A Fekete Csipke 1. fejezet

A fekete csipke

Az egyetemi könyvtár régi épülete mindig különleges hatással van rám.Az épület minden szeglete rejteget valami különlegeset és misztikusat, amitől mindig elragad az érzés, mintha én is egy régi korszak részese lennék. Ahogy lépdelni kezdek a régi fapadlón, a deszkák halkan, de határozottan recsegnek a talpam alatt. Mintha a múlt szellemei figyelnének, és nyújtózkodnának felém a könyvespolcok közül.

– Jó estét, Virág! – köszönök a könyvtáros lánynak, aki mindig itt van a késő esti órákban,nemrég váltotta le az egyik könyvtárost,aki már egy ideje kevesebbet dolgozik.

– Jó estét! Ahogy látom, tegnap megújítottad a tagságot – mosolyog rám.

– Igen, a vizsgaidőszak miatt – válaszolom, és kicsit szorosabban szorítom a mellkasomhoz a laptopomat, ahogy Virág átnyújtja a tagsági kártyámat.

– Kellemes időtöltést! – mondja, én pedig felé biccentek, és elindulok az asztalok felé. 

Keresek egy asztalt a könyvtár egyik félreeső részében, amely mindig inspirálóan hat rám, ha elmélyült munkára vágyom. Az 1920-as évek társadalmi és kulturális változásairól írok, és a remény éltet, hogy a könyvtár ritka kötetei között találok valamit, ami új szempontokkal gazdagíthatja a projektemet. Előveszem a laptopomat, és mélyen belemerülök a jegyzeteimbe. Az interneten már minden elérhető forrást kimerítettem, ezért tudom, hogy ideje lesz kézzel fogható információk után néznem. Körbepillantok a polcokon, ahol a ritka, poros könyvek között megbújhatnak olyan részletek, amelyek felfedhetik a keresett válaszokat.

Óvatosan húzom ki az egyik porlepte könyvet az egyik polcról. Vastag, régi kötésű könyv, a borítóján alig kivehető betűk sápadtan derengenek a könyvtár félhomályában. Amint fellapozom, megcsapja az orromat az idő múlásának különös, enyhén fűszeres illata.Belemerülök az aprólékos szövegbe, a szemem szinte végig táncol a sorokon, mintha minden szó titkokat rejtene. A gondolataim lassan elcsendesednek, és hagyom, hogy a könyv magával ragadjon engem. Egyszerűen élvezem – annyira imádom. Tovább lapozok, és a figyelmem egy fekete csipkére irányul. 

Csak egy pillanatig habozok, mielőtt gyengéden megérinteném.Ujjaim alatt valami furcsa, megmagyarázhatatlan bizsergés kezd terjedni, végigfut a kezemen, fel az alkaromon, egészen a vállamig. Az érzés egyszerre kelt bennem izgatottságot és nyugtalanságot, mintha az anyagdarab saját életet élne, mintha hívogatna. Minden gondolkodás nélkül, és szinte ösztönösen csúsztatom bele a csipkét a zsebembe. Aztán a laptopomra pillantok, és rájövök, hogy egyáltalán nem haladtam a leckével. Még egy órát szánok a tanulásra, aztán elindulok haza. Az asztalra teszem a telefonomat, bekapcsolom a zenét, és bedugom a fülhallgatót. Egy lassú dallam tölti meg a hallójárataimat, és én máris elkezdek koncentrálni a tanulásra. Szinte észre sem veszem, hogy múlik az idő, csak arra eszmélek fel, amikor Virág, halkan odasúgja nekem, hogy lassan záróra van. Eltelik egy pillanat, mire felfogom, mit mondott, és az agyam próbálja feldolgozni az információt.

– Ennyire elszaladt az idő?-ránézek a telefonomra, és tényleg elmúlt nyolc.

– Tudtál haladni azért? Remélem nem zavartalak meg nagyon– mosolyogva néz rám, én pedig azonnal elvesztem a kontrollt. Hova tettem a könyveket? Megvannak a tételek? Kihúztam a laptop töltőt? Elkezdek hevesen keresgélni, közben pakolászok is. Virág is zavarba jön, majd hátrébb áll.

–Fogjuk rá, de holnap mindenképpen folytatni szeretném-–válaszolom neki, közben hálát adok az égnek, hogy minden cuccom megvan. Annyira belemerültem a tanulmányaimba, hogy fejben még mindig a múltban vagyok.Hirtelen észbe kapok, hogy az utolsó busz is lassan elindulhat, így még jobban igyekezni kezdek.

–Köszönöm szépen a türelmedet Virág! Holnap tali!–búcsúzok, és kirohanok a könyvtárból. 

Az esti levegő hűvös, de frissítő, és ahogy kilépek az utcára, egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy kitisztuljon a fejem. A zenétől és a hosszú órákon át tartó tanulástól egy kicsit elvesztettem az időérzékemet. Előkapom a mobilomat, és írok Brendonnak, hogy egy kicsit késni fogok. A buszra várva még egyszer utoljára előveszem a csipkét, és az ujjaim között forgatom, mintha valami apró titkot hordozna. Nem tudom, miért, de valamiért megnyugtat ez a darab. A kezem alatt a finom textúrája puha, és érdekes.Valami rég elfeledett érzést idéz fel bennem, egy olyan emléket, amit nem tudok pontosan megnevezni. Talán csak a fáradtság teszi, talán valami más, de az biztos, hogy a busz lassú közeledése felébreszt a merengésemből.

– Jó estét! – mutatom fel a bérletemet, és leülök az egyik ülésre. 

Az ablakon kinézve látom, hogy elkezd esni az eső. Milyen szerencse, hogy időben értem el a buszt! A fejemre húzom a kapucnimat, és feljebb tekerem a hangerőt. A hazafelé tartó út csendes és nyugodt; egyre jobban érzem, hogy mindjárt elbóbiskolok. Próbálok ébren maradni, de a fáradtság gyorsabban győz le, mint gondoltam. Még éppen időben eszmélek fel, amikor megérkezünk az én megállómhoz.

Leszállok, és ahogy elindulok hazafelé, az eső még jobban rákezd.Előveszem az esernyőmet, és elindulok a meredek járdán, hallva a cipőm alatti cuppogást. Lassan hazaérek, így előveszem a kulcsomat. Amikor kinyitom a kaput, megpillantom a lakásban a világosságot – Brendon már itthon van. 

Belépve lerázom az esőcseppeket az ernyőről, majd a tárolóba teszem.

– Szia, szívem! Megjöttem! – dobom le magamról a műbőr kabátomat, és felakasztom a helyére.

Ahogy beljebb megyek, látom, hogy Brendon épp vacsorát készít. Az én kötényemet viseli, és ez annyira édes tőle. Elmosolyodom, és közelebb lépve üdvözlöm őt egy csókkal.

 – Szia, bébi! – köszön vissza, mosollyal az arcán. Én leülök az egyik konyhaszékre, töltök egy pohár ásványvizet, és figyelem, ahogy sürög-forog körülöttem.

– Milyen napod volt? – kérdezi érdeklődve, miközben egy tányér ételt tesz elém.

– Elég unalmas – válaszolom sóhajtva. – Ez a házi dolgozat kezd teljesen lehangolni. Viszont találtam egy könyvet a könyvtárban, ami talán segíthet. Végre látom a fényt az alagút végén!

Brendon egy pillanatra elmosolyodik, majd komolyan bólintva felém fordul. – Boldog hónapfordulót! – köszönt kedvesen, egy gyengéd csók kíséretében. Először meglepetten nézek rá, majd az arcom elvörösödik, ahogy eszembe jut, hogy teljesen elfeledkeztem a jeles napról.

– Boldog hónapfordulót! És… ne haragudj, teljesen belemerültem a tanulásba – mentegetőzöm zavartan.

Erre Brendon az ajkamra nyomja a mutató ujját, és halkan ezt mondja:

– Csitt. Semmi gond. Tudom, hogy most ez fontos neked – majd lenéz a földön heverő laptop táskámra.

– Tényleg? – érzem, hogy eláraszt a bűntudat, és közben mégis megnyugszom.

– Persze, kicsim. Majd hétvégén bepótoljuk. Most viszont egyél, biztosan farkaséhes vagy – mondja, és újabb csókot ad, mielőtt nekilátok a vacsorának.

Miután befejezem a vacsorát, Brendonra mosolygok, aki épp a mosogatónál áll, és pakolni kezdi a tányérokat. Felajánlom, hogy segítek, de ő csak legyint, és a kanapéra mutat, ahol egy nagy tál popcorn vár minket. Örömmel telepedek le, a kezembe veszem a tálat, és már az első marékkal bele nyúlok. Brendon hamarosan mellém ül, kényelmesen elhelyezkedik, és bekapcsolja a tévét. A kiválasztott film egy horror, amire már egy ideje kíváncsi vagyok, mert az egyik barátnőm folyton erről beszél.

Ahogy peregnek a jelenetek, egyre inkább elmerülök a történetben. Minden pillanatban próbálom kitalálni, mi lesz a következő fordulat. A popcorn ropogtatása közben egy jelenetnél halkan odasúgom Brendonnak, amit gondolok:

– Szerinted a gyilkos lebukik, vagy sem? – közben egy újabb maréknyi popcornt nyomok a számba, a szememet le sem veszem a képernyőről.

Brendon gondolkodó arccal néz egy pillanatig, aztán a szokásos, könnyed stílusával felel. – Szerintem lebukik. Annyira béna – mondja, és szinte forgatja a szemét a gyilkos ügyetlenkedése láttán. Aztán megpuszilja a fejem búbját.

Elvigyorodom. – Szerintem nem fog lebukni – jelentem ki magabiztosan, és tovább bámulom a képernyőt.Néha a kezünk egyszerre ér a popcornhoz, és ilyenkor lopva egymásra mosolygunk.A feszültség egyre nő a filmben, és nem bírom megállni, hogy ne szorítsam meg Brendon kezét egy-egy különösen hátborzongató jelenetnél.Őszintén szólva tényleg egyre jobban rám ijeszt ez a történet.

Egy ponton hirtelen bekövetkezik egy váratlan fordulat, amire mindketten felkiáltunk. – Na, ezt nem hiszem el! – suttogom félhangosan, miközben elnyílik a szám. Brendon nevetve dől hátra, aztán megsimogatja a hátamat.

– Mondtam, hogy lebukik – súgja diadalmasan, amikor úgy tűnik, tényleg veszélybe került a gyilkos. Most már nem tudom eldönteni, hogy végül melyikünknek lesz igaza, de élvezem a vitát és az együtt töltött időt.

A film lassan a végéhez közeledik, és a történet csattanója végül minden várakozásomat felülmúlja. Amikor véget ér, csak ülünk a kanapén, és csendben emésztjük a látottakat. Én azt hittem, hogy a gyilkos megússza, de végül Brendonnak lett igaza. Ahogy kicsit zavarodottan felé fordulok, elégedett vigyort látok az arcán.

– Rendben, elismerem, igazad volt – sóhajtok nevetve, majd elcsendesedve nekidőlök a vállának.

Egy kicsit még elbeszélgettünk a filmről, majd lassan elcsendesedtünk. Felnézek az órára; észre sem vettem, hogy lassan elmúlt éjfél. Nyújtózva felkelek Brendon mellől, és megigazítom a párnákat a kanapén. Azonnal felpattan, és besegít: összeszedi a tálakat, poharakat, én pedig a takarókat hajtom össze. Valahogy a mozdulataink természetes ritmusban váltakoznak, mint akik pontosan tudják, mi lesz a következő lépés. Mindig is szerettem ezt a fajta csendes összhangot köztünk.

– Menjünk aludni? – szól ki a konyhából, miközben leteszi a poharakat a mosogató mellé.

– Persze! Már nagyon álmos vagyok! – válaszolom, és még gyorsan kiviszem a maradékot. Ahogy beérünk a konyhába, egy pillanatra kinézek az ablakon, és látom, hogy a vihar csak egyre erősödik. Szeptember második hetében járunk, a nyárnak már nyoma sincs, és most mintha az időjárás is ünnepelné az őszt: az ég sötéten borong, és a szél vadul tépi a fákat. Az ablakon látom, ahogy a levelek kavarogva repkednek, aztán hirtelen az üveghez csapódnak, mintha menedéket keresnének.Imádtam, ahogy az apró, zöld parkok elbújnak a hatalmas, nyüzsgő város szívében. Ahogy Brendon kézen fogott, és sétáltunk a Temze partján, akkor éreztem igazán boldognak magam.A pasim izgatottan mutatott meg minden helyet, ahol tanulni lehetett, és bár nem is oda készült, szinte már láttam magam előtt, ahogy könyvekbe mélyed a hatalmas, régi könyvtárak valamelyikében.

Amikor visszatérünk a jelenbe, a konyha meleg fényében állunk, és csendesen figyelem az arcát.

Felnézek, és felemelve a kezem, az üvegre tapasztom a tenyerem. A vihar gyönyörű, vad és lenyűgöző, de egyben ijesztő is. Ahogy a villámok cikáznak, bevilágítják az egész udvart; egy pillanatra még a ház körvonalai is kirajzolódnak a kékes fényben. Brendon visszajön mellém, és csendben figyeljük a szél tombolását.

– Előre indulok– leheli az arcomra, majd megcsókol.

– Oké, én is mindjárt megyek utánad.

Megállok egy pillanatra, és a zsebembe nyúlok, hogy előhúzzam a fekete csipkét. Olyan mintha valami megmagyarázhatatlan vonzerővel bírna, amire még nem jöttem rá. Leveszem a papucsomat a lépcső előtt, és felmegyek a hálószobába. 

Átveszem a hálóingemet, befekszem az ágyba, és elnyújtózom a puha takaró alatt. Hamarosan Brendon is megérkezik, kezében a vastag könyvével, és mellém bújik. Ahogy megpillantom a könyv borítóját, elmosolyodom. Amikor először találkoztunk, akkor is valami könyvet bújt.Nem tudom, miért fogott meg annyira; talán az, hogy az arca annyira elmélyült volt, és úgy tűnt, mintha magába szippantotta volna a történet. Aztán mikor felnézett, és észrevette, hogy őt figyelem, elmosolyodott, majd eltette a könyvet a táskájába. Elkezdtünk beszélgetni, és rájöttem, hogy amíg beszélt teljesen magával ragadott. Onnantól kezdve valahogy minden találkozásunk természetesnek tűnt, mintha mindig is ott lett volna mellettem, mintha már ismertük volna egymást.

A randijaink egyszerűek voltak. Együtt sétáltunk, beszélgettünk, néha pedig csak hallgattuk egymást, ahogy mindenféle filozófiai kérdéseken elmélkedett. Egyszerű volt vele lenni, kényelmes, és valahol mélyen megnyugtató. Amikor pár hónappal később felajánlotta, hogy költözzek hozzá, kicsit meglepődtem, de nem kellett kétszer mondania. Azonnal belementem, és még mindig emlékszem, mennyire boldogan csomagoltam össze a dolgaimat. Az is segített a döntésben, hogy így nem kellett többé lakbért fizetnem, és őszintén szólva a saját lakásom régóta szűknek érződött. Már az első napokban otthonosan mozogtam az új helyen, mintha mindig is oda tartoztam volna. Brendon minden apró részletet figyelembe vett, hogy kényelmes legyen számomra az új otthonunk. Szeretem őt. Szeretem, ahogy esténként mellém bújik, ahogy a szemüveges arcával elmerül a könyvében.Mégis, valahol legbelül érzek egy apró hiányérzetet. Olyan megfoghatatlan, hogy még magamnak sem igazán tudom megfogalmazni, mi lehet az.

– Első világháború? Tegnap is ezt olvastad – nézek rá kicsit sem meglepve.

– Tudod, mennyire izgalmas ez nekem – válaszolja szenvedélyesen, és már bele is mélyed a sorokba, mintha egy pillanatra sem tudna elszakadni tőlük.

– Persze, hogy tudom – mosolygok, és egy csókot nyomok az arcára. – Ezért is imádlak, mert olyan szexi vagy, amikor olvasol.

– Jó éjt, drágám – búcsúzik halkan, de a szemét le sem veszi a könyvről.

– Jó éjt! – válaszolok, majd eloltom a villanyt, és oldalra fordulva behunyom a szemem. Ahogy az álmosság lassan átjárja az egész testem, érzem, hogy a gondolatok és a napi fáradtság egyetlen mozdulattal elillan. Egy pillanat alatt elnyom az álom, és egy régmúlt időbe repülök vissza, ahol még sosem jártam.