A Fekete Csipke 3. fejezet

Az eljegyzés és egy váratlan vendég

A mosdóban ülök, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Az utolsó néhány hét kicsit zűrös volt; a suli és a magánélet összehangolása nem egyszerű feladat, főleg, ha az ember lánya próbálja elkerülni a kínos találkozásokat olyan emberekkel, mint például Mark. Gondolataimból a telefonom rezgése ránt vissza, és látom, hogy Brendon hív. Hirtelen elmosolyodom. Még most is olyan jó érzés, amikor hív. Hiába vagyunk együtt egy ideje, a szívem mindig gyorsabban kezd verni, ha meghallom a hangját.

– Szia, szívem! – köszönök bele, miközben az egyik kezemmel az ablak felé fordulok, hogy kinézzek. A nap már lemenőben, és lassan véget ér az utolsó óra is. Már igazán ideje lenne hazamennem, a mai nap eléggé hosszúra nyúlt.

– Szia, kicsim! Figyelj, suli után ne menj a könyvtárba. Előbb gyere haza, mert beszélnünk kell – közli, a hangjából valami sürgető érződik. Összehúzom a szemöldökömet, mert nem szokott ilyen határozott lenni. Vajon mi történt? Miért ennyire sürgős?

– Igen? Remélem, nincsen baj–próbálok nyugodt maradni, de érzem, hogy a szívem összeszorul. Az ilyen váratlan beszélgetések sosem jelentettek jót, és bár Brendon általában őszinte velem, néha túlságosan védelmező típus.

– Nem, szó sincs erről – feleli gyorsan, és mintha hallanám az izgatottságot a hangjában. – Csak a munkámmal kapcsolatos dologról van szó. Már alig várom, hogy elújságoljam neked!

– Jól van – válaszolom vidáman. – Úgyis vége az órának mindjárt, úgyhogy egyből hazafelé veszem az irányt. Akkor hamarosan tali! Szeretlek! – búcsúzom, és ismét az ablak felé nézek.

– Én is – mondja kedvesen, majd megszakítja a hívást.

Leteszem a telefont, és összeszedem a táskámat, felkészülve arra, hogy végre hazamenjek. Jól ellógtam az utolsó óráról, de néha az embernek szüksége van egy kis levegőre, egy kis térre. Ráadásul még Markot sem láttam azóta, hogy kijöttem a mosdóba.Nem hiányzik, hogy véletlenül pont most bukkanjon fel, főleg egy női wc-n. Eléggé vicces lenne. Kilépek a folyosóra, és a kijárat felé veszem az irányt.Valami különös nyugalom telepedik rám; talán azért, mert végre egy kis időt tölthetek kettesben Brendonnal. Az utóbbi időben elég elfoglaltak voltunk, és bár próbáltunk minél több időt együtt lenni, néha mindketten éreztük, hogy valami hiányzik. Most viszont valami jó vár rám, legalábbis úgy tűnik, Brendon tényleg izgatott, és ez engem is felvillanyoz.Lassan végigmegyek a suli folyosóján, és elindulok hazafelé.

Mire hazaérek, érzem, hogy a várakozás szinte vibrál a levegőben. Brendon már ott áll az ajtóban, és amint belépek, rögtön odalép hozzám, átölel és megcsókol.

– Nos, mi az a nagy bejelentés, amit alig vártál, hogy elmondd? – kérdezem végül, és látom, hogy a szeme csillog az izgatottságtól.

– Emlékszel, hogy említettem azt az új projektet a cégnél? – kezd bele, én pedig bólintok. – Nos, végre megkaptam az előléptetést! Részlegvezető lettem, és ez egy hatalmas lehetőség számomra!

A mellkasomra helyezem a tenyerem, és szívből örülni kezdek neki.

– Annyira büszke vagyok rád, Brendon! – mondom, és érzem, hogy ez az öröm valahogy engem is boldogabbá tesz. – Tudtam, hogy sikerülni fog, mindig is bíztam benned!

A következő pillanatban Brendon váratlanul letérdel elém, és előhúz egy kis dobozt. A kezem a számhoz kapom, szinte képtelen vagyok felfogni a helyzetet.

– Brendon… Ez… – dadogom, próbálom összeszedni a gondolataimat, de teljesen ledöbbentem. Házasságról már jó ideje nem beszéltünk, és most egészen váratlanul ér az eljegyzés gondolata. Miért pont most akar megkérni?

Brendon felnéz rám, és elkezd beszélni:

– Szeretlek, Elina! Amikor pár éve először megláttalak, azonnal tudtam, hogy te vagy az igazi, és…

Ebben a pillanatban váratlan csattogás hallatszik a konyha irányából. Azonnal odakapom a fejem.

– Ez meg mi volt? – kérdezem ijedten.

– Nem tudom, de szeretném befejezni, amit elkezdtem – mondja Brendon mosolyogva. – Szóval, amikor megláttalak, tudtam, hogy...

De szegény alig tudja befejezni a mondatot, mert hirtelen kialszanak a fények. Teljes sötétség borul ránk, és a ház elcsendesedik.

– Áramszünet? – nézek rá meglepetten, majd leguggolok mellé, hogy egy szinten legyünk.

– Elina, kérlek állj fel, éppen meg akarom kérni a kezedet…

És ekkor valaki csenget. Egy hideg borzongás fut végig a testemen, és érzem, hogy a félelem egyre erősebbé válik bennem. Mi folyik itt? Mi történik a házunkban ezen az estén? A zsebemben elkezd forrósodni a csipke. Mark. Istenem! Ez a férfi mindenhol ott van?Ahogy elindulnék az ajtó felé, Brendon hirtelen megfogja a karomat, és visszatart.

– Kicsim! Mi van, ha egy betörő? – suttogja reszkető hangon, és látom, hogy az aggodalom szinte kiül az arcára.

– Szívem, te vagy a férfi a háznál, és neked kellene tökösnek lenned – válaszolom félig komolyan, félig mosolyogva, de inkább bátorításképp.

Brendon értetlenül néz rám, mintha nem hinne a fülének, de mielőtt válaszolhatna, egy újabb dörömbölés rázza meg az ajtót. Idegesen félre pillantok.

– Most már tényleg megnézem – mondom szemforgatva, és ahogy elindulnék, Brendon váratlanul mindkét vállamnál fogva megállít. Szinte a mozdulat ereje is meglep, ahogy magához húz és szorosan, féltőn megcsókol. A csókja elbizonytalanít egy pillanatra, és mintha a világ is egy kicsit megnyugodna, de a dörömbölés újra hallatszik, most már szinte követelőzően.

Végül kiszabadulok Brendon karjai közül és az ajtó felé indulok. Ahogy a kilincs felé nyúlok, érzem, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről. Vajon ki állhat ott ilyen késő este? Mielőtt kinyitnám, visszanézek Brendonra, aki a szoba másik sarkából figyel.Az ajtót résnyire nyitom, és az orromon át beszökik a hűvös éjszakai levegő. Egy alak áll előttem, akit egyelőre nem tudok teljesen kivenni a homályban. Lassan kirajzolódik előttem Mark alakja, és meglátom az arcát. A férfi óvatosan felém nyújtja a kezét.

– Beengedsz? – kérdezi halkan.

– Nem – válaszolom keményen, és kicsit hátrább lépek.

– Ki az, kicsim? – hallom Brendon hangját mögülem, ami visszahoz a valóságba.

– Gyere ide, és győződj meg róla – intek neki. Brendon elindul felénk, de Mark arca továbbra is rezzenéstelen, szinte élvezettel figyeli a jelenetet. A karját az ajtófélfának támassza, és elkapja a tekintetem.

– Nem lát téged – mondja kihívó mosollyal az arcán.

– De igen – makacskodom, habár valahol mélyen egyre jobban kételkedem magamban.

Amint Brendon az ajtóhoz ér, kisandít az utcára, és körbenéz.

 –Ki az? – kérdezi zavartan, majd kilép az ajtón és körbetekint. – Senkit nem látok, Elina… Valószínűleg már elfutott. Hogy nézett ki?

Az értetlensége megdöbbent. A szívem gyorsabban ver, és egy emlék villan be, amikor az órán is csak én láttam Markot. „Lehet, hogy csak én látom…” – villan át az agyamon a felismerés, és hideg borzongás fut végig rajtam.

–Biztos, hogy volt itt valaki? Gyere be, inkább– Brendon arca továbbra is értetlen, és aggódva csóválja a fejét.

Oldalra pillantok, és abban a pillanatban érzékelem a hátam mögött Mark jeges jelenlétét. Lassan megfordulok, és ott áll, közvetlenül mellettem, még mindig azzal az arcra fagyott mosollyal.

– Rajtad kívül senki sem lát – mondja suttogva. – Viszont ma éjjel újra találkozunk.

Mielőtt egyáltalán reagálhatnék, Mark jelenléte hideg áramlatként söpör végig rajtam, mintha egy kísértet csúszna át a testemen. A dermesztő hideg, ami belőle árad, lassan elárasztja minden porcikámat, és mélyen beivódik a bőröm alá. Égető, jégszerű bizsergést érzek, ami fokozatosan egyre mélyebbre hatol, mintha megfagyasztaná a szívemet is. A látásom elhomályosul, és a színek lassan szürkébe váltanak át.A hangok is lassan elhalványulnak körülöttem, Brendon hangja, amely az előbb még tisztán hallatszott, most távoli visszhangnak tűnik. A testem nehéz, mozdulni akarok, de mintha ólom súlyú lenne minden egyes porcikám. Aztán a hideg újra felém kúszik, teljesen elnyomja a valóság utolsó maradványait, és egy fagyos, idegen sötétség vesz körül.

Éles, lüktető fájdalommal térek magamhoz, mintha egy kamion hajtott volna át rajtam, és a testem minden pontja könyörtelenül emlékeztetne erre az ütközésre.Megpróbálok felülni, de a testem nehezen engedelmeskedik. A tagjaim fájnak, és a fejem is zsong. Kinyitom a szemem, és a szoba lassan körvonalazódni kezd. Egy ismeretlen, sötét falakkal rendelkező helyiségben feküdtem, amely tele volt különféle bútorokkal és régiségekkel. A ruha, amit viseltem, sötétkék volt, és a földet súrolta, amikor elkezdtem járkálni.

Hogy kerültem ide megint? Ez a kérdés azonnal felmerül bennem, miközben a gondolataim ezerrel cikáznak a fejemben. De a legfontosabb mégis az, vajon merre lehet Mark? Óvatosan az ajtóhoz közeledek, és megfogom az ajtó kilincset. Kitekintek a folyosóra, és gyorsan felmérem a helyzetet.

– Hahó! Itt vagy? – kiáltom, és érzem a hangomon, hogy remeg. A válasz egy hosszú csend, és csak a falak visszhangjában hallom meg a szavaimat.A kilincset megfogva, kilépek a folyosóra, és azonnal megdöbbentett a látvány. Fáklyák világították meg a teret, a lángok táncolva világították meg a sötétséget, egyfajta misztikus hangulatot teremtve körülöttem.A fények vezetésével indultam el, a lépéseim óvatosak voltak, mintha minden zaj felerősödne a csendben. Éreztem, hogy a levegő hűvös, és egyfajta rejtély lengte körül a házat.Elhatároztam, hogy meg kell keresnem a nappalit. Talán ott találom Markot, vagy legalábbis válaszokat a kérdéseimre. Lassan haladtam a lépcsőn lefelé, és közben a falakon felfedeztem a régi korból megmaradt portrékat. A festmények színei már megfakultak, de a képek még mindig lenyűgözően részletesek voltak. Aztán a szívem hirtelen megugrott. Vajon azok az emberek Mark elődjei lehetnek? A gondolat borzongással töltött el.Éreztem, hogy valami baljós dolog készülődik, és nem tudtam, hogy ezt az érzést meg kellene hallanom vagy sem. Képzeletben újra és újra végigfuttattam a lehetőségeket, de egy dolog volt biztos: nem hagyhatom, hogy félelem uralkodjon rajtam. Különben sosem találom meg Markot.

Amikor végre leértem a lépcső aljára, megálltam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. A nappaliban a gyertyalángok sárgás fénye ölelte körül a szobát, és Mark ott állt, egyedül, a tűz előtt, a háttérben pedig a régi bútorok árnyai. Az arca komoly volt, és a tekintetében egy furcsa szomorúság ült.

– Elina – mondta, miközben lassan felém fordult, és a szemeiben láttam a kérdéseket, amiket magában hordozott. – Nem hagyhattam azt a dolgot annyiban…

Ebben a pillanatban a gyomrom görcsbe rándult. Tudtam, hogy az eljegyzésemről beszélt, és a valóság, amitől eddig menekültem, most hirtelen rám zúdult. Mark azért rabolt el engem, mert nem akarta, hogy megkérjék a kezem. Az agyam lázasan pörgött. Miért? Miféle jogon döntött ő a sorsom felett?

– Miért? – kérdeztem, a hangom remegett a düh és az értetlenség keverékétől.

–Ezt csak miattunk tettem–feleli, és önelégült arccal néz rám.

Hogyan lehetett ennyire önző? Még ha mindez azért történt, hogy megóvjon egy óriási hibától. Nem érti, mit jelent a szerelem, a valódi, tiszta érzelem, amely nem hagy helyet az önzésnek. A gondolatok vadul cikáztak bennem, és a belső kavalkád egyre nagyobb szorongással töltött el. Fájt, hogy Brendon kénytelen mindennek a következményeit átélni, és most valószínűleg halálra van rémülve – vajon egyáltalán sejt erről valamit? A gyomrom görcsösen összeszorult, ahogy Brendon rémült arca megjelent a fejemben, mintha ez a képsor a tudatom legmélyéből próbálna kitörni, folyamatosan emlékeztetve a helyzet súlyosságára. Az érzés szinte nyomasztott, minden belső figyelmeztetés, amit eddig elnyomtam, most könyörtelenül előtört, és ezt képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltottam felháborodva. – Komolyan azt gondoltad, hogy meghiúsítod életem legszebb pillanatát? Az eljegyzésemet, amit éppen erre az alkalomra készített elő Brendon? Mindezt az egyedi, különleges pillanatot, amit gondosan megtervezett, hogy kimondhassa: összetartozunk. Van fogalmad arról, mennyire tönkre vágtad az estét? Tudod te egyáltalán…

Mark közbeszólt, mielőtt befejezhettem volna a mondatot: – Nem szereted őt. Érzem.

Pislogva meredek rá, és alig hiszem el, amit mond. Honnan tudja? Vajon ezt is megérzi? Azonnal elpirulok, és a szívverésem felgyorsul.Kétségbeesetten próbálok valamibe belekapaszkodni, de nem tudok. Mark érez engem.

– Miről beszélsz? – kérdeztem, miközben leültem a kanapéra, és próbáltam feldolgozni a szavait.

Mark lassan felém fordult, majd leguggolt elém. A szemei mélyen az enyémbe fúródtak, és olyan közel volt az arca az enyémhez, hogy éreztem a lélegzetét az arcomon. A hangjából áradó keserűség szinte gyomron vágott, felforgatva bennem mindent, amit eddig gondoltam.

– Sosem szeretted Brendont – mondta halkan, és a hangjában ott vibrált egyfajta szomorú megértés, mintha egy titkot mondott volna ki, amelyet mindig is tudott.

Megfogta az államat, és maga felé irányította az arcomat. Az érintése forró volt, és azonnal felkavarta az érzelmeimet. A könnyeim kicsordultak a bűntudattól, ahogy tudatosult bennem a helyzet. Lebuktam. Mark tényleg belelát a lelkembe, és ez zavar. Nem akarom, hogy ennyire közel jöjjön hozzám.

– Honnan tudod? – kérdeztem, a hangom szinte suttogássá silányult. A könnyek folytak végig az arcomon, és a bűntudat mélyebbre hatolt, mint bármikor. A szívem zakatolt, mintha egy ősi harc zajlott volna benne, két érzés küzdött egymással: a vonzalom Mark iránt és a kötelesség Brendon mellett.

– Mert érzem, Elina – felelte Mark, a szemeiben egy olyan mélység tükröződött, amit nem tudtam elfelejteni. – Én is érzem, hogy mi van köztünk.

– Te nem tudod, mit beszélsz! – kiáltottam, de a hangom gyengébb volt, mint szerettem volna. Az érzelmeim a felszínre törtek, és egyetlen pillanat alatt minden kétségem szertefoszlott. Képtelen voltam elrejteni a szívem mélyén rejlő igazságot.

Mark nem engedett el, az érintése még mindig ott égett az arcomon. Az a sötét vonzalom, ami az irányába húzott, most már nem volt elhanyagolható. – Mondd meg, hogy nem igaz, hogy sosem szeretted őt – mondta, a hangja már nem volt követelőző, inkább kérlelő.

Az érzelmek sodrásában képtelen voltam válaszolni. Csak meredtem rá, a könnyeim tovább csorogtak, és a bűntudat, amit éreztem, egyre nehezedett rám. Mark közelében nem tudtam elrejteni magam, és tudtam, hogy most vagy soha.

A szívem és az elmémet egyaránt megfeszítette a helyzet, és a választás, amivel szembenéztem, mindent megváltoztatott.

– Nem Mark. Nem lehet így csinálni. Nem érted? Nem manipulálhatsz – mondtam, miközben felálltam a helyemről, és az ablak felé menekültem. A torkomban dobogott a szívem, és éreztem, hogy a düh és a félelem keveréke feszítette a mellkasomat. Kinéztem, és megláttam, hogy a kertben dolgoznak. Olyan fura volt; azt hittem, Mark teljesen egyedül lakik itt.

– Kik ezek az emberek? – kérdeztem tétován, értetlenül nézve rá.

– Kertészek – mondta mosolyogva, miközben ajkát szorosan összeszorította és közelebb lépett. Próbáltam megfejteni a mosolyt, de az csak még jobban felkavarta az érzéseimet. Az ablakhoz érintettem a kezem, és tovább bámultam őket, ahogy szorgalmasan dolgoztak. Egyre csak azon töprengtem, miért van szükség kertészekre egy olyan helyen, ahol Mark azt állította, hogy egyedül ő rekedt itt, ebben a dimenzióban. A gyomrom görcsbe rándult a gyanakvástól.

Aztán oldalra néztem, és megláttam egy Ford Model T típusú autót. Ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg a múltban vagyok. Az 1920-as évek elején. A képek, amiket korábban csak a filmekben láttam, most valósággá váltak, és a helyzet szürreálisnak tűnt.

– Ki tudsz menni az utcára? – kérdeztem tőle, a remény és a kétség keveredésével a hangomban.

Mark meglepetten nézett rám, majd az ajkán vigyor húzódott végig. – Persze, csak az idő állt meg itt; nem vagyok börtönben. Bár, ha jobban belegondolok… végül is ez egyfajta börtön – töprengett el halkan. A szavaiból egyfajta könnyedség áradt, ami zavarba ejtett.A múlt és a jelen határvonalán egyensúlyozva éreztem, hogy valami mélyebb dolog húzódik a háttérben, amit Mark nem mond el.

– Van olyan autód is? – mutattam az utca felé, az egyik álldogáló kocsira. Míg ő mosolygott, a szívem furcsa módon megremegett.A férfi szemeiben ott csillogott egy titok, amit alig bírtam felfogni.

– Gyere, és megmutatom – mondta, miközben mosolygott rám, és a kezemet megfogva kisétáltunk. A kert apró kavicsai ropognak a cipőink alatt miközben Mark csendben sétál mellettem.Olyan határozottan mozog, mintha ő lenne a világ ura. Nem igazán tudom, hogyan csinálja, de minden egyes apró mozdulata, pillantása tele van valami számomra ismeretlen bájjal.

A ház előtt azonban nem csak a kert szökőkútja állít meg, hanem valami teljesen más – Mark az autók felé int. Hirtelen megállok, és némán figyelem, ahogy előre lép egy csillogó, fekete csodához, amit eddig csak filmeken vagy egy-egy kiállításon láttam. A lélegzetem elakad, ahogy felismerem a márkát, a vonalait, a részleteket, amelyek minden apró elemében annyi finomságot és szépséget rejtenek. Szinte képtelen vagyok levenni róla a szemem.

–Ez… ez csodálatos…–suttogom, és még közelebb lépek, hogy szemügyre vehessem.

Mark elmosolyodik, mintha sejtette volna, hogy ez lesz a reakcióm. Látom, hogy elégedettség villan át az arcán, de egyben egyfajta szórakozottság is. –Tetszik?–kérdezi könnyedén, mintha nem lenne magától értetődő a válaszom.Csak bólintok, és tovább bámulom az autót. A festése tökéletesen csillog a késő délutáni fényben, mintha most gördült volna ki egy műhelyből. Minden apró részlet, az ívelt sárvédők, a fényes krómdíszítések és a fejedelmi hűvösséget árasztó lámpák, mind-mind arra késztetnek, hogy megérintsem.

Még mindig a látvány hatása alatt állok, amikor Mark megkerüli az autót, és kinyitja előttem az ajtót. Egy pillanatra hezitálok. Valahogy ez az autó nem olyasmi, amibe csak úgy bele lehet ülni. Olyan, mintha valamilyen szentségtörést követnék el, ha csak úgy helyet foglalnék benne, mintha megérintenék valami távoli múltat, amit nem értek, amit nem érthetek. De Mark mosolyogva int, hogy menjek csak. –Ne félj, nem harap– mondja cinkosan, és ezzel valahogy megnyugtat. Még mindig érzem a szívem dobogását, ahogy közelebb lépek. Egy apró lélegzetet veszek, mielőtt helyet foglalnék, és megérintem a kormányt. A férfi közben becsukja az ajtót, majd ő is beszáll, és mintha mindig is ezt tette volna, majd elfordítja a kulcsot. A motor halk, mély dorombolással kel életre, mintha csak jelezné, hogy készen áll az útra.