A Fekete Csipke 14. fejezet

A vallatás

Az óra véget ér, és ahogy felállok a helyemről, a hátamon érzem Alfi tekintetét. Épp indulnék kifelé, amikor halkan megszólít. Zavartan megállok, és amikor ránézek, érzem, hogy az arcom lángolni kezd – eszembe jut a reggeli, kissé váratlan kalandunk,  és a szívem egyre hevesebben kezd verni.

– Csak azt akartam mondani, hogy jó volt veled – mondja lágyan, miközben finoman megérinti az arcomat.

– Én is jól éreztem magam – hebegem, és alig veszem észre, hogy már el is vette a kezét. Az asztalához sétál, és felkapja a naptárát.

– A tanulásra visszatérve, nagyon jól sikerült a házidolgozatod. Sosem írtak ennyire átfogó esszét a második világháborúról – dicsér meg, és melegséget érzek a hangjában.

– Köszönöm! A barátom, Brendon is segített benne, ő nagyon beleásta magát a témába – vallom be neki. Alfi arca felderül, széles mosolya pedig olyan, mintha a nap sütne rá.

– Örülök, hogy van valaki, aki ért hozzá – mondja, és előveszi az egyik jegyzetfüzetét, amibe belelapoz. Ekkor határozom el magam; itt az idő, hogy megkérdezzem, ami már régóta foglalkoztat.

– Figyelj, Alfi... Lenne egy furcsa kérdésem – mondom kicsit tétován, mire azonnal rám emeli a tekintetét, kíváncsiság csillog a szemében.

– Igen? Miben segíthetek? – kérdezi érdeklődve.

– Tudod, keresek egy olyan könyvet, ami a horgonyról, időutazásról és árnyakról szól... – kezdek bele, sorolom a témákat, amik az utóbbi időben megszálltak, és látom, hogy arca egyre érdeklődőbbé válik.

– Elina, ez igencsak érdekes kombináció – mosolyog, és leveszi az olvasószemüvegét, amit az asztalra tesz. Lassan az ajtóhoz sétál, kinéz a folyosóra, majd becsukja az ajtót. Kicsit meglep ez a hirtelen mozdulat, de valahogy érthető is; talán nem akarja, hogy bárki megzavarjon minket.

Ezután visszafordul, feltűri az inge ujját, és lassan felém lép. Kicsit zavarban vagyok, ahogy közelebb ér.

– Tudod, Elina, igazából másra is nagyon kíváncsi vagyok veled kapcsolatban – mondja halkan, szavai édes suttogásként érik a fülem. Mielőtt válaszolhatnék, finoman kinyújtja felém a kezét, és tenyerét a nyakamra helyezi. A bőre hűvös érintése olyan, mint egy gyenge áramütés, és testemen végigfut a borzongás. A tekintete szinte átdöfi az elmémet, mintha keresne valamit bennem. Miközben elmerülünk egymás pillantásában, olyan képek jelennek meg, amiket csak az álmaimban láttam– Mark és Bennett arca dereng fel előttem, olyan tisztán, mintha itt lennének mellettem. A szívem összeszorul a képükre; vajon honnan ismeri őket?

Az egész testem elgyengül, mintha valami elszívná az energiámat, de mégis próbálok kitartani, nem engedhetem meg, hogy gyengének lásson. A szédülés hullámokban tör rám, és miközben kétségbeesetten igyekszem megkapaszkodni valamiben, érzem, hogy Alfi arca elégedettségről sugárzik.Olyan rejtélyes mosoly játszik az ajkán, mintha már rég erre a pillanatra várt volna. A fejemben csak egy kérdés visszhangzik: ki ez a férfi, és mit akar tőlem?

Hirtelen leengedi a kezét rólam, és én azonnal a földre rogyok. A fejem zúg, és a gondolataim kuszán kavarognak, mintha valaki összekeverte volna őket. Reszkető kézzel a halántékomhoz kapok, próbálva elnyomni a lüktető fájdalmat.

– Tudod, ki vagy te valójában, Elina? – kérdezi halkan, de hangjában olyan súly van, amitől összerezzenek.

– Miért érdekel ennyire, hogy ki vagyok? – próbálok visszakérdezni, de a hangom megremeg, és érzem, hogy egyre jobban elnyel a gyengeség.

Alfi mosolya elmélyül, majd egy halk sóhajjal folytatja:

– Mert már tudom. Rájöttem, ki vagy, Elina. És azt hiszem, te is tudod, miért vagy itt. Hiszen te vagy a horgony. Szóval... hol van Mark és Benett?

A kérdése éles pengeként döf a fejembe, és megremegek. Próbálok talpon maradni, de egész testem meging. Honnan ismeri őket? Mi köze van hozzájuk? Egy pillanat alatt olyan erős fájdalom hasít a fejembe, mintha a koponyám szét akarna repedni.

– Nem... nem tudom, hol vannak – suttogom fájdalomtól elcsukló hangon, próbálva őszintének tűnni. A migrén egyre kínzóbb, mintha a gondolataimat szétfeszítené a kétségbeesett válaszkeresés.

Alfi arcán csalódottság villan át, majd ismét szorosan az arcomra fókuszál. Keze erősebben simul a nyakamra, és úgy érzem, mintha az egész testemből kiszívná az életet. Az arcom összerándul, miközben a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lesz.

– Gondolkodj, Elina. Az álmaidban láttad őket, igaz? – A hangja követelőzőbbé válik, és érzem, hogy nem fogja egykönnyen feladni.

– Igen... – présel ki a torkomon a szót, bár magam sem tudom, mit is akar valójában.

– Mesélj nekem az álmaidról – sürget tovább. – Milyen érzés volt… áthaladni az idősíkokon?

A kérdései úgy áradnak belőle, mintha tudná, mit keres, és csak arra vár, hogy megerősítsem a gyanúját. Idősíkok? Álmaimban áthaladni? Próbálom összerakni a darabokat, de a fájdalom megakadályozza a tisztánlátásban.

– Én... én nem tudom, miről beszélsz – válaszolom gyengén, és igyekszem elfordítani a fejem, hogy kitérjek a kérdései elől. Alfi azonban nem hagyja, hogy elkerüljem a szavait.

– Ó, dehogynem tudod – mormolja. A hangja olyan, mint egy hüllőé, lassan körém fonódik, nem hagy menekvést. – Az álmaidban már mindent megtapasztaltál, Elina. Ne tagadd el előlem. Mark és Bennett tudják az igazságot. Csak azt várom, hogy te is bevalld.

Felsikoltok, ahogy a fájdalom a tetőfokára hág, és képtelen vagyok tovább ellenállni. Úgy érzem, mindjárt darabokra hullok. A szavai mint apró tüskék, úgy szúrnak belém, miközben igyekszem levegőt venni, kapaszkodni bármibe, ami megvédhet tőle. Nem értem, mit akar kihozni belőlem, és a fejem zúgása csak még jobban összezavar.

– Mondd csak… milyen érzés a lelked mélyén kotorászni? – folytatja kérlelhetetlenül. – Milyen volt, amikor először átélted a látomásokat? Talán Mark és Bennett jelenléte oldotta fel benned ezt a rejtélyes képességet?

Összerándulok a kérdéseire, mert képtelen vagyok válaszolni, és érzem, hogy nem fog leállni, amíg nem szed ki belőlem valamit. De fogalmam sincs, mit vár el tőlem. Az álmaim? Látomások? Nem tudok a szavaiban igazságot találni, és ez a tehetetlenség csak fokozza a félelmemet.

– Mikor fordult elő utoljára, hogy átmentél egy másik dimenzióba, hogyan szabadultak ki Mark-ék?kérdezi, közelebb lépve hozzám, és most már nem is próbálja leplezni a könyörtelenségét. –Mit rejtegetsz előlünk, Elina? Vagy talán önmagad elől?

Szemeim könnyezni kezdenek, alig bírom nyitva tartani őket, mintha egy láthatatlan erő húzná le a pilláimat. Minden elsötétül és újra kivilágosodik, ahogy megpróbálok fókuszálni, de a világ lassan egy szürreális, zavaros képpé olvad össze előttem. Egy ponton még látom Alfi tekintetét – hideg, áttetsző és számító –, mintha élvezné, ahogy a hatalma alá kerülök. Küzdeni próbálok, megfeszítem minden izmomat, hogy kiszabaduljak, de mintha a testem nem engedelmeskedne. A lábaim remegnek, mintha ólomsúly húzná őket lefelé, és minden lélegzetvétel egyre nehezebb. A levegő sűrűvé válik, mintha egy nehéz, láthatatlan köd borulna rám, ami akadályozza, hogy bármit tisztán érzékeljek. Próbálok emlékeztetni magam, hogy ez csak Alfi manipulációja, de a határ a valóság és a saját rémálmaim között egyre inkább elmosódik.

– Tudod, Elina, talán éppen te vagy az, aki közvetít valamit a két világ között – sziszegi Alfi, közelebb hajolva hozzám, olyan közel, hogy érzem a leheletét az arcomon. – De akkor miért vagy itt? Miért tértél vissza?

Fogalmam sincs, hogyan válaszolhatnék, miközben minden porcikám ég a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. A fekete csipke mélyen, megmásíthatatlanul égett a bőrömbe, és vele együtt valami, amiről sejtelmem sincs, hogyan irányítsam. Mintha egy sötét energia lüktetne bennem, amit nem én választottam, és most valami mássá tett, valami olyasmivé, amit talán magam sem akarok megérteni. Egy horgony lettem. Csak egy rohadt horgony, semmi több.

– Nem emlékszem... semmire – szakad ki belőlem, miközben próbálok megszabadulni a kérdései szorításától, próbálok elmenekülni a saját zavarodottságom elől.

De Alfi nem áll meg. Még mindig ott áll előttem, minden egyes kérdésével tovább fokozva a kínjaimat, mintha csak egyetlen válasz is kielégíthetné őt.

– Talán nem is kellene tudnod, igaz? – kérdi fagyosan. – Lehet, hogy túl veszélyes lenne, ha valóban emlékeznél… arra, ki is vagy.

Érzem, ahogy az ujjaim lassan elzsibbadnak, a kezeim erőtlenül lógnak, mintha minden energiámat elszívná ez a küzdelem. A szemhéjaim végül elnehezülnek, és minden erőfeszítés ellenére kezdenek lecsukódni. Már nem tudom megkülönböztetni, mi az, amitől valójában félek, és mi az, amit Alfi teremtett bennem. Egy utolsó, kétségbeesett kísérlettel még próbálok ellenállni, de érzem, hogy lassan elsüllyedek az ő árnyai között, és a valóság egy távoli, szinte elérhetetlen ponttá válik.

Amikor magamhoz térek, homályosan látok, a környezetem elmosódottnak tűnik. Az első, amit megérzek, az öltöző jellegzetes szaga; izzadság és tisztítószer keveréke, ami mindig jellemzi ezt a helyet. Lassan tudatosul bennem, hogy a női öltöző egyik padján fekszem, de fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. Kósza emlékek villannak be: a szédülésem és Alfi mosolygó arca, ahogy utoljára láttam... talán ő hozott ide? Próbálok felkelni, de amint felemelem a fejem, egy erős szédülés fog el. Visszahanyatlok az padrara, és egy pillanatra lehunyom a szemem, próbálom összeszedni magam.

Újabb próbálkozás következik. Ezúttal lassabban mozdulok, minden erőmet összeszedve. Talán már mindenki hazament – csak én maradtam itt. A teremben csend van, mintha csak én lennék az egész épületben. Kilépek a folyosóra, és egy árva lelket nem látok. Vajon hány óra lehet? A táskámba nyúlok és kiveszem a mobilomat. Délután három van. Ki tudja mióta lehettem az öltözőben. Hirtelen megint elfog a gyengeség, és az egyik kezemmel a falnak támaszkodom, hogy el ne essek. Lépésről lépésre vonszolom magam, de minden mozdulat mintha a végletekig kiszívná az erőmet.

Nem tudom, mennyit sétáltam, talán csak néhány lépést, majd észreveszem, hogy felém rohannak.Rubin az, ismerem az illatát és a biztonságot sugárzó jelenlétét. A vállára támaszkodom, próbálom összeszedni magam, de Rubin szorosan tart, és nem engedi, hogy egyedül álldogálljak. Csendben, minden különösebb sietség nélkül vezet, minden lépésében ott van a törődés, mintha jelenléte maga lenne a nyugalom és a biztos talaj, amire most szükségem van.

Miután kiérünk a lépcsőkhöz, a friss levegő azonnal tisztítja a fejem, mintha a zavaros gondolatok hirtelen kitisztulnának..Talán ez segít kicsit, de még mindig nem vagyok teljesen magamnál. Rubin egyik karját lazán a derekam köré fonja, és óvatosan vezet lefelé a lépcsőkön. Ekkor egy újabb alak tűnik fel előttem, ezúttal Mark az. Csak egy pillanatra látom meg a tekintetét, de azonnal érzem az aggodalmat és a határozottságot a mozdulataiban. Rubin átad neki, és ahogy Mark karjaiba kerülök, mintha minden teher leszakadna rólam. Lassan kezdek magamhoz térni, és próbálok beszélni, de a szavak még nem jönnek ki rendesen. Mark halk megnyugtató szavakat mond, amelyek segítenek enyhíteni a félelmemet. A férfi a kocsiba ültet, és gondosan beköt engem. Hallom ahogy a kocsi motorja felbőg, én még mindig félálomban vagyok. 

Hátamat az ülésnek döntöm, a fejem enyhén oldalra billen, és érzem, hogy a fáradtság mélyen a csontjaimban lapul. Mellettem Rubin csendben ül, de a jelenléte megnyugtató, mintha egy meleg takaróba burkolna. Mark vezet, és noha nem mond semmit, valahogy érzem, hogy teljesen rá van hangolódva a helyzetre.Rubin néha megsimogatja a fejem, én pedig egyre jobban ellazulok. Nem kérdezem, hova megyünk; nincs erőm beszélni, és igazából nem is számít. Bízom benne. A homályos tekintetemben néha fel-felvillannak az utcai lámpák fényei, a kocsi belső világítása, Rubin sziluettje, ahogy elmerengve figyel engem. Úgy érzem, mintha meg akarna szólalni, de aztán mégis inkább csendben marad. Lassan kezdem érezni, hogy a légzésem egyenletesebbé válik, és a szédülés enyhül. Mark időnként rám pillant a visszapillantó tükörből; érzem a tekintetét, még ha nem is látom mindig tisztán.

Egy idő után végre sikerül elég erőt gyűjtenem, hogy egy kérdést tegyek fel:

– Hova megyünk? – suttogom, bár a hangom alig több egy leheletnél.

Mark egy pillanatra habozik, majd gyengéd hangon válaszol.

– Hozzád. Biztos akarok lenni benne, hogy jól vagy, és nincs semmi baj. Nem hagyunk egyedül – teszi hozzá, és a szavaiban ott cseng valami mély törődés, amitől azonnal kicsit könnyebbnek érzem magam.

Rubin finoman megérinti a vállamat, és csendesen hozzáteszi:

– Tudjuk, hogy mit művelt veled Alfi.Csak pihenj. Majd mi vigyázunk rád.

Az utolsó érzés, ami még ott lebeg bennem, az a biztos tudat, hogy nem vagyok egyedül. Rubin és Mark itt vannak, vigyáznak rám, és ez olyan nyugalmat ad, amit rég nem éreztem. Erőtlenül bólintok, miközben alig tartom nyitva a szemem. Amikor a szemhéjam lecsukódik, hagyom, hogy a fáradtság teljesen magával ragadjon.