyel a sorokat böngészte, újabb rétegét mutatta meg ennek a különös, misztikus személyiségnek. Egyszerre volt titokzatos és közvetlen.

– Mit javasolsz? – kérdezte végül, felpillantva rám egy mosollyal.

– Hát, ha szereted a házias ízeket, akkor a húsos ragu kihagyhatatlan – mondtam nevetve. – De ha könnyű ebédet keresel, a zöldséges tál is mindig telitalálat.

– Hmm, akkor talán megpróbálkozom a raguval– döntötte el végül, és elégedetten vissza csúsztatta az étlapot az asztal szélére.

Ahogy hátradőltem, egy pillanatra Rubin arcát figyeltem. A stílusa, a finom mozdulatai és az a bizonyos könnyed magabiztosság – valahogy mindegyik nagyon illett hozzá. Elmosolyodtam magamban, és rájöttem milyen jó, hogy mi ketten így egymásra találtunk. Ez a lány egyszerre volt titokzatos és közvetlen, mégis minden pillanatunk könnyedén telt. Úgy éreztem, mintha régóta ismerném, mintha Rubin szinte olvasna bennem, és én is egyre több réteget fedeznék fel benne. Szokatlan volt, hogy valaki ennyire… jókor lépjen be az életembe.